„Csak azokat a napokat vesztettük el igazán, amelyekre nem emlékszünk” – 110 éve jelent meg Kaffka Margit Színek és évek című regénye

Kaffka Margit 1911 őszén egy Hatvany Lajoshoz címzett levelében az alábbiakat írta az éppen készülő Színek és évekről: „Írom szakmányba azt a rossz regényt, nekem már csak ez maradt! Dehogyis jó az! Ha egy teljes nyugodt évem van rá, dosztojevszkiji arányú dolgot lehetett volna csinálni az anyagból – így csupa léhaság és vaskos elírások...” A „rossz regény” – melyet először a Vasárnapi Újság közölt folytatásokban, egy évvel később, 1911-ben pedig a Franklin Társulat jelentetett meg könyv alakban – összességében pozitív fogadtatásban részesült. (Habár az elismerő vélemények legtöbbjében erősen megmutatkozott a férfiak és nők alkotásainak értékelése során használt kettős mérce, azaz az „ahhoz képest, hogy nő írta…” viszonyulás.) Olyannyira, hogy a kritikusok Kaffka később megjelent regényeit rendre ehhez a műhöz mérték, magára az írónőre pedig – főként Ady és Móricz szóhasználata nyomán – olyan asszonyíróként hivatkoztak, aki 

ezzel a kötettel érdemelte ki a helyét a magyar irodalom neves férfi alkotói között.

Bár egyes értelmezők szerint a Színek és évek semmi olyat nem mond el a nőkről, amit a férfi írók korábban ne írtak volna meg, a művet már megjelenésének idején a női sors és lélek hiteles ábrázolásáért méltatták, Schöpflin Aladár pedig a Nyugat folyóiratban közölt 1912-es kritikájában egyenesen úgy fogalmazott, hogy az írónő művei mentesek a női írók munkáira általában jellemző „kézimunka-dilettantizmus”-tól. A férfi kritikusok később, épp a Színek és évek kapcsán, Kaffkát állították példaképül a női írók elé, akik felnéztek rá, de nem feltétlenül tudtak azonosulni az alkotói látásmódjával, regényírói stílusával, és érthető módon a maguk útját akarták járni.

A szóban forgó regény nemcsak az előbb említettek, valamint a jól kivitelezett művészi megoldások, hanem a valóságreferenciák tekintetében is nagyobb figyelmet kapott. Ennek az olvasatnak maga az írónő is teret enged, amikor rövid önéletrajzi írásában úgy fogalmaz, hogy a Színek és évek témáját a szülővármegyéje szolgáltatta, melynek lakói állítólag megharagudtak rá, amiért sokuk alakját és sorsát beleépítette a művébe. Így az alkotás főszereplő-narrátorát a kritikusok és az olvasók nagy része Kaffka édesanyjával, Uray Margittal azonosította. Ennek ellenére korántsem kezelték kizárólagosan kulcsregényként, ahogy például az öt évvel később megjelent Állomásokat. Ez vélhetően főként abból adódott, hogy a Színek és évek alakjait az írónő olyan emberekről mintázta, akik a vármegyén kívül élők számára nem voltak annyira könnyen beazonosíthatóak, továbbá az elismerést kiváltó művészi megformáltság miatt nem is kerültek annyira előtérbe a kulcsregény-vonatkozások, mint az országosan ismert művészek által ihletett alakokat felvonultató, kevésbé sikerültnek tartott Állomások esetében.

A Színek és évek az elszegényedett dzsentri famíliából származó Pórtelky Magda élettörténetét mutatja be, és cselekménye az ő egyes szám első személyű visszaemlékezéseiből bontakozik ki. Bár az idősödő, kertjében magányosan merengő Magda elbeszélésére a rezignált hangnem jellemző, alapvetően mégis egyfajta szórakozást jelent számára az emlékezés, melyet egy képeskönyv lapozgatásához hasonlít. Ez érdekes kontrasztban áll azzal, hogy ifjúsága sok szempontból tragikusnak és szerencsétlennek mondható. Édesapja halálával a családja viszonylagos jómódjának vége szakad, két fiútestvére, valamint fia mellől később elsodorja az élet, első férje öngyilkos lesz, a második pedig az ital- és játékfüggőségben tönkremenve, testi-lelki roncsként távozik az élők sorából. A főhősnőnek ezért immár az az egyetlen vigasza maradt, hogy az értelmiségi pályára készülő lányaira már egy sokkal jobb, kevésbé kiszolgáltatott élet vár.

A regény egyik nagy erényének a kritikusok a női sors Pórtelky Magda alakján keresztül történő megjelenítését tartották; olyan nőt láttak benne, aki már nem elégszik meg a helyzetével, de még nincs lehetősége kitörni a társadalmi korlátok közül. (Habár ennek a vélekedésnek némileg ellentmond, hogy még maga Magda is úgy véli, több alkalommal „nagyot lendíthetett” volna a sorsán, ha a gyávasága nem tartotta volna vissza.) Visszaemlékezéséből kirajzolódnak azok a „privilégiumok”, melyek egy nő számára elérhetetlenek, s épp ezért a megszerzésükre irányuló női igyekezet minden esetben kirekesztést és az erkölcstelenség vádját vonja maga után. A főhősnő már gyerekkorában szembesül ezekkel a helyzetekkel az öccseivel való kapcsolatában: a fiúk kirekesztik és „kíváncsi libának” bélyegzik, amikor lány létére megpróbál bejutni a szobájukba, ahol a felnőtt férfiak életmódját (dohányzás) próbálják imitálni. De ugyanez a dinamika érvényesül akkor is, amikor a testvére, Csaba be akarja árulni az anyjuknál a veréstől tartó nővérét, amiért a lány egyszer engedélyt adott a ménesfiúnak arra, hogy kikapcsolja nyakán a réklit. Ezek a helyzetek már előrevetítik a nők kizárólag férfiak számára fenntartott terekből való kirekesztését, és a szerelem, szexualitás megélésével kapcsolatban felállított kettős mércét is.

Magda passzivitásra ítéltségét kiválóan jelzi, hogy számára az ambíció kiteljesítésének egyetlen módja az, ha a férjét próbálja cselekvésre, politikai karrierre ösztönözni, míg az otthoni teendők ellátását „látszatja nélküli, mindennap újra kezdődő” robotmunkaként éli meg. Gyermekkorának felidézése során a pártalálásra szolgáló bálozásra is „táncrobotként” hivatkozik, és számára ebben a világban az álmodozás és a kérők udvarlása nyújtják az egyetlen örömöt. Épp ezért elszomorítja, hogy az övét követő generáció férfi tagjai már nem ismerik az udvarlás művészetét, és esetükben elég hamar nyilvánvalóvá válik a „büszkétlen, csúnya macskaepekedés, vagy a nőmegvetés nyegle és hazug, szégyenlős idétlenség[e].” Magda azonban világossá teszi, hogy a beteljesülés elvenné ennek a „játéknak” a lényegét, mely számára éppen „a lágyan nyilalló szomorúság”-ban, az elérhetetlenségben, a „rejtélyes, izgató, titkos kötöttség”-ben rejlik.

Kaffka főhősnője tehát kendőzetlenül beszél a női lét korlátairól, a házasodás kényszeréről és a szerelem „szép” (azaz szexualitást mellőző, kötöttségekkel nem járó) megélésének „játékszabályairól”,

de a család matriarchájaként tisztelt Grószi is ugyanilyen szókimondóan világosítja fel a még kamaszlány Magdát arról, hogyan is kell bánni a férfiakkal. Ez a fajta nyers egyenesség nem idegen a mű férfi szereplőitől sem, hiszen a hősnő mostohaapja, Telegdy Péter a nők változó helyzetét, tanulási lehetőséghez jutását illetően egy markáns, nem éppen hízelgő véleményt fogalmaz meg: „Bolondéria az! Tudatlanok mániája, minden alap nélkül való. Mindig inferióris marad az asszonyi állat, nem is lehet másképpen. Hisz az életideje kétharmad részét elfoglalják a fajfenntartással járó öntudatlan, állati gondok, kötöttségek, s az értelmét ösztönök igazítják. Ha ezek alól felszabadítja magát, iránytalan, korcs, helyét nem lelő figura lesz, idétlen és boldogtalan. Az asszony vak eszköze a természet céljainak, öntudatra nem jutott, félig még gyökérző, növényéletű lény, kinek minden értéke az akaratlan báj és szépség, mely olyan, mint a virágoké, s a magvak hallgatag, igénytelen, váró termékenysége. Mind a bölcsészek, Platón, Spinoza, Kant, Schopenhauer, Nietzsche megegyeznek ebben. Csak a mai beteges mívelődés játszik erőlködve azzal, hogy komolyan számba vegye a nőt.” Pórtelky Magda mostohaapjának szavaiban nem nehéz felfedezni a témában íródott korabeli cikkekben, könyvekben megfogalmazott – sok esetben a növény-metaforákra, illetve különböző filozófusok gondolataira épített – vélekedéseket. Ezek a gondolatok Kaffka azon publicisztikai írásában is megjelennek, melyekben a nőket ért hátrányos megkülönböztetés ellen lép fel (Azért sem az utolsó szó, 1905), valamint a nők tudásból való évszázados kirekesztettségére reflektál (Az asszony ügye, 1913).

A kritikusok nemcsak a női sors, hanem egy hanyatló réteg szemléletes ábrázolásaként is méltatták a művet. Schöpflin Aladár a Huszadik Század című folyóirat hasábjain egyenesen olyan „társadalmi regényként” hivatkozott rá, amely a szóban forgó osztály politikai és társadalmi hatalomért való, érdeklődésre számot tartó küzdelmét tárja fel, és amely egy „bomlási processzus” kezdetének részét képezi. Ez a Schöpflin által említett hanyatlás és a női sorsok ábrázolása válnak később azokká a kiemelt szempontokká, melyek a marxista alapú irodalomértelmezés számára fontossá tették az alkotást; a Kádár-korszak első évtizedében többek között e társadalmi réteg bukásának tematizálása volt az írók első számú feladata, s az ebbe tartozó alakok kizárólag negatív színben tűnhettek fel a művekben. Így amit korábban, a Nyugat folyóirattal szemben „konzervatív” irodalomszemléletet képviselő Császár Elemér az alkotás egyik negatív vonásaként értékelt (a dzsentri réteg züllés felől való, a kritikust Émile Zola regényeire emlékeztető ábrázolása), azt a marxista kritika a mű egyik legnagyobb erényének tekintette. Többek között ezért is tartották Kaffkát például Németh László és Szabó Magda irodalmi elődjének, mivel egyes regényeikben (ilyen például az Iszony vagy Az őz) olyan, ebbe a rétegbe tartozó nőalakokat szerepeltettek, akik pszichéjét hasonló mélységben ábrázolták, mint az írónő Pórtelky Magdáét.

A Színek és évek az emlékezés nehézségeire, a felidézett történések jelentőséggel való felruházására, valamint azoknak a jelen nézőpontjából történő értelmezésére is reflektál. „Ahogy így újra meg újra végigélem, végigcsinálom gondolatban a rég elmúlt dolgokat, néha össze is fut a szemem előtt sok összefüggés. Mindennek, ami történik, oly sokféle oka van; nem tudom, mindig a legigazabbat találom-e meg, ha egy okot keresek – és nem tudom, minden apróság éppen úgy történt-e, vagy csak sokszor gondoltam és mondtam úgy el azóta, és már magam is hiszem.” Pórtelky Magda tehát nem olyan elbeszélőként jelenik meg, aki életének minden egyes részletére pontosan emlékszik, vagy aki ennyi év távlatából pontosan meg tudja állapítani a történések okát. Élettörténetét sem kizárólag lineárisan idézi fel; számtalan alkalommal tesz „öregasszonyos” elkalandozásoknak titulált kitérőket más történések irányába, ami az emlékezés csapongásait, és az asszociációs gondolkozás folyamatát képezi le, s több idősíkot hoz mozgásba akár egyetlen bekezdésen belül. Ugyanez figyelhető meg azokban az esetekben is, amikor Magda oly módon idéz fel egy fontos eseményt, mintha az éppen most történne meg vele, így egyrészt az akkori gondolatait rekonstruálja, másrészt pedig az olvasó történetbe való bevonódását segíti elő. Az idősíkok összecsúsznak, a hősnő nem tud mindent pontosan felidézni, olykor több évet ugrik előre az elbeszélésben, bizonyos időszakokat hosszabban, másokat rövidebben idéz fel. Ez a fragmentáltság, valamint a monologikus betétek egyaránt jellemzik az elbeszélést, melyet gyakran a Magda kertjében tapasztalt vizuális impulzusokra adott reflexiók gördítenek tovább.

A Színek és évek olyan, számos értelmezési irányra nyitott, leggyakrabban elemzett Kaffka-mű, melyre a mai napig az írónő legjobban sikerült alkotásaként hivatkoznak, ami a korabeli kritikai viszonyulás továbböröklődéséről tanúskodik. Az elmúlt évtizedek során ráadásul olyan új elméletek és megközelítési módok váltak használatossá az irodalomtudományban, amelyek révén nemcsak a regény újabb értelmezési rétegei, hanem olyan hatástörténeti vonatkozásai is feltárulhatnak, melyek még inkább kiemelik a mű jelentőségét.

Kaffka alkotásának vizsgálata ugyanis nemcsak a feminista szempontú olvasatok, hanem például a regény elbeszéléspoétikája vagy a századeleji női irodalomhoz való viszonyát előtérbe helyező elemzések számára is termékeny alapot nyújt.

Ugyanakkor még mindig olyan értelmezési potenciálok rejlenek a műben, melyek kiaknázása a magyar irodalomtörténet tágabb összefüggésrendszerében való elhelyezését segítené elő. Ennek az alapját az írónő számára mintát nyújtó irodalmi elődök, illetve az ő írásművészetének hatását mutató „utódok” meghatározásával foglalkozó elemzéseken keresztül lehetne leginkább megteremteni. Hiszen Kaffka első műve például a narrációs technikák tekintetében az egyetlen személy én-elbeszéléséből álló regények (mint a már említett Iszony és Az őz), valamint az emlékezés nehézségeit tematizáló későbbi alkotások (Iskola a határon, Az atléta halála) egyik előképének is tekinthető, melynek érdemes lenne a későbbiek során még nagyobb figyelmet szentelni. A Színek és évek ugyanis éppen az írói megoldások sokfélesége és kidolgozottsága okán érdemelte ki kortörténeti regény helyett a szépirodalmi mű minősítést.

A szerző az esszé megírása idején a Magyar Művészeti Akadémia MMKI-Ö-2020 témaszámú ösztöndíjpályázat támogatásában részesült.

Cikksorozatunk további részei:

Zenélő, szomorú mocsár – Gozsdu Elek és a Tantalus

Amiről a noteszlapok hallgatnak – Tolnai Otto első, Rovarház című regényéről

Mennyi a nyugdíja egy világszínvonalú kisregénynek – Ottlik Géza: Hajnali háztetők

„Menj Könyvecske, tulajdon agyam fajzotta leányom” – Fél évszázada jelent meg Weöres Sándor Psychéje

„A sokszor írt témának meg nem írt regénye” – Lovik Károly: A kertelő agár

Szenvedélyek végletekig: 80 éve jelent meg Márai Sándor A gyertyák csonkig égnek című regénye

Az eltűnt Hellász nyomában – Szabó Magda Zeusz küszöbén című művéről