×

Nem én vagyok a tékozló fiú
Beszélgetés Fehér Renátóval
Varró Annamária
2014 // 08. 05

Részt vesz, véleményt formál, műhely­munkát tart. Hexa­mete­reket szaval tizen­éve­sekkel, kutatja a szamiz­dat-iro­dalmat, kriti­kákat ír, és idén jelent meg Garázs­menet című, első kötete. „A vers a leg­fonto­sabb”: Fehér Rená­tóval beszél­gettünk.
Részt vesz, véleményt formál, műhelymunkát tart. Hexametereket szaval tizenévesekkel, kutatja a szamizdat-irodalmat, kritikákat ír, és idén jelent meg Garázsmenet című, első kötete. „A vers a legfontosabb”: Fehér Renátóval beszélgettünk.

.


Kik voltak azok a személyek – írók, költők, művészek –, akik különösen hatottak rád?

Mondok most egyetlen nevet, akit én és amennyire tudom, mindenki más is ritkán emleget: Kálnoky László. Egy igen nagy költő.

Az első kötetedben lírai szövegeket olvashatunk. Kipróbáltad már magad más műnemekben is? Mennyire vagy irodalmi kalandozó?

Mivel kritikát közel annyit írtam az elmúlt években, mint verset, így a kalandozásnak nálam mindig az olvasás az előfeltétele. Ha esszét próbálok írni, annak is valami erős olvasmányélmény áll a hátterében. Vannak meghatározhatatlan műfajú, jegyzet-, publicisztika-, naplószagú szövegeim is. De a szépirodalom mellett legalább ugyanennyi történelmi és politikai szöveget is olvasok. Ez persze indokolt is, hiszen a szamizdattal és a ká-európai rendszerváltások előtörténetével foglalkozom.

Megint másfajta tréninget jelent a Magyar Narancs Minimum 11-es sorozata, ahol kidolgozott taktika alapján szemlézem, listázom sokakkal együtt a frissen megjelent magyar irodalom mellett a világirodalmat is. Ez elég intenzív, nem hagy lazítani, kiengedni, túlzottan belterjessé válni. Amúgy gyakran merülök el egyes életművekben, sokszor nem is látok ki belőlük, szinte mániákus olvasó leszek. Azt veszem észre, hogy a klasszikusokra jut a legkevesebb idő, pedig jó lenne újraolvasni a Nyomorultakat, az Odüsszeiát meg a Fekete kolostort.



















Garázsmenet című köteted viszonylag sok időt váratott magára, hiszen már évek óta publikálod verseid. Megfontolt költő vagy, aki sokat csiszolgatja szövegeit?

„Nem életmennyiségben, hanem életminőségben kell gondolkodni” – ezt Petritől lopom. Ez igaz a versre is. Régen azt hittem, a sok befektetett idő garantálja a minőséget, de most már úgy sejtem, a kettő között nincs összefüggés. Van meló, amit nem lehet megspórolni, a szorgalom nélkülözhetetlen, de ez sokkal kevésbé az időtartam függvénye.
A Garázsmenet pedig azért késett, mert a korábbi próbamodellek csak döcögtek és lefulladtak: ki kellett várni a biztonságosan működő egészt.

A kötet verseiben fontos szerepet kap ’89, az apa, a szerelem, a haza és a család.
E verstémák miatt talán sokan közéleti költőnek is tarthatnak. Te mit gondolsz erről?


Felkérésre írok most verset az első világháborúról, Przemyśl ostromáról, harcolt ott az üknagyapám. A ELTE második világháborús emlékmű projektjébe is költőként kapcsolódtam be. Ezek közéleti ügyek? A slammerek közéleti költők? Erdős Virág slammernek is jobb lenne-e, mint a nagy átlag? Parti Nagy Lajos közíró vagy közéleti költő? Vagy Szálinger a par excellence közéleti költő?

Szerintem nem a címkékkel kell foglalkozni. Mondhat a Költő mindenfélét interjúkban, esteken arról, hogy miként definiálja magát és a mondandóját: dumálhat szenvedélyesen és összeszedetten rendszerváltásról, családról, emlékezetről, identitásról, fontos dolgokról a versei kapcsán. De el kell olvasni a kötetét, a versekből úgyis kiderül, hogy az azt létrehozó személy önazonos-e, vagy ravasz pozőr csupán. Ha a versek működnek, úgy érdemes, érdekes az önelemzés, amit a saját munkájáról ad. Ha nem, akkor az egész úgyis túlbiztosító szófosás. Persze, mikor nem írok verset is vagyok és a versen kívül is van életem, de. A vers a legfontosabb. Ott kell a legpontosabbnak lenni. Úgyhogy végül is a Garázsmenet záróverse a válaszom.



A kötetbemutatódon beszéltél arról, hogy egy irodalmat népszerűsítő, középiskolásoknak szóló színházi előadásban te voltál a meghívott költő vendég. Miért tartod fontosnak, hogy a kortárs irodalom „házhoz menjen”?

Szerintem a kortárs irodalom résztvevőinek ez ugyanolyan fontos, mint a középiskolás diákoknak. A Balatoni Íróhéten, az általad említett Nézőművészeti-féle, Scherer Péter rendezte, Katona László és Kovács Krisztián által játszott Ady/Petőfi-előadás keretében, legutóbb pedig Messzehangzó Alapítvány táborában kerültem ilyen helyzetbe. Utóbbi esetben ráadásul általános iskolásoknak kellett beszélnem költészetről és a Garázsmenetről. Más szókincset, más megközelítést kell találni ezekben a közegekben. Szerintem a Nagyszerű Költőnek kell teljesítenie, nem a hallgatóságának. A Nagyszerű Költő nem a pedagógus, tehát ne várjon el semmit, viszont nyújtson annyit, mint egy pedagógus. A Nagyszerű Költőnek vissza kell venni az egóból, úgy kell megosztania hitelesen, lelkesen a vesszőparipáit, hogy az rajta kívül másokat is érdekeljen. 13 éveseknek nem beszélhetek ugyanúgy szamizdatról, tranzitológiáról és emlékezetpolitikáról meg a Petriről, mint azt egy szakmai, egyetemi közegben teszem. Ha mégis, az kudarc. És egyáltalán nem leegyszerűsítésről van szó, sőt.

Hogyan fogadtak a diákok?

A laikus vagy gyerek közönség előtt nem lehet alibizni, mert szűk a mozgástér. Nekem előre és rengeteget kell(ett) készülni, leülni és jegyzetelni, hogy mi és miként mondható el, hangosítható meg. Kerek egész mondatokat kell mondani olyan dolgokról, amik addig csak a fejemben léteztek rendezetlenül. Például muszáj válaszolni arra, hogy mi kell egy jó vershez – nem lehet megúszni, össze kell írni, hogy szerintem mi az az öt dolog. Halálpontosnak kell lenni, különben rögtön és jóvátehetetlenül érthetetlen, követhetetlen, unalmas, furcsa kuriózum, elitista stb. leszek.



Ha a messzehangzósok csak fele annyit tanult, mint én a velük töltött négynapos műhelymunka során, az már nagy öröm. Mondogattuk, mantráztuk a Radnóti-hexameteret (Mondd, van-e ott haza még…) nagyon sokat, gyorsítva, lassítva, hangosítva, halkítva, minden óra előtt. Bence mindig hamar megunta, ezt többször szóvá is tette, aztán mesélték, hogy a délutáni pingpongozáskor a labda szabályos pattogásának ütemére is ezt a sort mormogta önkéntelenül. Szerintem ez szép.



Szombathelyről költöztél néhány évvel ezelőtt Budapestre. Mit jelent neked ez a két város vagy épp a közöttük való ingázás?

Szombathelyen születtem, az érettségi után kerültem Pestre. Gondoltam, a nagy dolgok itt történnek, történtek, siettem ide. Budapest kellett ahhoz, hogy felfedezzem, bepótoljam Szombathelyt is. Weöres, Joyce és Szent Márton városát.

Régi képeslapokat meg hatvanas évekbeli fotóalbumokat nézegetek arról, hogy az ük-, a déd- és a nagyszüleim meg a szüleim hol nőttek fel, hol élték le az életüket. Nem én vagyok a tékozló fiú (a bátyja, a kispolgár amúgy is mindig jobban érdekelt, mínusz szemrehányás és harag): eljöttem, de nem fordítottam hátat, nem kótyavetyéltem el, amit kaptam, és valószínűleg nem megyek vissza. De egyre felelősségteljesebben igyekszem figyelni, elszármazott, elköltözött, álmait hajszoló, mindig máshol jöttment fiú.

És mi az, amit figyelsz épp?



Most épp a város rozsdafoltjai izgatnak, érted haragszom, nem ellened. Hogy a város kellős közepén (nem a külső ipartelepeken) barnamezős területek vannak emlékmű értékű épületekkel, és sehol egy épkézláb ötlet a hasznosításukról. Az otthoni szobám ablakából épp a lassan 10 éve bezárt óriási Marc cipőgyár kéményére látok rá – remélem éppen Szombathelyen leszek majd, amikor a torony, megunva az ácsorgást, beledől a Perint patakba. Marc – ami a gyárat illeti.

Az összeomlást várom a másik ikertoronytól, a gyönyörű Víztoronytól is, amire a város minden pontjáról rá lehet látni, emblémája lehetne Szombathelynek, de természetesen nem látogatható – egy park kellős közepén vegetál, ott csókolóztam másodszor életemben. Vesszőparipám még a Savaria (Kovács) Szálló, ami épp a centenáriumát ünnepelné, ha nem szellemkastélyként imbolyogna évek óta a város szívbillentyűjén. Itt még a Ragyogás Jack Nicholson által játszott főhőse se lenne gondnok. Pedig a nagyszüleimnek is ott volt az esküvője a télikertben, ahogy még sok száz szombathelyinek az elmúlt évtizedek alatt. És még sorolhatnám: SZTK, Magellán-gödör, sokan tépik a szájukat a volt laktanyáról, de az legalább nem a centrumban van, így kevésbé látványos, ha szlömösödik. Szlömbathely – a Nyugat királynője, estélyi ruhája lezabálva, lelöttyintve, lehányva. Persze ennyire nem rossz a helyzet, csak dühös vagyok. Már akkor boldog lennék, ha beszélni kezdenének ezekről az objektumokról. És dühös vagyok magamra is, hogy csak tervezgetem megírni a vitaindítót mindegyikről, addig meg puffogok és hőzöngök. És akarok még egy Weöres Sándor utcát is Szombathelyre, a központba, mondjuk a Kiskar vagy a Király utca helyére, mert a mostani rövid és el van dugva az oladi dombon.

Ezek szerint egyre más a rálátásod a városra…

Budapest kellett, hogy birtokba vegyem Kőszeget is. Születésem óta hallom anyámtól, hogy a Kiss János utca tele van kátyúval, nem lehet rajta közlekedni – persze az elmúlt 30 évben közel tízezerszer tette meg ezt az utat, hiszen ez vezet be a munkahelyére, az Ottlik-féle egykori Iskolába. Elmúltam 23, mire összeraktam, hogy az utca Kiss János altábornagyról van elnevezve, aki mégiscsak a magyar történelem egyik legtiszteletreméltóbb figurája, és akinek sírja is a kőszegi temetőben van. Kirándultam tehát a városban, ahol a tág családom fele él.

Az írás mellett aktív résztvevője vagy a kortárs irodalmi életnek. Fontos, hogy egy költő ne csak írásaival, hanem véleményével, kiállásával, felszólalásaival vagy épp egy beszélgetésben való részvételével is jelen legyen?

Nem a provokáció, de a szakmai konfrontáció, a konfliktuskeresés, a viták szórakoztatóbbak számomra, mint az állóvíz. Az elkényelmesedés az önreflexió ellen hat, noha kevés dolog fontosabb az önreflexiónál. Azt viszont nem én döntöm el, hogy melyik állításom kelt feltűnést: hogy 1500 leütésnyi kóstolgatásra vagy 30000 leütésnyi mélyelemzésre mozdul és kérdez rá a közeg. A vélemény, a kiállás, a felszólalás milyensége alkati kérdés, és nyilván túlmutat az irodalom keretein. És én nem fogok a verseimmel takarózni, ha válaszolni kell, és nem a versekről kérdeznek (vö. „Némaság a hang helyett. De a némaság mi helyett?”). Számomra Tóth Krisztina az idei Könyvfesztiválon elhangzott laudációja volt ebből a szempontból hibátlan és egészen mintaszerű, a helyzethez, a közérzetünkhöz illeszkedő: talán sem a folyton fanyalgó apolitikusok, sem a mindenre reagáló túlérzékenyek nem találtak benne kivetnivalót.

Most mit olvasol?

Rengeteg kritikát vállaltam be a nyárra, ezekkel próbálok haladni. Két külföldit, két nőt, két Annát említenék: Applebaumtól A vasfüggönyt és Fundertől a Stasiországot. A könyvheti magyar termésből is még sok minden vár rám.

Megosztás:

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben