Készülő regény arról, amit már nem találunk meg magunkban – Bánki Évával legújabb lapszámunkban megjelent regényrészlete kapcsán beszélgettünk

Angéla címmel jelent meg regényrészleted a Kortárs októberi lapszámában. Már a cím is egy személynév, de a névadás és a megszólítási formák igen fontos szerepet játszanak a részletben is. Emellett feltűnően sokszor írod le a szereplők nevét – Anett, Zoltán, Angéla –, és ezek jelentése szintén szorosan kapcsolódik a történethez. Mi a jelentősége számodra a neveknek, írás közben a névadásnak?

Egy szépprózai műben semmi sem véletlen, legkevésbé a tulajdonnevek. Egy sokszereplős, mozaikos felépítésű regényben, ahol a főszereplő állandóan úton van, vándorlása közben új és új szereplőkkel ismerkedik meg, a tulajdonnevek különösen fontosak. Ezt Gogol, a Holt lelkek szerzője is milyen jól tudta! Akit egyébként én nemcsak ezért csodálok, hanem páratlan emberismerete és fantáziája miatt. Angéla nálam annak a kislánynak a neve, akit mindenki örökbe akarna fogadni, mert annyira ártatlan, édes, szőke, cuki… Annyira tökéletes, annyira angyali, hogy szinte nincs is. És tényleg nincs, mert Angéla mindig mindenhonnan továbbszökik. Az Angéla név persze a szereplő különleges státuszát is kifejezi. Sokat gondolkodtam azon, hogy Saint-Exupéry mért nem adott a híres gyerekszereplőjének nevet. De tulajdonképpen adott, hiszen a köznév, a „kis herceg” úgy működik a regényében, mint egy különleges tulajdonnév.

A háromoldalas részletben Zoltán legnagyobb veszteségét, gyermektelenségét, majd az örökbe fogadott kisfiának elvesztését mint kudarcot írod meg, miközben feleségéről, házassági dinamikájáról, felmenőiről, mondjuk úgy, utódjairól is megtudunk sok mindent. Én két fontos nézőpontot érzékelek, az egyik, hogy egy ilyen trauma miként érinti az egyént, ez esetben a családfőt, a másik, hogy a család tagjainak dinamikáját hogyan alakítja ez. Te melyikkel foglalkozol inkább a regényben és miért?

A gyerek iránti vágyat tiszteletre méltónak, a szexualitást meg mocskosnak és titkolni valónak képzelik az emberek.

A fél világirodalom szerelmes kamaszokról szól, míg a gyerekre vágyó középkorúakról jóval kevesebb szó esik.

Pedig a kétféle vágyakozás nagyon is hasonlít egymásra, és úgy sejtem, egy tőről fakad. Ennek a vágynak az intenzitását magam is átéltem, mikor negyvenévesen megszállottan vágytam gyerekre. Szerencsém volt, de mások nem voltak szerencsések. Negyven fölött a „gyerek”, a várva várt kis ismeretlen sokszor átveszi a gondolataink fölötti irányítást. A prózarészletben bemutatott házaspár életének is ő, a várva várt kis ismeretlen a főszereplője. A mindennapi életük e fájó hiány köré szerveződik. Itt a férfi nem lép tovább, nem keres új partnert, mert szereti a feleségét. A kapcsolatuk ennek ellenére egyre őszintétlenebb és egyre fojtogatóbb
lesz.

„Traumák? Női lapokba való vekengés.” Ezzel az ironikus mondattal indul a közölt részlet, majd áttekintést kapunk Zoltán eddigi életének traumáiról. A megrázó történetek nyers leírásába ezek után óhatatlan odaérezhető egy narrátori fanyar mosoly.

Mi a célod ezzel az elidegenítő eszközzel, miért érzed fontosnak, hogy – legalábbis a közölt részletben - végig jelen legyen?

A vekengést nem én gondolom. A prózarészletben Zoltán gondolatait „látjuk”, itt még a feleségnek, Anettnek is kevesebb figyelem jut. (Ez egy másik fejezetben aztán megfordul.) Zoltán és Anett közül Zoltán a traumatizáltabb, de ő, mint igazi férfi, ezt nem hajlandó elismerni. Hát innen jön a „vekengés”. Zoltán

az alulról jött sikeres fiú összes komplexusával is küzd, a gyerektelenséget annak bizonyítékaként kezeli, hogy nem igazán tudott „feltörni”.

Milyen férfi az, akinek még saját gyereke sincs? Azért én mélyebben átgondolnám Zoltán női lapokkal kapcsolatos álláspontját is. A férfiakat rendszeresen leteremtik, hogy nem tudnak mit kezdeni az érzelmeikkel, ami mélyen igaz tulajdonképpen. De mindezt oly kioktatóan vagy épp érzelgősen szokás tenni, ami engem is sértene. A szememben Zoltán az az ember, akit se a szépirodalom (Anett irodalomtanárnő), se az önsegítő könyvek nem tudnak megszólítani. De ettől még valóságosak az ő lelki sérülései, a mindenki előtt takargatott kisebbrendűségi érzése, szorongásai.

Egy interjúnkban már két éve is említetted, hogy egy mozaikosabb regénytípust tervezel, amely a szülő-gyerek viszonyt boncolgatja. Tavaly meg is jelent az Apjalánya című regényed, az Angéla alapján pedig úgy tűnik, még mindig foglalkoztat a téma, amelyet abban a beszélgetésben korunk legérdekesebb viszonyának neveztél. Még mindig így látod? Pontosabban mi ez a változás, amit látsz?

Igen, a szülő-gyerek viszony láthatóan átalakulóban van. Az Apjalánya ezt a kérdést is érinti. Csak most én nem önéletrajzi ihletésű művet, hanem fikciós prózát, regényt tervezek írni. Azt hiszem, az embereknek előbb-utóbb több apja, több anyja lesz, immár nem lesz olyan könnyű azt a kérdést megválaszolni, „honnan jöttél”, „ki fia-borja vagy”. Nem feltétlenül tartom rossznak ezeket a változásokat. Én amúgy nem hiszem, hogy az emberek robotok lennének, akik ítéletnapig ismétlik az öröklött mintákat. Pontosan ezért lenne jó tudni, hogy honnan jöttünk, hogy kik a szüleink: hiszen őket szeretjük talán a legmélyebben, de legnagyobb harcainkat is ellenük vívjuk. Vagyis ki lehet lépni az öröklött szerepeinkből – ha tudjuk, mik azok, ha tudjuk, mit és miért kell megváltoztatnunk.

Amúgy régóta foglalkoztat az örökbefogadás, ez az oly sok előítélettel, illúzióval övezett téma.

A környezetemben nagyon sok sikeres és nagyon sok boldogtalan, rosszul végződő örökbefogadást láttam. Az örökbefogadás tényleg élesen felveti, kik vagyunk mi. Életünk során a tanult vagy az örökölt tulajdonságaink lesznek a meghatározók? Én egyébként azokkal is mélyen együttérzek, akiket nem tartok arra alkalmasnak, hogy felneveljenek egy gyereket. A régi nagycsaládokban nagyon sok szerep létezett, melyekben különösebb felelősség nélkül is élvezhetted a gyerekek társaságát. Lehettél vicces nagybácsi, habókos nagynéni. Ma a legtöbb elszigetelt, magányos ember csak a tévében vagy az utcán lát
gyerekeket.

Fontos fogalmai az Angéla közölt részletének a vesztes és a győzelem. Zoltán a sikeres, ambíciói által győzelemre jutott mintaférfi, akinek azonban – felmenőinek szerencsétlen halála miatt tudható, hogy – a génjeibe van írva a vesztes szerep. Az örökbefogadás esete tökéletes lehetőség az öröklés és szabad akarat kettősségének vizsgálatára – te mennyit foglalkoztál a témával a regény kapcsán? Hogy látod ezt a kérdést a regényben?

Én amúgy nagyon pesszimista vagyok az emberi kapcsolatok jövőjét illetően. Azt hiszem, a szexualitás, a szülő-gyerek viszony idővel meg fog változni – ez talán jó lesz, talán rossz –, de

az emberek közötti alá-fölé rendeltség, a bosszú vagy az uralom vágya kiirthatatlan.

Ez mintha a történelemben sohasem változna. Ráadásul nem feltétlenül van szükség családra vagy szexualitásra, hogy tökéletesen uralni tudjuk az embereket. Szerintem jól gondolja Zoltán, ez a basáskodó, frusztrált, ámde mégiscsak okos férj, hogy a győzelem vagy a vereség, az uralom és az alárendelődés lényegében öröklődő mintázatok. Ám – ahogy már említettem – én nem hiszem, hogy az emberek robotok lennének, akik ítéletnapig ismétlik az öröklött mintáikat. Nem árulok el nagy titkot, a determinizmust harsányan hirdető Zoltán is meg fog
változni.

Akár írástechnikai, akár gondolati szempontból mi foglalkoztat ylegjobban a most készülő regényeddel kapcsolatban?

Nekem minden új regény felfedezőút. Új nyelvet, új világfelfogást tanulok belőlük.

Ami azt illeti, eddig még nem írtam ilyen montázsszerű regényt.

Ám az igaz, hogy régóta töprengek a „műgyerek”, vagyis Angéla témáján. Hiszen annyi, de annyi „mű” van már az életünkben! Mesterséges nők, ilyen-olyan robotok például. De egyelőre egyetlen óriáscég sem állított elő műgyereket – ha előállítana, biztos ilyen édes, szöszke, öt-hat éves kislány lenne, mint Angéla. Aki sohasem beteg, akinek nem fáj semmije, nem hisztizik, nem vágja földhöz a karfiollevest… Egy tökéletes kislány, maga a megtestesült remény. A legtöbb embernek több talán nem is kéne a gyerekekből. Egy ilyen kis „műgyerek” (aki talán csak egy algoritmus, talán nem), megmutathatja, mi az, ami olyan fájóan hiányzik a saját életünkből: szeretet, derű, kedvesség, odafigyelés és persze némi önfeledtség. Mindaz, amit már nem találunk meg magunkban, mindaz, amivel mi, felnőttek képtelenek vagyunk megajándékozni egymást.

Bánki Éva regényrészlete a Kortárs folyóirat friss számában a 4. oldaltól olvasható. A lapszám online elérhető a kortarsfolyoirat.hu-n.

Ha biztosan kézhez szeretné kapni a Kortárs friss lapszámait, ide kattintva előfizethet a folyóiratra a Magyar Posta oldalán, illetve aktuális számunkat megvásárolhatja az Írók Boltjában és a Ludwig Múzeum shopjában, valamint fellapozhatja könyvtárakban.