×

„Öt lemez, ami nélkül másként gondolnám az írást”
Szálinger Balázs zenei inspirációiról
Szálinger Balázs
2018 // 11. 16

Öt lemez, amiből bármikor lehetne tizenöt. Ahogy mindig, most is fájt listát állítani. Mi maradt ki, mi van benne oktalanul? Tényleg ezeket hallgatom legtöbbször? Dehogy. A legjobbak, legfontosabbak? Ugyan. Csak öt lemez, ami nélkül máshogy gondolnám az írást.

The Kinks: Arthur (Or the Decline and Fall of the British Empire) (1969)

Nem nőttem fel különösebben zenehallgató közegben. A The Kinkshez kb. úgy jutottam el, hogy tini voltam, a zenetévén gyakran ment a Blur, a Supergrass, a Pulp, ezeken keresztül kinyílt sok más hasonló együttes, aztán a szálak nagy része visszavezetett – gyanúsan egy pontba, a The Kinks nevű együtteshez. Ami nem a The Beatles, hanem „csak” a The Kinks, amelyik nem „csak”, hanem csak más, más a piaca, más a földrajza, más az észlelési spektrum, máshogy szól a társadalomról, egyáltalán szól a társadalomról – és semmiképpen nem a The Who, mert azok parasztok. Fehér, borotvált, értelmiségi vagányok bámulatos dalszerző részleggel. Aztán a The Kinks mint jó fókuszpont, elvitt a The Beatlesnek is egy másik arcához, a The Who se tűnt tahónak egy idő után, és egyre és egyre több dolgot hallottam a kortárs zenében, ami bizony rájuk vezethető vissza. Az Arthur iróniája és humora és szeretete, amivel az urambátyámozást kezeli, igen! A gyönyörűnek vicces, viccesnek gyönyörű kórus, ami mintha ennél a lemeznél állt volna be a helyére. A Brainwashed kiállása másfél percnél. A víziorgona mint mellékszereplő, aki néha előrelép. Óriási dalok. És mindezek fölött mint egy zárókő, a felfoghatatlan, váratlan váltásokkal teli Shangri-La, az együttes pályájának is top 10-es csúcsa. Konceptalbum, rockopera egyszerre, sok-sok-sok nem porosodó finomság 1969-ből – a mi szárazföldi pozíciónkból nézve valahonnan a The Beatles árnyékából... Mi mehetett Angliában a hatvanas években, te jó ég. Mi épp Kovács Katin voltunk akkor rajta, és oké, nem volt az rossz, csak hát nem volt ilyen.

Sex Pistols: The Great Rock ’n’ Roll Swindle (1979)

Képzeljünk el egy olyan lemezt, amelynek felvételein az együttes feje-énekese (Johnny Rotten) már nem hajlandó részt venni, az új basszusgitáros pedig előrelép, valamilyen szinten betölti az űrt, és az együttes egyfajta új arcaként és hangjaként csillog – és már meg sem éri az album megjelenését. Ahogy az együttes sem. Így lesz ez egy alig két hete feloszlott zenekar nem hivatalos, amolyan másfeledik albuma, elvileg soundtrackalbum, gyakorlatilag egy összedobált rocktörténeti tabló. Van itt minden, mint a búcsúban: az előző (első és egyetlen hivatalos) album klasszikusai agyrém feldolgozásokkal, a Sinatra-sláger My Way, a Rock Around The Clock és mások punkverziójával, de kapnak a kortársak is: van itt The Who-klasszikus, egy Chuck Berry is, az ember kapkodja a fejét. A lemez egyenetlen, és nem is mindenhol vicces, ahol az akar lenni, az alapállás viszont inspiráló. Ahogy a Sex Pistols lemeze („A” lemez) a rockzene katedrálisának felrobbantása, ez az album nem más, mint az a gesztus, ahogy a helyén maradt ablakkereten át röhögve bedobják a kulcsot. Azzal együtt, hogy még csak nem is a Pistols volt a legjobb punkzenekar, a műfaj nagy üzenete ez az anyag: a punk óta nem is történt különösebben új dolog a popzenében, csak reneszánszok és feldolgozások.

David Bowie: Outside (1995)

1996-ban a Déli pályaudvar kerengőjében egy könyvesboltban ömlesztve árulták David Bowie Outside című előző évi lemezét. Fóliázott, vadonatúj CD, annak akkor nagy státusza volt – 490Ft-ért! Az ár – árnak – képtelenül alacsony volt, a Soho Party Pizza...! című munkáját ennek ötszöröséért adták. Én még nem jutottam el akkortájt David Bowie-ig. Az ár is azt jelezte, hogy itt bizony valami szart árulnak. A következő évben, az Earthling húzott be: elektró vs. rock, mindezt egy kb. nagypapa prezentálja a Prodigy, a Chemical Brothers, a U2, Madonna és a többiek előtt egy hajszállal. Az Outside pedig az amúgy is fényűző pályafutás egyik legartisztikusabb, lebilincselően művészi csúcsa. Sötét, csillogó, zaklatott, robbanékony, laza és gonosz. Ami akkora bukás volt a maga idején, mint amikor dől az ólajtó, bele lapjával a szarba. A kritika is utálta. Aki ma azt mondja, hogy ő már akkor bírta – az is utálta. Én ahhoz is hülye voltam, hogy utáljam, egyszerűen csak elmentem mellette. Annyira inspiráló anyag, hogy biztos vagyok benne: ha akkor elhozok egyet nevetséges 500 forintért, gyökeresen más irányt vesz az életem.

Kispál és a Borz: Velőrózsák (2000)

A bálnás lemeztől már megreccsent, de igazán az 1998-as Holdfényexpressztől szakadt le az asztalom – korábbi Kispál-élményem pedig, bevallom, nincs. A korábbiakat, amiket mindenki fontosabbnak tart, nem tudtam úgy megszeretni, mint a pálya második szakaszát. Az első Kispál-lemez, amit már úgy szereztem meg, hogy vártam, ez volt. 2000 szeptemberétől egy szűk évet töltöttem Váradon, huszonkét éves voltam, és az első hónapokban a központban, egy tízemeletes ház tetején laktam albérletben, egy bácsinál. Ady-pszichózisban szenvedtem akkoriban, a Velőrózsák pedig telis-tele van Adyval. Biztos voltam benne, hogy ezt egyrészt egyedül én észlelem a világon, másrészt hogy egyenesen nekem szól. Még cikket is írtam a lemezről a Bihari Naplóba, mint váradi újságíró, ha már Ady volt a minta.

Gorillaz: Plastic Beach (2010)

Kezdem azt gondolni, hogy a Gorillaz már fontosabb dolog az ég alatt, mint Damon Albarn eredeti, kultikus együttese, a Blur. Ez a pár év pedig a Plastic Beach-től számítódik. Humorban nemcsak Karinthy, ő sem ismer tréfát: ha már csinál egy afféle poénzenekart, azt olyan komolyan csinálja, ahogy csak lehet. Plusz: üzenete van, plusz: nagyon sok fiatalt beránt, plusz: naprakész, vicces és halálosan komoly is. A Plastic Beach szerintem a kreatív csúcspont – de a Gorillaz esetében nincs egyértelmű kiszögellés. Akárcsak a Beatles, Madonna és mondjuk David Bowie esetében, itt is más mindegyik anyag, és mindegyiknek megvannak a rajongói. Lassan húszéves történet a Gorillaz, ami kétségbeejtő – de mindig meg tudta szólítani az aktuálisan legfiatalabb közönséget. Ilyet pedig tényleg csak a legnagyobbak tudnak. Nagyon jól lehet dolgozni a Plastic Beach mellett, nem altat és nem zaklat, hátra lehet dőlni bele, mint egy kád vízbe, amikor pedig megakad az ember, bármikor szembe jöhet egy-egy poétikusabb pillanat.

Leadfotó: Vs.hu/Hirling Bálint

Megosztás:

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs decemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben