×

„Mintha itt folyna nálunk az ukrán háború”
Beszélgetés Csuja Lászlóval
Soós Tamás
2018 // 11. 09

Egy kárpátaljai fiú úgy dönt, nem szökik el a sorozás elől, hanem elmegy harcolni a kelet-ukrajnai konfliktusban. Csuja László dokumentumfilmje testközelségbe hozza a harcokat és a szorongást, amivel a háború jár a katonák és a családjuk számára. A Kilenc hónap háborút a Verzió dokumentumfilm-fesztiválon vetítik.

A kelet-ukrajnai háború négy éve zajlik a szomszédunkban, eddig mégsem ütötte meg a magyar dokumentumfilm-készítők ingerküszöbét. Miért?

A Kilenc hónap háborún kívül egy másik magyar filmet ismerek, Meghalni Ukrajnáért a címe, és egy teljesen más megközelítésben ad hírt erről a helyzetről. Én elsősorban nem a hírekből, hanem testközelből tapasztaltam meg először a háború hatását. A családunknak vannak barátai Kárpátalján, és arra jártam, miután kitört a háború. Testközelből éreztem azt a kollektív szorongást, ami átragadt az emberekre. Akkor még nem lehetett tudni, mi lesz ebből az egészből. Az is eszébe jutott sokaknak, hogy a háború átgyűrűzik Kárpátaljára. Az ukrán hadsereg nem volt felfegyverkezve, az oroszok, ha akarnak, könnyen eljuthattak volna Kijevig. Ráadásul a Balkán-háborúban láttuk, milyen gyorsan be tudnak pörögni az etnikai konfliktusok. A háborús propaganda és a kilátástalanság megvakíthatja az embereket.

Amikor Kárpátalján jártam, először az tűnt fel, hogy eltűntek a falvakból a férfiak. Bementem egy templomba, és csak nők voltak az istentiszteleten, mert az idős férfiak külföldön dolgoztak, a fiatalok meg elszöktek a sorozás elől. Először egyedülálló nőkkel kezdtünk interjúzni, így találtuk meg Erzsikét, Jani édesanyját. Jani épp a kiképzésről jött haza, és megtudtuk, hogy két hét múlva kikerül a frontra. Amikor ott voltunk, váratlanul megkérte a barátnője kezét, és megígérte neki, hogy ha visszatér, összeházasodnak. Úgy éreztem, ez már egy sztori. Jani egy naiv, fiatal srác volt – de mi lesz vele egy év múlva?

Ki lehet olvasni a filmből, hogy Jani miért ment el a háborúba, de ezt tényleg úgy kell kibogarászni a sorok közül.

Ő úgy fogalmazta meg, hogy azért, hogy segítsen abban, hogy keleten megálljanak az oroszok. A film azonban nem erről szól, hanem sokkal inkább arról, hogy egy fiatal srác keresi a helyét a világban.

Dilemma volt, hogy Jani magyarként részt vegyen az ukrán háborúban? Mennyire kötődik Ukrajnához, hogyan éli meg kárpátaljai magyarként a kisebbségi létet?

Jani ukránnak vallja magát, ami az ő szemében annyit jelent, hogy Ukrajnában él. A magyarságát természetesen és reflektálatlanul éli meg. Amikor szóba került, hogy ő magyar nemzetiségű, nem értette pontosan a kifejezést, azt gondolta, hogy ez az állampolgárságára utal, erre Erzsike mondta neki, hogy magyarnak lenni azt jelenti, hogy magyar az anyanyelve, tehát magyar tévét néznek, magyar-cigány zenéket hallgatnak.

Akkor nem háborodtak fel az ukrán oktatási törvényen sem?

A forgatás alatt még ez a törvény nem volt. A háború miatt bizonyos politikai erők megpróbálnak a magyarok és az ukránok közt feszültségeket gerjeszteni. Fontos különbség Szerbia vagy Erdély és Kárpátalja között, hogy míg a román és szerb nemzeti identitásnak fundamentális része az, hogy őket a magyarok korábban bántották, elnyomták, és ezért „vissza kell vágni”, addig az ukránnak-ruszinnak egyáltalán nem. Kárpátalja évszázadokra visszamenőleg soknemzetiségű terület, ahol békében éltek egymás mellett németek, románok, magyarok, zsidók, csehek, szlovákok, ruszinok. Az ellentétek újkeletűek, és a politika gerjeszti. Sok ukrán beszél magyarul, a magyarok pedig ukránul. Jani maga is mondat közben vált néha a két nyelv között.

Ezért sem foglalkoztál a filmben a háború politikai vetületével?

Ez egy személyes történet, nem akartam politikát belekeverni. Magyar emberekről szól, és a film eleje olyan helyeken játszódik, mintha Magyarországon lennénk, valahol Nyíregyháza környékén. Így azt az érzést kelti, mintha itt folyna nálunk ez a háború. Azt akartam, hogy érezzük át, milyen testközelből a háború, és milyen az, amikor militarizálódik egy társadalom. Nálunk ’56 óta nem lőttek, míg a szomszédainknál igen.

Nem kell nagy tragédiának történnie, hogy a háború kettéroppantsa egy ember életét – ezt sugallja a film.

Ez egy kis ívű film, nincsenek benne nagy drámák. Hétköznapi az egész. A háborús tömegfilmek mindig nagy drámákat mesélnek el megroggyant életekről, a társadalomba való visszailleszkedés képtelenségéről, holott egy háborúnak sok olyan túlélője van, aki csak belesodródott a konfliktusba, csinált pár dolgot a fronton, amiről nem akar beszélni, és utána így-úgy visszatér a hétköznapi életéhez. Ráadásul azokban a tömegfilmekben, amik a háború borzalmait hangsúlyozzák, egyben a fegyverviselést is reklámozzák. Hiszen aki fegyvert ragad, az képes tetteket végrehajtani, áldozatot hozni, megmenteni a hazáját, legyőzni a gonoszt, stb. Például az Apokalipszis mostból kiderül, hogy a háború egy őrület, de ez olyan hevülettel van megfogalmazva, hogy attól rákerül az egészre valami szentimentális máz. A Kilenc hónap háború ennek az ellentéte: semmi felfokozottság nincs benne, semmi őrület.

Volt arra forgatókönyved, hogy mi lesz, ha történik valami Janival?

Ez komoly etikai kérdéseket vetett fel, amiről sokat beszéltünk a stábbal, Horváth Szabó Ági és Muhi András producerekkel, valamint Nagy Zágon operatőrrel. Hogyan ábrázoljuk, ha tragédia történik? Nem is feltétlen a legrosszabbra gondolok, hogy lelövik Janit, hanem megsebesül, vagy Erzsikének egészségügyi gondja lesz, mert összeomlik idegileg. Ukrajnában ezen a téren nem kapnának segítséget, szóval az is felmerült, hogy adott esetben hogyan segítsük őket. Az ukrán egészségügyben szinte mindenért fizetni kell: ha megröntgeneznek, meg kell venned a filmet, amire a röntgen készül. Ráadásul az ellátás szakszerűsége elég bizonytalan. A kárpátaljai magyaroknak nagy segítség a magyar állampolgárság, mert ha fizetik a tb-t, átjárhatnak orvosi kezelésre Magyarországra.

És mire jutottál, mi a ti felelősségetek ebben a helyzetben?

Hogy rögzítsük és megértsük az eseményeket, és ezt minél nagyobb empátiával tegyük. Ezen túl ne kerüljenek olyan felvételek a filmbe, amelyek kompromittálhatják Janit. Valamint lehetőségeinkhez mérten segítsük őket.

Jani a frontról mobillal közvetítette a háborút, miközben ti a hátországban a menyasszonyával és az édesanyjával forgattatok. Nem akartatok ti is bemenni a háború sűrűjébe?

Jártunk a fronton, de annyira korlátozott körülmények között lehet ott forgatni, hogy azokat az anyagokat nem tudtuk felhasználni. Egy hétig lehet a háborús zónában tartózkodni, amihez át kell esni egy átvilágításon és kifizetni a napidíjat. A zóna három részre oszlik, és a másodiktól kezdve beült mellénk az autóba egy ukrán ügynök, aki ellenőrizte, hova megyünk, mit mondunk, és kit veszünk fel, majd egy tiszttel átnézte az anyagot. Stratégiai szempontból fontos objektumokat, geográfiailag beazonosítható helyeket és az ellenőrző pontokat nem lehetett felvenni. Például bizonyos fák sem lehettek rajta a felvételen, vagy az a kibelezett óvoda sem, ahol a katonák másfél évig tartózkodtak. Így nehéz lett volna hasznos anyagot forgatni.

A tűzharcok közelébe nem engedtek?

Olyan közel sosem tudnánk kerülni Janihoz, mint ő a saját mobiljához.

Miért engedték, hogy egyáltalán forgassatok a harcokról?

Mert újságíróként regisztráltunk. Az ukránoknak fontos, hogy a nemzetközi felületeken beszéljenek az ügyükről. Jó pár háborús konfliktus zajlik a világban, és fennáll köztük egy szerencsétlen verseny, hogy ne csak Szíriáról vagy Afganisztánról legyen szó a híradásokban, hanem az ukrajnai konfliktusról is. Akkor kapnak támogatást a nyugati országoktól, ha azok tisztában vannak azzal, hogy mi megy náluk.

De ha átvilágítottak, tudhatták, hogy filmrendező vagy, nem újságíró.

A Kilenc hónap háború a Magyar Média Mecenatúra támogatásával készült, akik adtak egy nyilatkozatot, miszerint le fogják vetíteni a tévében, ez már elég volt.

Azzal nincs gondjuk, hogy a katonák mobillal forgatnak a fronton?

Nincs, mert ez annyira elterjedt, hogy nem tudják megakadályozni. Ha akkor kerültek volna nyilvánosságra a felvételek, amíg Jani katona volt, gondja lett volna belőle. De már leszerelt, és kétévesek a felvételek.

Fel tudta dolgozni a család azóta a háborús élményeket?

Ezt nem lehet tudni, remélem, hogy igen. Az ember ilyenkor próbál visszailleszkedni a társadalomba és élni a hétköznapokat. Jani keveset beszél a háborúról, és vannak dolgok, amikről egyáltalán nem hajlandó.

Te mit csináltál volna, ha behívót kapsz a háborúba?

Azonnal elmenekülök Magyarországra. És ha közeledik a front, vittem volna a rokonaimat is. Amit Jani csinált, az kivételes. Ötvenből egy ember vállalkozott rá talán. Ismerek olyat, aki épp tévét nézett, amikor bekopogtatott hozzá egy katona és egy rendőr. Itt a behívó, lehet választani: vagy jön a frontra, vagy megy a börtönbe. Nem volt általános mozgósítás, kor és foglalkozás alapján hívták be az embereket, és az optimisták úgy voltak vele, hogy őt úgyse fogják, majd a szomszédot viszik.

A film után hogyan folytatódott az életük?

Jani azóta elköltözött a mennyasszonyával Hollandiába paradicsomot szedni, édesanyja pedig Jászberényben dolgozik. Szerintem jól vannak.

A Kilenc hónap háború t 2018. november 9-én 21 órakor vetítik a Verzio Filmfesztiválon, a Toldi moziban, utána beszélgetés következik az alkotókkal.

Megosztás:

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben