×

Távoli kapcsolat
Nyelvrokonok – Észt-magyar kortárs művészeti kiállítás
Fazekas Ildikó
2018 // 11. 15

Rokonra lelni öröm és meglepetés. Rokonnal találkozni felemelő. A rokonság megállapításához kellenek bizonyos adatok, tények, és ha a kapocs megvan, átengedhetjük magunkat az érzelmeknek.

 

Az Észt Köztársaság kikiáltásának századik évfordulójára rendezett észt–magyar kiállításon a kapcsot mintha már megtaláltuk volna, de még feszengve ülnénk körül a vasárnapi asztalt, keresnénk az ismerős vonásokat és a közös történeteket. A Nyelvrokonok kiállításban a távoli rokonság érzetét mintha egyfajta irányított egymás mellé rendelés hivatott volna segíteni, támogatni. Az észt művészek jóvoltából megtekinthető munkák érdekes sokféleségébe kissé beszuszakolt érzetet keltve szerepelnek magyar alkotások, mintha bizonygatni lenne szükséges valamiféle relációt. A feldolgozott és érintett témák kétségtelenül az európai léthez kapcsolódóak, néhol akár egyértelműen posztszovjet érintettségűek is, de a tárlaton szereplő művek a formai érintkezésen túl mintha inkább elbeszélnének egymás mellett – ettől épp a nyelvrokonság, az „azonos nyelvet beszélünk” érzete bizonytalanodik el. Az ünnepi kiállítás így kissé zavarba ejtő párhuzamosságokra épít a cím miatt inkább várt kapcsolódások helyett.

Vannak persze hasonlóságok, néhol egészen formaiak, ahogy a Société Réaliste Nagy Európa című és a Johnson and Johnson Az 5 legrátermettebb állami alkalmazott című munkája is művészpárosok alkotása – mindkettő az infografika vagy adatvizualizáció megoldásával mutat meg egészen abszurd vizsgálati eredményeket. A kiállításon látható két Société Réaliste-alkotás Európa történelmével és nemzetállamok létezésével foglalkozik. A már említett Nagy Európa egy olyan térkép, amelyen minden ország az általa követelt legnagyobb területtel rendelkezik, tulajdonképpen megduplázva egy-egy földrajzi egységet, a kiterjesztett országok között így azonban a senkiföldjének számító területekkel növelik kontinensük kiterjedését – amelyekért nyilván újra jelentkezhetnének az arra igényt tartó államok. Másik munkájuk, a Szélút ötven olyan ország irányát mutatja, amelyeket 1900 és 2001 között kiáltottak ki, és amelyek ezután nagyon rövid ideig léteztek.

 

Az 5 legrátermettebb állami alkalmazott című kiállítási darab szintén térképet használ a szemléltetésre, de ebben a munkában a jelenkor piacorinetált gazdasági működését alapul véve vannak összehasonlítva az alkalmazotti bérek – azonban nem színes oszlopdiagramokat alkalmazva, hanem a fizetés összegét fizikai teljesítménnyé és így megtehető távolsággá konvertálva.

 

Hasonló formai együttállás található Németh Ilona asztalinstallációi és az egyébként észt–magyar származású, de a nemzetközi művészeti életben észtként szereplő Farkas Dénes munkái között. Németh Ilona a családi élet központját is jelentő asztalokkal jelenít meg történelem által alakított családi történeteket, utalva a szlovák–magyar lakosságcserére, a háború utáni életkörülményekre és az édesapja asztalával tulajdonképpen a ma is zajló folyamatokra, hatásokra. Farkas Dénes saját fotóit rendezi akkurátusan fiókos szekrénybe, amelybe bekukkanthatunk, ha megpróbáljuk az installáció részét képező rádióból szóló felsorolásokat követni, ami nem olyan egyszerű, mert a számozott szekrények fiókjait ugyanazok a számok jelölik – ha éppen nem a megfelelő fiókot nyitottuk ki, akkor elcsúszik egymás mellett a szöveg és a látvány, amitől zavarodottak, kissé talán szégyenkezőek leszünk.

A legegyértelműbb formai párosítás Tanja Muravkaja és a Tehnica Schweiz portrésorozatainak egy térbe helyezése, majdhogynem szembeállítása. Szinte kissé zavarbaejtő, ahogy fiatal, egyenruhás lányok nagyon komolyan figyelik, amint A mieink sorozat észtországi NATO bázisokon szolgáló, egyébként egészen derűs, mosolygó katonái farkasszemet néznek az Ingázó tüzérekkel. A nemzetközi együttműködések és szövetségek mellett a nemzeti identitás kivívása és védelme, a háborúk egykori és jelenlegi céljai is szembekerülnek egymással a portésorozatok mentén.

 

Ezen párba rendezések mellett a kiállítás több ponton fantasztikus lehetőség nyújt az észt művészek megismerésére, és mi tagadás, azonnali megkedvelésére. Kaido Ole nagyszabású installációja Észtország kezdetét és végét jeleníti meg, kezdőpontként egy szétesően pixeles fotón három karikával jelölve az észt területre először lépő ősöket, végpontként pedig egy hatalmas és szögletesen absztrakt „Eeeehhhh” sóhajjal engedve el mindent, ami csak létezett.

A saját múltját újraépítő, és ehhez a nemzetközi művészeti intézményrendszert segítségül hívó Flo Kaserau visszavásárolta a felmenői által egykor birtokolt kertes házat, és ott saját múzeumot működtet, művészeti projektként kezelve akár a kert beültetését – Koreai kert című videomunkájában például láthatjuk, ahogyan szöuli kertészek szorgoskodnak azon, hogy a kert újra betölthesse a házhoz kapcsolódó funkcióját, és ezáltal egyben műalkotássá is váljon.

 

Marge Monko (Cím nélküli fotogramok 1–7.) fotogramjai teljesen dekontextualizálva mutatnak rá a nők helyzetének nehézségire. A harisnyák csomagolásából kivágott női lábak torzóként meredeznek a képeken. Eredetileg ezek a lábak mutatják meg a vásárló számára a harisnya színét – fekete-fehér formákként azonban sokkal inkább mutatnak rá a női test árucikk mivoltára, a marketingben használt szerepére, és jóval kevésbé kelletti magát épp a vásárlóerőt is jelentő hölgyeknek.

Marko Mäetamm munkái a kiállítás leghumorosabbjai, és habár mosolyra szalad a száj, közben azonnal a szégyenkezenés is előbukkan – részben a művek mondanivalója, részben pedig az önkéntelen mosoly miatt. Az érintett témák nagyon maiak, sokkal kevésbé foglalkoznak konkrét múltbéli eseményekkel, történelemmel, mégis bennük van mindaz, ahogyan eljuthattunk oda, hogy szinte bárki számára hétköznapi élmény lehessen a repülés, és hogy a kommunikációnk egyre inkább elektronikus úton történjen. ARepülőgép-közlemények sokkolóan morbid mondataiban és a Csak ránézek kényszeres görgetésében is jelen van a ma emberének szorongása, ahogyan a Sikeres és sikertelen öngyilkos terroristák rajzán is ott a globálisan megjelenő félelem. A felületesség igazi csúcsa azonban a Komoly dolgok című sorozat lapjain jelenik meg, ahogyan az egymással csevegő partnerek címszavakban sorolják a fontos témákat, amelykről valóban kellene mély, hosszú és alapos beszélgetéséket folytatni akár egyéni, akár társadalmi szinten, ám a legnagyobb érzelmi reakciót a két fél között az váltja ki, ha egy téma újra előkerül – holott azt korábban a másik már említette.

 

A Johnson and Johnson művészpárosnak a kiállításon szereplő másik munkája valódi kapcsolat az észt művészek és a magyarok mindennapi élete között. A Minden nap szükséged van rá című speciális installációban ötszáz darab egyedi kitűző szerepel szépen elrendezett harmóniában, mindegyiken egy friss bulvárhír főcíme olvasható. A tulajdonképpen semmiről nem szóló, ostoba mondatok egymás mellé helyezése bámulatosan mutatja meg azt, ahogyan a nyelv által a figyelmünk irányítható, és mivel a kitűzők levehetőek a falról, és mindenki tetszése szerint választva haza is viheti a maga mondatát, ezzel szét is zilálja azt a minimális értelmezési mezőt, amely a helyszínen még egybentartja az egymástól független mondatokat. A teljesen értelmezhetetlenül összehordott mondatok valóban egy dadaista konstrukciónak felelnek meg leginkább, holott az álhírek és a manipuláció korában mindennél fontosabb lenne az alapos tájékozottság és tájékozódás. Erre valóban minden nap szükségünk lenne.

Nyelvrokonok – Észt-magyar kortárs művészeti kiállítás
Ludwig Múzeum, 2018. szeptember 28. – 2019. január 6.

Leadkép: Kaido Ole: Barátok I., 2016. A művész jóvoltából. Fotó: Stanislav Stepaško

Megosztás:

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs decemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben