×

Operaillusztráció
Beethoven: Fidelio
Péter Zoltán
2018 // 11. 13

Nyolc év után ismét élőben hallhatta a pesti közönség Beethoven egyetlen operáját, a Fideliót. Sajnos azonban a Gábor Sylvie rendezte produkció minden erénye ellenére is adós maradt az igazi, magával ragadó előadás élményével.

A Fideliót szokás problematikus operának tekinteni: a darab nehezen született meg, Beethoven sokat küzdött a librettóval, és a zene megkomponálása sem ment egyszerűen. Az előadás ismertetője szerint az első felvonás egy Singspiel (daljáték), „amelyben rengeteg, végül érdektelennek bizonyuló mellékszál fut”, míg a második felvonás „az operairodalom egyik legkiemelkedőbb dramaturgiai folyamata”.

Ha alaposabban górcső alá vesszük a művet, akkor láthatjuk, hogy Beethoven zenedramaturgiája nagyon is átgondolt. Az első felvonásban megismerjük a börtönalkalmazottak kispolgári környezetét: az ő zenei ábrázolásuk konvencionálisabb és a német daljátékok könnyedebb hangvételén szól, míg a börtönképtől kezdve egy másfajta zenei világban találjuk magunkat, hiszen ekkor kerül előtérbe Leonora és Florestan alakja, akik ezzel a kispolgári világgal szemben egy patetikusabb eszmeiséget képviselnek. Leonorát a kezdetektől magasztosabb zenei motívumok veszik körbe, és már első felvonásbeli megszólalásai alkalmával is patetikus zenei légkört teremt, ami átragad a többi szereplőre is, hiszen nemes céljai őket is magukkal ragadják. Az ő ellentéte a gonosz kormányzó, Pizarro, akinek jellemét sötétebb árnyalatokkal alkotta meg Beethoven.

A zenei nyelv sokfélesége tehát nem gyengíti, hanem erősíti a drámát. Emiatt és a húzások nélkül is két óránál nem sokkal hosszabb játékidő miatt nem tűnik indokoltnak a zeneszámok megrövidítése – a húzásokkal megtörték a partitúra zenedramaturgiai ívét. A kispolgárok hétköznapi világa éles kontrasztot alkot ugyan a főszereplők magasabb rendű eszmeiségével, ugyanakkor segíti is annak felmagasztosulását, és jól kiemeli mindent elsöprő erejét, hiszen a második felvonás végén a sokféle zenei anyag egybeolvadásával születik meg a szabadság és testvériség – Fodor Géza szavaival élve – „nagy reménységhimnusza”.

A zenei részleteket összekötő párbeszédekről az előadás szórólapja azt állítja, hogy azok túlságosan hétköznapiak, ezért szintén nem segítik, hanem hátráltatják a beethoveni muzsika szárnyalását. A történet érthető a prózai dialógusok nélkül is, azonban helyenként homályban maradtak bizonyos részletek, illetve a dialógusok elhagyása kiemelte az egyes jelenetek állóképszerűségét.

A rendezés nem akart újítani, hanem teljesen hagyományos eszközökkel dolgozott, és csupán elmesélni szerette volna a vetítésekkel, idézettekkel illusztrált történetet. A nyitány és a második felvonásban elhangzó Leonora-nyitány alatt ugyan néma jelenetekkel, illetve a tánc eszközeivel igyekezett valami pluszt hozzátenni a megszokott, hagyományos előadásmódokhoz, de ezt leszámítva a rendezés egyszerű eszközökkel élt, nélkülözte a szimbólumokat, az utalásokat. Gábor Sylvie nem kívánta új megvilágításba helyezni a történetet, és helyenként felvillantott erényei, jól eltalált jellemábrázolásai – különösen Marcellina és Don Pizarro jellemzése sikerült kiemelkedőre – ellenére sem tudta feloldani a zeneszámok egy részének oratorikus jellegét. A jelmezek kortalanok és eklektikusok voltak, ezzel mintegy kiemelték a mondanivaló egyetemességét.

Az énekesek közül Szabóki Tünde mozgott a legotthonosabban Beethoven zenei világában, énekléséből nem hiányzott az ihletettség, az érzelmek széles skálája, szerepformálása szívhez szóló volt. Sajnos nem lehet ugyanilyen dicshimnuszt zengeni a Florestant megformáló Eugene Amesmannról, aki második felvonásbeli áriájában adós maradt a magasabb hangokkal, fénytelen tenorhangon, unalmasan énekelt. A Leonórával közös jeleneteiben valamivel meggyőzőbb, de sajnos korántsem ideális teljesítményt nyújtott.

Sáfár Orsolya Marcellinája ügyesen megoldott, üdítő alakítás volt, Cser Krisztián is kellő ellenszenvvel, határozott színpadi jelenléttel formálta meg Don Pizarrót. James Moellenhoff üzembiztosan formálta meg Roccót, Szerekován János pedig ismét jól sikerült karakteralakítással örvendeztetett meg bennünket Jaquinóként. Az énekkar árnyalatokban gazdagon, színvonalasan szólaltatta meg a kórusrészleteket. Hollerung Gábor a partitúra kiváló ismerőjének bizonyult, de talán túlságosan is a pátoszra helyezte a hangsúlyt, a komikusabb részleteket nem sikerült kellő elevenséggel interpretálnia a zenekarnak.

Beethoven operája nyolc év után ismét elhangzott Budapesten, sajnos azonban aki a tíz évvel ezelőtti, Kovalik Balázs rendezte, minden hibája ellenére is izgalmas előadásra számított, annak csalódnia kellett. A képeskönyvszerűen illusztrált cselekmény alatt a dráma lassan csordogált biztos medrében, miközben az átütő erejű előadás elmaradt.

Beethoven: Fidelio – szcenírozott operaelőadás dialógusok nélkül
2018. november 3., Müpa, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Rendezte: Gábor Sylvie

Megosztás:

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs decemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben