Nincs időd elolvasni? Vedd fel az olvasólistádra, és térj vissza a cikkhez később!

Az oldalon sütiket használunk a jobb működésért. Az olvasólista a sütik törléséig tárolja a mentett cikkeket.

OK
Olvasólista

Szenvedéllyel a zenében és azon túl

A Harcsa–Gyémánt duóval beszélgettünk

2019.04.08 — Szerző: Karlócai Regina

Februárban jelent meg legújabb lemezük, a Shapeshifter, mely azóta a Gramofon listájának első helyezettje lett. Harcsa Veronikával és Gyémánt Bálinttal zenéről, európaiságról, szenvedélyről és egyensúlyról beszélgettünk.

Szenvedéllyel a zenében és azon túl

Új albumotok címe Shapeshifter. Hogyan született ez a cím, illetve maga a dal? Mi a művészi és mi a személyes értelemben vett üzenete az alakváltásnak?

Gyémánt Bálint: Az album szempontjából az alakváltás arról szól, hogy ez az első olyan duólemez, amin nemcsak mi ketten játszunk, hanem kvartettben szólalnak meg a kompozíciók. Ebben az is különleges, hogy egy belga ritmusszekciót kértünk fel a feladatra, ami a logisztikaiak mellett izgalmas művészi kihívást is jelentett, így a Shapeshifternek az az üzenete, hogy bár nem ketten, hanem négyen állunk a színpadon ezzel a projekttel, a lényeg – hogy ez egy duó – ettől még megmarad. A produkció gerincét az énekhang és a gitár alkotja.

Harcsa Veronika: Az alakváltásnak valóban jelentősége van, mert bár nagyon élvezzük a két belga zenésszel való közös munkát, ám ahogy azt Bálint is mondta, nem lehet kikerülni a tényt, hogy ez valaminek a folytatása. Nem egy új zenekar született, hanem sokévnyi duómunkát viszünk tovább az új albumon is, a dalok ugyanúgy kettőnk között születtek, ketten dolgoztuk ki őket, és utána vittük át kvartetthangzásba. Másrészről az alakváltást egy kicsit távolabbról úgy is lehet értelmezni, hogy ilyen bátor lemezt – úgy érzem – még nem készítettünk eddig. Művészeti és zenei szempontból is vannak benne egészen új megoldások.

Bálinttal mindig is dalszerűen gondolkodtunk az alkotási folyamat során, a korábbi albumokon sokszor lehet így értelmezni a kompozíciókat. Ezen a lemezen ettől némiképp eltértünk. Az album közepén például van egy három egységből álló nights-trilógia (a First Night, Second Night és a Last Night),amit egyben vettünk föl, és csak utólag, a keveréskor daraboltunk tételekre. Ezt a koncerteken is sokszor egészben 20-25 perces egységként játsszuk, így ez is egyfajta alakváltásként értelmezhető.

Veronika, említetted a bátorságot. Fontos számotokra, hogy bátor lépéseket tegyetek, kipróbáljatok új dolgokat, esetleg szembe menjetek a megszokottal?

H. V.: Igen, szerintem jellemző ránk, hogy mindig kísérletezünk, és új dolgokat próbálunk ki. Az biztos, hogy sosem unatkozunk, mert izgalmasan tartjuk saját magunk számára az anyagot, amit játszunk. A közönség számára pedig ez örök kihívás, mert minden új lemezzel, minden új anyaggal egy kicsit válaszút elé is állítjuk őket, hogy még erre is jönnek velem, vagy másik utat választanak. És hál’ istennek nagyon sokan jönnek velünk, és nagyon sokak értékelik ezt a folyamatos alakváltást és újdonságkeresést.

Olyan, mintha lenne egy folyamatos egyensúlyozás: egyfelől vagyok én mint alkotó ember, aki szeretne valamit mutatni abból, ami belőle jön, másfelől ott van a közönségem, aki mégiscsak jó, ha jön velem. Hol van az egyensúly a „mainstream” zene és a nagyon személyes, nagyon önkifejező alkotás között?

Gy. B.: Ránk az a jellemző, hogy a művészi döntések határozzák meg a zenei döntéseket. A mi hallgatóságunk nem feltétlenül arra vágyik, hogy kiszolgálják őket. Nem emlékszem olyanra, hogy valaha bármit is azért csináltunk volna, mert arra igény jelentkezik, meg szerintem mi nem is ebben vagyunk jók. Nagy szerencse, hogy az ízlésünk találkozik a közönségével.

Ti miben vagytok jók?

Gy. B.: Abban igyekszünk a legjobbak lenni, hogy a saját egyéniségünket meg tudjuk mutatni a zenénkben. És ez az az egyéniség, ami vagy érdekli az embereket, vagy nem, de nem próbálunk valamilyennek látszani azért, hogy az majd hátha több embert érdekel. Egy gitáros esetében ez talán nem annyira nehéz, viszont egy énekesnek gyakran a szemére vetik, hogy miért nem azt csinálja, amit tíz éve csinált, hiszen azt úgy szerették. De ha valaki olyan műfajban tevékenykedik, ahol a személyiség a fontos, akkor nyilván ez is változik, hiszen nem vagyunk ugyanazok az emberek, mint tíz évvel ezelőtt, és ez így van rendjén.

H. V.: Azt hiszem, mi inkább fordítva gondolkodunk: létrehozunk valamit, ami ösztönös vagy tudatos, de lényeg az, hogy belülről jön, és az alkotás közben nem mérlegeljük, hogy ez kinek szól. Aztán amikor kész van, ránézünk egy másik szemmel, és akkor gondoljuk végig, hogy mondjuk, ez inkább az A38 Hajó álló közönségéhez vagy a Müpában ülő hallgatósághoz illik jobban, esetleg mely befogadóhelyeknek, fesztiváloknak lehet érdekes.

Elég sokszor léptek fel külföldön is. Milyennek látjátok a magyar közönséget? Van valami, amit kiemelnétek mint sajátosságot?

Gy. B.: Az egyértelműen látszik, hogy a magyar közönség életkor szempontjából sokkal szélesebb spektrumon mozog, mint mondjuk Nyugat-Európában. Itthon a saját korosztályunk és nálunk fiatalabbak is járnak a koncertjeinkre, míg az egész világon a jazz-zenét inkább középkorú és idősebb emberek kedvelik. Ezt leszámítva nem tudnék nagyon markáns különbségeket mondani az európai közönségen belül.

Hogyan indultatok el a nemzetközi pályán? Veronika, az, hogy angolul írod a dalokat, egy tudatos döntés eredménye, vagy egyszerűen ezen a nyelven születnek meg benned a szövegek?

H. V.: Ez két egymástól független dolog. Annak, hogy angol nyelven születnek a dalok, elsősorban az az oka, hogy a jazznek angol az anyanyelve, és egyszerűen ezen a nyelven esik jól énekelni ezeket a dallamokat és frázisokat. De nekem fontos az anyanyelv, két lemezt is készítettem magyarul. Egyébként itthon – valószínűleg az elmúlt évtizedek vagy évszázad kulturális hagyatéka okán – nagyon sokszor előkerül ez a kérdés, míg Nyugat-Európában nem téma, hogy egy német vagy belga énekes miért angolul énekel, és miért nem franciául vagy flamandul. A Facebookon is rendszeresen kapok kommenteket, ha sok angol nyelvű tartalmat posztolok.

Olyan, mintha lenne egy réteg, aki kizárva érzi magát?

H. V.: Szerintem van, aki úgy érzi, hogy nem neki szól az a bejegyzés, míg mondjuk, Belgiumban mindenkinek egyértelmű, hogy pont azért posztolok angolul, mert mindenkihez akarok szólni. Itthon meg épp fordítva.

A külföldi építkezés pedig teljesen tudatos döntés volt. Magyarország elég kicsi, ha az ember zenész. Egy vidéki magyar városba például évente csak egyszer tudunk elmenni, olyan limitált számú a közönség. Ez alapján ki lehet számolni, hogy hány hét alatt járnánk körbe az országot. Nekünk pedig volt időnk és kapacitásunk, úgyhogy meggyőztem Bálintot, hogy próbáljuk meg külföldön. Ehhez az is hozzájárult, hogy két évig tanultam a Brüsszeli Királyi Konzervatóriumban, és nagyon tetszett, amit ott magam körül láttam. Különösen intenzív és nemzetközi volt a közeg, fantasztikus zenészek vannak ott, szuper fesztiválok, sorozatok. Kitárult egy világ, és megjelent a vágy, hogy ennek részese legyek.

Említetted, hogy Brüsszelben sok szempontból elölről kellett kezdened, hiszen itthon már ismert voltál. Milyen volt neked ott kint ez az újrakezdés?

H. V.: Nagyon pozitívan éltem meg, hogy bekerültem egy iskolába, és egy voltam a diákok közül. Nem is azt a részét emelném ki, hogy meg kellett mutatnom, hogy ki vagyok, hanem azt, hogy itthon megszoktam egy pozíciót, egy reakciót, azt, hogy ha valamit csinálok, az mindenkit érdekel. Eljönnek meghallgatni, vagy ha valakinek bemutatkozom, az bólogat, hogy igen, ismer. Kint meg nem ismertek, és ez szerintem nagyon jót tett a mentális egyensúlyomnak, az egómat kicsit lejjebb hozta a földre, és kijózanított. Ráébredtem, hogy mindaz, amit eddig kaptam, nem evidens. Nagyon jó volt látni magam körül a hihetetlen sok tehetséget és az elképesztően kemény munkát, ami rájuk jellemző volt. Felismertem, hogy rengeteg dolog van még, amiben fejlődnöm kell, hogy nem dőlhetek hátra akár technikai, akár egyéb szakmai értelemben, hanem dolgoznom kell.

Említetted a mentális egyensúlyt. Nagyon sokat utaztok mind a ketten, rengeteget dolgoztok együtt és külön is. Hogyan tudjátok megőrizni a belső harmóniát az intenzív, akár stresszes időszakokban?

Gy. B.: Hát… egyre nehezebben. Minél idősebb az ember, annál inkább látja a fárasztó oldalát, főleg a rengeteg utazásnak. A koncertezés nem tartozik a fárasztó tevékenységek közé, az mindig feltölt, akár betegen, lázasan is, rengeteg energiát ad, de eljutni a koncertre vagy megszervezni az utazást, szállást elég fárasztó tud lenni. Nincsenek óriás praktikáim, de például nem iszom alkoholt, meg igyekszem sokat pihenni, zenét hallgatok, effélék.

H. V.: Szerintem az is segít egyensúlyban maradni, hogy mindkettőnknek nagyon kiegyensúlyozott párkapcsolata van. Nekem a férjem, Bálintnak a menyasszonya jelent olyan érzelmi biztonságot és hátországot, ami alapot ad ehhez az életformához.

Szakmabeliek a párjaitok?

Gy. B.: Nekem szakmabeli a menyasszonyom, így ő is látja, hogy az aktív zenész élet így működik, és támogat benne. Meg azért az elmúlt tizenpár év alapján nem igazán meglepetés ez egyikünk életében sem, szóval aki velünk kezdett, az tudta, mit vállal.

H. V.: Igen, aki mellettünk kikötött, az tudja, milyen. Az én párom is – bár nem szakmabeli – megérti a folyamatokat, hiszen ismeri, milyen az, amikor az ember szenvedéllyel van valami iránt, mert neki is vannak szenvedélyei. Ehhez nem kell zenésznek lenni.

A ti közös munkátok is egy páros együttműködés. Gondolom, vannak nagyon intenzív és inspiráló időszakok – hiszen ezért dolgoztok együtt. Van olyan, amikor összevesztek egymással, vagy nem értetek egyet?

H. V.: Persze, szerintem a kommunikáció ugyanolyan fontos, mint egy párkapcsolatban, már csak azért is, mert ez a közös vállalkozásunk, és mind a kettőnknek kockázata, felelőssége van benne, így folyamatosan meg kell beszélnünk egy csomó mindent.

Gy. B.: Ráadásul rengeteg időt töltünk együtt, és nagyon személyes dolog is, amit csinálunk.

Mintha a dalok a közös gyerekeitek lennének…

Gy. B.: Abszolút! És sokkal intenzívebb is az együtt töltött időnk, mintha csak egy asztal két oldalán ülnénk egy irodában, hiszen együtt megyünk haza éjjel egykor, együtt indulunk a reptérre, napokat töltünk egymás társaságában, és ez nem menne őszinte meg tudatos kommunikáció nélkül.

Mi alapján választottátok ki vagy találtátok meg a két jelenlegi zenésztársatokat?

Gy. B.: A személyiség nagyon fontos tényező volt a zenészek kiválasztásában: szerintem egy bizonyos szint után ez sokkal fontosabb, mint az, hogy valaki mennyire virtuóz. Fontosabb, hogy valakivel jól tudj együtt dolgozni, mert az a zene, amivel mi foglalkozunk, nagyon is a kommunikációról szól, és ha olyan emberrel játszanánk együtt, aki nem lenne nyitott ránk és a zenénkre, az nem tudna jól működni, ebben biztos vagyok.

Hogyan élitek meg azt a kettősséget, amit egyfelől az alkotó művész életforma jelent kreatív energiákkal és kiteljesedéssel, másfelől a nagyon praktikus, néha talán lélekölő, de szükségszerű jelenlét például a közösségi média világában?

Gy. B.: Én ez utóbbit kötelező kommunikációs formának tartom, de egyáltalán nem könnyű lazán tartalmat gyártani. Minket nem arra képeztek ki, hogy melyik napszakban posztolj, mi legyen az első mondat, mi legyen a fotón. Ez egy külön szakma manapság, és sokszor nehéz, hogy muszáj jelen lenni. Nagyon kevés zenész engedheti meg magának, hogy nem kommunikál ezeken a platformokon.

Emellett akkor hogy tud létrejönni az – ahogy például a San Francisco című dalotokban is megjelenik –, hogy ne a képernyők világában éljünk?

H. V.: Ez nehéz terület. Én megpróbáltam egyszer átadni másnak az oldalam kezelését, de nem működött, látszott a lájkok számán, hiszen nem volt benne az a személyesség, mint amikor én csinálom. Ma az ismertség egyik attribútuma, hogy ezeken a felületeken ott kell lenni.

Meséljetek pár szóban a jövőről, mi vár most rátok?

H. V.: Június végéig a Shapeshifter lemezt mutatjuk be Európa-szerte. Megyünk Kasselbe, Berlinbe, Belgiumban több városba, Londonba és különböző németországi helyszínekre. Június végén pedig a nagy magyarországi turnéra kerül majd sor. Hét hazai helyszínen fogunk fellépni, fő állomásként június 27-én a Müpában. Ez egy kivételes alkalom, és nagy boldogság, amikor bejárhatjuk az egész országot, és személyesen is megmutathatjuk magunkat.

Leadkép forrása


További cikkek