Nincs időd elolvasni? Vedd fel az olvasólistádra, és térj vissza a cikkhez később!

Az oldalon sütiket használunk a jobb működésért. Az olvasólista a sütik törléséig tárolja a mentett cikkeket.

OK
Olvasólista
  • Oldódások, kötődések

    Interjú Szolcsányi Ákos költővel és Herczeg Ákos szerkesztővel

    2018.12.15 — Szerző: Ménesi Gábor

    Semmi meglepő vagy fontos címmel jelent meg Szolcsányi Ákos új verseskönyve. A Federico García Lorca által is inspirált, a románcforma sajátosságait egyénítő kötet megszületéséről, szerkezetének kialakulásáról, a közös munka tapasztalatairól kérdeztük a költőt és a szerkesztőt, Herczeg Ákost.

  • Oldódások, kötődések

     

    Első köteted (Csehország szép, útjai jók) az Orpheusz Kiadónál, a második (A felszínről) a Kalligramnál látott napvilágot. Hogyan került a legutóbbi versanyag a Fiatal Írók Szövetségéhez?

    Szolcsányi Ákos: Herczeg Ákos a KULTer.hu szerkesztőjeként számos románc első olvasója is volt egyben. Az egyik küldemény kapcsán említette, hogy a Hortus Conclusus sorozat társszerkesztőjeként érdekelnék ezek a versek, akár kötetnyi terjedelemben is. Mivel akkor még kevés volt az anyag, függőben maradt a közös munka, de idővel lett „elég” vers, és nagy vonalakban kialakult a szerkezete is, így megkerestem őt a kötettervvel.

    Mi keltette fel a szerkesztő figyelmét Szolcsányi Ákos új verseiben?

    Herczeg Ákos: Igen, ismertem Ákos több korábbi versét, kár lenne tagadni, ez közrejátszott, ahogy a spanyol irodalom (elsőként persze García Lorca) iránti rokonszenv is. Egyben látva az anyagot nagyon vonzó volt a kötet kiismerhetetlensége, a modális, formai sokszínűség izgalma – hogy úgy ismerős az, amiről olvasok, hogy közben érzem, a szöveg mindig rá is kérdez erre a tudásra. Hogy jól értem-e (magamat). Kíváncsi voltam, hova futtatható ki ez a keresés, gondoltam, járjunk a végére.

    Ettől kezdve a lehetséges kompozíciót szem előtt tartva folytattad az írást?

    Sz. Á.: Amikor már mindkét vers megvolt, összeolvastam az Akaszt és az Ad címűeket, és úgy tűnt, keresetlenül is találtam egy kötetzárlatot, így, ebben a sorrendben. Fura, gondoltam, hogy az ábécé első betűjével kezdődnek, de pont fordított ábécésorrendben (akaszt-ad) működnek jól. Fel lehet erre fűzni az egészet?, kérdeztem magamtól. Fel, gondoltam, de minek is? Nem lenne erőltetett? Így bonyolódott a dolog odáig, hogy legyen egy A-tól Z-ig tartó, kvázi „befelé” vivő rész, és egy másik Z-től A-ig, mintegy „kifelé” haladva.

    Oldódások-kötődések, ez jutott eszembe, ahogy a félkész anyagot nézegettem, csoportosítgattam, nagyjából a fenntartásokkal idetartozás (kötődések) és a kevéssé éles, de nem is szűzhó tisztaságú-nyomtalanságú kimutatkozás (oldódások) dokumentumaiként kezelve az egyes verseket. Aztán ha nem is a gombhoz a kabátot, de ehhez a koncepcióhoz igazítottam a kötet időrendben utoljára megírt harmadát, még Ákos bevonódása előtt.

    Szerkesztőként hogyan fogadtad ezt a koncepciót?

    H. Á.: Nem állítom, hogy a kezdet kezdetén világos volt a már lényegében kész versanyag váza, amire a versek épülnek, persze Ákos se kezdte ecsetelgetni előre a koncepciót. Lassan ülepedett le bennem, és nem is biztos, hogy mindent tudatosítottam. Láttam, hogy a kötődésektől haladunk az oldódások felé, ahogy az életben is – gondoltam, ez így van rendjén: épülünk és bomlunk. Amúgy meg ezek azok a finomságok, amelyek izgalmassá teszik a kötetet, akár észreveszed, akár nem, a mélyben ott dolgozik, pulzál, nem szükséges néven nevezni. De meglepődni, rácsodálkozni mindig lehet, akárhányszor is olvastad már.

    Mindig is azokat a versesköteteket tartottam sokra, amelyeknek több rétegük van, és egy-egy nekifutásra más és más bukkan a felszínre, ami aztán átrendezi kicsit az addigiakat is, így mindig újra kell kezdeni az értelmezés műveletét. Ákos könyve, azt hiszem, ilyen. Ha már itt járunk, szerintem nem lehet eléggé dicsérni a tartalomjegyzék szerkezeti sajátosságát, a versekhez fűzött szerzői instrukciókat. Ez a megoldás nemcsak meghökkentően formabontó, hanem az olvasás lezárhatatlanságát is előhívja: a végére értél? Kezdheted akkor elölről! Nem biztos, hogy az a jó szó rájuk, hogy megvilágítják az olykor amúgy nehezen referencializálható verset, inkább olyan különleges szemüveget adnak az olvasáshoz, amely révén jobban is értem a kötetet, meg nem is. Kiélesít dolgokat, másokat meg elhomályosít. Ezt a játékot szerkesztőként és olvasóként egyaránt nagyon érdekesnek találtam.

    A cím talán épp amiatt is figyelemfelkeltő, mert úgy tűnik, mintha a kötet jelentőségét, értékét próbálná csökkenteni. Miképpen választottátok? Kezdettől fogva ebben gondolkodtatok, vagy más lehetőségek is felmerültek?

    Sz. Á.: A kötetcímre számos változatot tartottam fejben, a második befutóm Langyos gangon hálózsákok lett volna. Szerintem még nem is jártunk rosszul. A lényeg a ritmus, a trochaikus nyolcas volt, és akkor ezt valamennyire kifejezi a cím önfelszámoló gesztusa is. Radnóti bennhagyott három jambikus lábat A „Meredek út” egyik példányára című versében, a szótlan dünnyögést érzékeltetendő – itt nincs hasonló könnyítés, nem írtam le, hogy U - U - U - U, csak a szavak vonják vissza magukat, pont ott, ahol nyomulniuk kéne. Hehe, gondoltam, ez jó lesz. Azóta mindenki, aki a kötetről beszélt, rákérdezett a címre, és Ákosnak is megfelelt a szerkesztés során, szóval nagyjából elérte a célját.

    H. Á.: Alapvetően tetszett a cím látszólagos önjelentéktelenítése, ami lám-lám, mégiscsak önfelhívó jellegű lett. Ákos elég határozott elképzelésekkel jött ezzel kapcsolatban, és forgatván magamban úgy éreztem, passzol a kötet világához. Egyszerre könnyed, de mégsem súlytalan. Bátor és kockázatvállaló cím – azt mondtam erre, hajrá!

    Hispanistaként kézenfekvőnek tűnhet, hogy a románccal kezdtél foglalkozni. Milyen inspirációk vezettek idáig? Mi érdekelt ebben a versformában?

    Sz. Á.: Mindenekelőtt García Lorca románcai voltak érdekesek számomra, különösen az, ami Nagy László fordításaiban kimaradt belőlük, de a középkori románcok is izgalmas olvasmányok voltak. Főként a forma sokszínűsége vonzott, rövid is lehet, hosszú is, líraibb, elbeszélősebb – a kötet egyik izgalmas kérdése, hogy mennyire tudom visszaadni ezt a tarkaságot, illetve összetartanak-e még a részletek a nagy tarkításban.

    Észrevehetjük, hogy mintha más lenne a lírai alany alapállása, mint korábbi könyveidben. Hogyan vélekedsz arról az attitűdről, amit a versek beszélője közvetít?

    Sz. Á.: Azt hiszem, ahogy megyünk „előre” a kötetekben, az alany egyre inkább néz és leír, egyre kevésbé gondol és csinál. Talán puszta biológiai alapról is megmagyarázható ez – harminc fölött már nincs akkora nyüzsi. A felszínről című kötethez képest újdonság még az is, hogy ott erősebben működött a szereplíra, az én mondta a magáét, és az változott, hogy ki is ő. A mostani versekben hellyel-közzel ugyanaz beszél, mutat be cselekvéseket, másét vagy a sajátját, itt-ott megkockáztatva egy-egy többes számot. Kicsit rokonszenvesebbnek tartom ezt a figurát, mint A felszínről mindent egy pakkban körbemondó alakjait – de meglehet, holnapra a románcok beszélője értékelődik kicsit lejjebb valami máshoz képest. Csak fejlődésnek ne tartsuk.

    H. Á.: Úgy érzem, sokkal közelebb visz egy verseskötet énjéhez, ha a megszólaló hang nem sajátítja ki a rendelkezésre álló teret, nem tolakszik túlontúl előtérbe, hanem inkább csak köröz a személyes vagy annak látszó tájak, érzések, mi több, kötődések fölött – hol közel hajol, hol eltávolodik, olykor másnak adja át a hangot, hogy beszéljen csak magáról, hogy a szavak így, kerülő úton jussanak vissza ahhoz, ahonnan a látvány kiáramlik. Engem, meglehet, éppen ezzel győzött meg Ákos, hogy dolgozzunk együtt: itt egy én, amely úgy beszéli el adott esetben a legszemélyesebb dolgait, hogy nem akar személyeskedni. Innen indulunk, gondoltam, ezzel lehet valamit kezdeni.

    Nem szokványos gesztus verseskönyvek esetében, hogy a kötet végére interjú kerül. Miért döntöttetek így, és szándékotok szerint mennyiben befolyásolhatja ez az olvasói értelmezéseket?

    Sz. Á.: Mint megtudtam, a sorozat Ákos és Lapis József által szerkesztett kötetei mind így zárulnak – tetszett az ötlet, hogy a kötet végén-után betölthető vagy szétverhető keretet adjunk, vagy az olvasó esetleg már kialakított kereteit provokáljuk a saját szavainkkal. Egyelőre úgy érzem, kicsit túl nagy jelentőséggel bír a fogadtatásban, legalábbis a kötet szövegeit mintha agyonnyomnák-kitakarnák a szerzői értelmezés elemei – de ez inkább mindannyiunk irodalmi szocializációjának (lásd: „a Vers csak cifra szolga”) súlyos torzulásaira mutat rá, nem az interjú hibája.

    H. Á.: Az interjú még Lapis Jóska szerkesztőtársam ötlete volt. Akadtak bizonyára furcsálkodó tekintetek szerzők és kritikusok részéről is, én azonban határozottan pozitívnak érzem ezt az újítást: izgalmas dolog ütköztetni a véleményeket, a szerzőét az olvasóéval. Ez hol azonnali visszacsatolást, megerősítést jelent, hol olvasásra serkentő elbizonytalanítást. Hol mankó, hol akadály. Mindkettőnek megvan a maga haszna.

    Miképpen összegeznétek azokat a tapasztalatokat, amelyekre a közös munka során tettetek szert? Hogyan látjátok a továbblépés, az esetleges újabb együttműködés esélyeit?

    Sz. Á.: Nagyon szerettem Ákossal dolgozni, észrevételei helytállóak és korrektek voltak, helyesen fékezték a szerzői egó túlhabzásait, korrigálták slendriánságomat, miközben nem erőltette rám a saját elgondolásait, inkább azon dolgozott, hogy a kötet „győzzön”, ne én. Hogy hogyan tovább? A kötetet egyfajta lépéskényszerre adott válaszként értve azt mondhatnám, a könyv ott van a piacon, kvázi most nem nálam van a labda. Így felszabadultan tudok fiatal apás megfigyeléseket és álomnaplót vezetni, ebből talán idővel lehet valami.

    H. Á.: Ákos – immár hivatalosan is – az utolsó szerzőm volt a Hortusnál, és keresve se találhattam volna jobbat zárásként. Kvázi kész anyaggal jött, nem kellett együtt feltalálni a spanyolviaszt – ez nem szépíróként nekem nem is lett volna erősségem, ha egy nagyon korai fázisban kellett volna elkezdeni a munkát. Viszont akadtak a kötetnek „vadhajtásai”, olyan részei, amelyeket a néhol túlburjánzó nyelvi működés hozott létre, ezeknek a megnyirbálásáról nagyjából mindig konszenzuálisan döntöttünk. Egészen a debreceni könyvheti bemutatóig még csak nem is találkoztunk személyesen, de ez csöppet sem zavarta az együttműködést. Azt hiszem, nem kellett keresni a közös nyelvet, megvolt az magától is.

    A szóban forgó könyv a Hortus Conclusus című sorozat ötvenedik darabjaként látott napvilágot. Hogyan tekintesz vissza a sorozatszerkesztői tevékenységedre?

    H. Á.: Ezzel a kerek számmal a mi szerkesztőpárosunk letette a lantot, a Hortus Conclusus szerkesztése innentől kezdve Barlog Károly és Pál-Kovács Attila feladata lesz, akik azóta már több kötettel el is kezdték a munkát. A nekünk adatott néhány év listáját a személyes ízlésünk – és nem titkoltan szerzői szimpátiánk – mellett sok esetlegesség is befolyásolta: ki dolgozott akkoriban olyan kötetterven, amelyet érdemes lehetett volna kiadni. Ha felidézünk néhány nevet – elsősorban az általam szerkesztett Kiss Lászlóét, Farkas Arnold Leventéét, Molnár Lajosét és Debreceni Boglárkáét említeném, nem beszélve Ákosról –, azt hiszem, nincs okom elégedetlenségre. Ha szerkesztőként olyan könyvvel van módod dolgozni, amelyet te is szívesen olvasnál, akkor tényleg ez az egyik legjobb munka, amit irodalmár elképzelhet. Hálás vagyok, hogy ők kerültek hozzám.

    Leadfotó: Szirák Sára. Forrás: www.litera.hu


  • További cikkek