Fal – hát neked mit jelent? – Körkérdés kortárs képzőművészek között

A fal egy olyan szimbólum, amely egymással szöges ellentétben álló érzeteket képes közvetíteni. Az otthon melegét jelentő falak a biztonságot szimbolizálják, míg ha a „négy fal között” kényszerű bezártságot érzünk, az is ugyanúgy releváns viszony. Minden bizonnyal mindkettőre találhattunk példát a saját életünkben az elmúlt hónapok folyamán.

A művészetben alapfogalom és a zsúfolt Kunstkammerek meg az első galériák padlótól plafonig képekkel borított falfelületeinek az ellenpólusa az, amit a galériák white cube-jának nevezünk – mióta 1976-ban Brian O’Doherty leírta ismert elméletét a műről való kizárólagos gondolkodás ideális helyéről: a négy üres, fehér fallal határolt, semleges térről.

A fal lehet a kulturális emlékezetünk részeként funkcionáló mementó is, melyet az utókor (át)értelmező gesztusai folyamatosan alakítanak. Elég akár a berlini falra vagy épp a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium falára gondolnunk, amelyen ma vasból kiöntött golyók emlékeztetnek az 1956-os Kossuth téri sortűzre.

A fal üres vagy tartalommal telített – egység vagy részletek összessége (akárcsak a Pink Floyd 1979-es albumának, a The Wallnak a címadó dalában: „all in all you’re just another brick in the wall”). Univerzális szimbólum, amely mindenkinek mást jelent. Körkérdésünkben öt kortárs képzőművészt kérdeztünk meg arról, nekik vajon mit.

Kovács Budha Tamás képzőművész, graffitis

1994 nyara. Harmadikos általános iskolás voltam, amikor nyáron a házunk előtt valami furcsaságra lettem figyelmes. Felvettem a cipőm, egy-két kiegészítőt (kosárlabda, lakáskulcs) magamhoz vettem, és lementem a házunk elé, ahol idősebb srácok furcsa ruhában festették épp a garázsokat. Előtte én csak egyszínű garázsfalakat láttam a környékünkön. Tizennégy csapat festett a kis városunkban random helyeken, a rádióban és az újságban is meg volt hirdetve, hogy valamiféle verseny lesz. De igazából nem is verseny volt, hanem összecsődítették Pest megye összes olyan fiatalját, aki valamilyen módon falfestéssel, betűrajzolással foglalkozott abban az időben. Ezek a srácok akkoriban lefedték a teljes szubkultúrát – ez volt Magyarország első graffititalálkozója.

Én pedig úgy álltam ott, mintha megvilágosodtam volna: mi ez, mi történik itt? Megcsapott a Neolux szaga, mint Moldova Györgyöt a mozdony füstje. A verseny véget ért, én pedig ott maradtam a rajzokkal a falakon és az élményekkel, amit az alatt a pár nap alatt szereztem. Kerestem az eldobott festékeket, bemásztam két garázs közé, hátha tudok majd én is ilyet vagy ehhez hasonlót alkotni, mint ezek a hat-nyolc évvel idősebb srácok. Az apukámtól kölcsönkért kis Olympus géppel mindent lefotóztam – persze ezek a képek nem sikerültek, fényt kaptak. De minden kép a retinámba égett.

Ettől kezdve teljesen megváltozott az életem: más szemlélettel kezdtem el tájékozódni az utcán, új barátokat szereztem, hatalmas erejű inspirációt és életösztönt kaptam. Kialakult bennem egy végtelen kíváncsiság a világ felé. Egyik kedvenc időtöltésem lett, hogy gyalog járom a világot kezemben fényképezőgéppel, és folyamatosan dokumentálok. Ez a fanatizmus pont ott kezdődött '94-ben a garázsoknál. A vágy, hogy mindent lefotózzak, a mai napig hajt, de nem mint fotóművészeti tevékenység, inkább ezeknek a sokszor láthatatlan, jelentéktelennek tűnő dolgoknak a felfedezése és megörökítése. Az utcán lévő nyomhagyásokat soha nem lehet tudni, mikor mi fogja eltávolítani (a házmester vagy a napfény). A fotókra is vigyázni kell, nehogy elvesszenek, ezért érdemes rendszerezni őket és kisebb-nagyobb kiadványokba szerkeszteni.

Érdekes, milyen sokféleképpen él tovább egy-egy ilyen utcai nyomhagyás. Maga a szerző nem is tudja, amikor egy téglába belevés egy üzenetet, hogy azt később kategorizálva fogják tárolni.

Nem gondolná az a bádogos, aki 1885-ben felírta a nevét egy padlásfalra, hogy ez bárkit is érdekelhet 2020-ban.

Csizik Balázs képzőművész

A fallal részletesebben a SYNESTHESIA sorozatomban foglalkoztam, ahol a téma több síkon jelenik meg. Egyrészt az ember általi beavatkozást, az ideális térbe beékelődő, saját teret kiszakító intervenciót, hibát, másrészt az esztétizált formát, vizuálisan hozzáadott értéket is képviseli.

A fal a munkáimban leginkább egy monolitikus objektumként tűnik fel, ami elválasztja egymástól az emberi és a természeti tereket.

Az építészeti és emberi kontextus a fotografikus kép strukturáján, valamint a szín- és formai elemek használatán túl az agy működési mechanizmusával kerül relációba, vizuális és gondolati asszociációk hálózatában.

Képeimen a fal egyfajta vászonként funkcionál, amelyen különböző szín- és formai gesztusok jelennek meg, és az urbánus funkciójától megfosztott, dekoratívvá redukált esztétizáló tereket hoz létre. A fal kiemelésével az épületekre irányul a fókusz, viszont nem a városi térben való funkciójukat, dinamikájukat érzékeltetik a képeim, hanem szimplán a térben való fizikai jelenlétüket. A disztópikus, kimerevített utcai jelenetek – melyeknél kiemelek monolitikus épületeket, illetve az azt körülölelő emberi alakokat – mind elszakadnak a környezeti portrétól a szín- és tónusjátéknak köszönhetően. A formázott képelemek egy része manuális, más része digitális eszközökkel jön létre: a transzfiguráció folyamatában igyekeztem a születő műveknél átváltoztatni a térérzetet, társadalmi helyzetképeket azon anyagokká, amikkel dolgozom.

Az épületek és a térrész maga a vászon – vagy nevezhetjük falnak is –, amire az adott kép dinamikatartományának megfelelően kerülnek fel a színek és formák, melyek a végén létrehoznak egy elidegenített, esztétizáló hatást. A redukció és a minimalizmus ezen munkák fontos közös vonása, amely egyszerre jelenik meg a színekben, a kompozícióban és a megjelenített látványban. Ez a fajta reduktivitás némi ridegséget, távolságtartást, rezignáltságot is magában hordoz, ami összhangban van a megjelenített urbánus látvány elidegenedett formavilágával. A hatás a felhasznált metál baryt technológiának köszönhetően élőben erősödik, mivel a műveket különböző szögekből szemlélve más és más látvány alakul ki, módosul a kép térérzete. Bizonyos szögekből csak a monolitszerű fény- és formai kísérletté változtatott épületsziluettek látszanak a mély alapból kiemelkedve, míg máshonnan nézve a humánum és a háttér, maga a társadalmi szövet kapja a figyelmet. Ezen művek színei, színfokozatai és mélységi hatásai magukban hordják a szinesztéziás kapcsolataikat.

Dréher János festőművész

A képeim erős építészeti kötődéssel bírnak, én azonban nem a házra, hanem magára a falra és azon belül is a fal anyagára koncentrálok. Az anyagszerűség és a rétegzettség jelenléte határozza meg a munkáimat, amelyek épp innen, a fal fizikai tulajdonságaiból erednek. A rétegzettséggel együtt jár egy erős színredukció is: az egymásra hordott felületek önmagukba fojtják saját színeiket, míg végül létre nem jön egy visszafogott monokróm állapot, ahol a szürkék, a fehérek és a homoksárgák dominálnak.

Az alkotófolyamatom is olyan, mintha falakat építenék.

Ragasztóval kevert habarcsot használok, vakolatszerűen rakom egymásra a különböző vastagságú rétegeket, visszakaparással és visszavéséssel felépülő és lebomló falfelületeket imitálok, amelyekre még nedves állapotukban geometrikus és asszociatív motívumokat vések. Így végül is magam is falakat – álfalakat –, spirituális tereket képezek, egyszerre felépítve és errodálva őket, már az idő munkáját is magamra vállalom. Ez az anyagszerű rétegzettség összekapcsolja a teret az idővel, azaz összeköti a folytonosságot az emlékezettel. A rétegek nemcsak térben, de időben is egymásra épülnek: mindegyik állapot bejelenti a következőt, és tartalmazza a megelőzőt.

Pataki Gábor mondta egyszer rólam, hogy olyan nekem a fal, ez az épített világból kimetszett részlet, mint Cézanne-nak a Mont Saint-Victoire: a nagy téma, amivel egész életemben foglalkozok. Műveimmel nem kívánok történeteket elmesélni – inkább állapotokat rögzítek – tényeket, amelyek azonban tele vannak kétségekkel. A rétegzettség révén úgy próbálom bemutatni a jelenségeket, hogy egyben el is takarom őket: csak sejtetem azt, ami alul van. A töredékként megmaradt városi falak és kövületek rétegei adják ehhez a gondolati alapot a számomra. Folyamatosan fotózom a szép falakat, amelyekkel találkozom, legyenek akár növényekkel gazdagon befutva Olaszországban, romokként Görögországban vagy parasztházak részeként az Őrségben. Elszomorodok, ha arra gondolok, hogy valaki majd megveszi ezeket a házakat, felújítja őket, lebontja a régi téglafalakat, és egyszerűen unalmassá fognak válni.

Dobokay Máté fotóművész

Mivel fotográfiát hallgattam az egyetemen, a két dimenzióban való gondolkodás végigkísérte a tanulmányaimat. Régóta feszegetem a médium határait, de sokáig nem tudtam kilépni a síkból. Bárhogy is próbáltam nem konvencionálisan hozzáállni a fotóhoz, minden munkám mégiscsak a falon lógott. A kiállítóterek fehér falai ilyen módon sokáig korlátok maradtak a számomra. Ahogy a mai napig nehezemre esik elengedni a számomra komfortos és jól ismert fotográfiát (valamilyen módon kötődik hozzá minden munkám, vagy egyenesen azt vizsgálja), a térbe való kimerészkedés ugyanilyen leküzdhetetlen feladatnak tűnik olykor. Bár van egy-két tárgyam, amely a fotópapírokból kioldódott ezüstöt hordozza, azt azért nem érzem még, hogy egy teljes kiállításra el tudnám engedni a tér határait.

A fal mint a levegő kontúrja valamiféle gravitációs mezőként él a kiállítóterekben, az otthonokban és egyéb belső terekben.

Oda rendezzük a tárgyainkat, ami nyilván praktikus, kényelmes, de egy kiállításon ez nem kell hogy elsődleges szempont legyen. Sokszor irigylem azokat az alkotókat, akik ebben bátrabbak: meg tudnak csinálni egy kényelmetlen kiállítást is, vagy amibe be sem lehet lépni – olykor a képek kerülnek fókuszba, máskor ignorálják a falat. Én valahogy egy ívben gondolkodom, és így egymásból is eredeztethetőek a munkáim. Ez az ív ugyanúgy beszűkít, mint a fal – de ha szobrásznak tanultam volna, talán ma a tér szűkítene be.

Nagy Barbara képzőművész

A karanténhelyzet a művészeknek, így nekem sem újdonság. Erről már sokan írtak. A bezárt elmélyülés jót tesz a gondolkodásnak. Számomra viszont a karantén most a tizenegy éves fiammal lévő online tanulást és a mindennapokat jelentette. Nem tudtam lemenni Szentendrére a műterembe, ezért csak kisebb dolgokat csináltam ez idő alatt a kertben lévő nagy asztalon.

A fal számomra sokkal inkább új lehetőségeket és a munka kiterjesztését, installációvá alakulását jelenti.

Egyfajta white cube-jelenséget, ami inspiratív, és nem sokkoló. Az utóbbi két-három évben ez az, ami foglalkoztat. A fatáblák „továbbrajzolása” és kiterjesztése a térben, új térállapotok létrehozása. Azon állapotok megfigyelése, hogy két dolog, a vonal és a „festmény” hogyan tud együttműködni. Ezt vizsgáltam az Érintések című munkámnál a Sesztina Galériában 2019-ben, ahol a csiszolópapíros rajzaim voltak a kiindulópontjai egy installációnak, vagy épp a 2018-as Art Capitalon a Vajda Lajos Múzeum középső termében, ahol Vajda Lajos Örvénylő tér című munkáját rajzoltam tovább a falakra szénnel hét napon át, kitágítva a saját és a vajdai vonalak egzisztenciáját (a projekt a Kertben címet viselte).

Most, 2019-20-ban az Esterházy Art Award Short List című kiállításán is a metszett fatáblák és a vonal összefüggéseit vizsgáltam. A falra tetszőlegesen felrakott négy négyzetes fatábla metszett vonalainak meghosszabbításával kialakult két elforgatott négyzet a falon – az esetlegesből így összeállt a rend, éppúgy, mint bármely műalkotásnál szerintem. A kialakulatlan véletlenszerű, renddé alakul, vagy legalábbis megpróbálja.