Windsori víg nők a Tisza-parton– Kritika a Szegedi Nemzeti Színház Falstaff-bemutatójáról

A Falstaff partitúrájának egyik legfeltűnőbb sajátossága Verdi korábbi műveihez képest a zenei szövet letisztult, kamarazenei hangzásvilága. A látszólagos egyszerűség azonban csalóka, hiszen a kotta komoly kihívás elé állítja az előadókat: a zene aprólékosan rajzolja meg a karakterek jellemét és az egyes jelenetek sziporkázó atmoszféráját, így minden pillanat gondos megmunkáltságot követel.

Az Otellóban kialakított parlando stílus továbbgondolásával Verdi hattyúdalában alapjaiban formálta át zenei nyelvét. A korábbi darabokra jellemző zárt számok helyett könnyed, beszédszerű deklamációkra épít, amelyek élőbeszédszerű dinamizmust teremtenek – ez sokszor a humor egyik fő forrása is. Az énekszólamok csak a vígoperai lendület egy-egy nyugvópontján szélesednek áriaformákká; ennek pedig egyik legszebb példája Nanetta tündérdala.

A többszólamú együttesek előadása ugyancsak nagy fokú koncentrációt és precíz együttműködést kíván. Ha ezek a részek nem szólalnak meg szellemesen, feszes összhangban, akkor az előadás könnyen ellaposodhat. A Szegedi Nemzeti Színház tehát nem kis fába vágta a fejszéjét, amikor márciusban műsorra tűzte a Falstaffot – ám végül sikeresen megugrotta a darab támasztotta követelményeket.

Sziporkázó humor

A premier zenei vezetőjeként Dobszay Péter biztos kézzel irányította a Szegedi Szimfonikusokat: határozott zenei vezetése kiválóan összefogta a zenészek játékát, és mindent megtett a változatos, árnyalatokban gazdag hangzás megteremtéséért. Mindhárom felvonás lendületesen szólalt meg, és az interpretáció egy pillanatra sem veszített tartásából. A sziporkázó humor végig jelen volt, de a líraibb tónusok is érvényesültek, sőt időnként a mű filozofikusabb mélységeibe ugyancsak betekintést engedett.

Bognár Szabolcs tizennégy évvel ezelőtt még Fordként debütált Pécsen, most azonban Falstaff szerepében mutatkozott be. Rutinos, Verdi stílusát magabiztosan kezelő énekesként formálta meg a nagy baritonszerepet, egyenletesen járva be a kottát. Színészi és vokális szerepformálása egyaránt szórakoztató volt, és külön dicséret illeti az éneklésre fordított koncentrációját és dallamformálása gondosságát. A figura melankolikusabb oldala ezúttal kevésbé kapott hangsúlyos megjelenítést, Bognár azonban összességében szépen megállta a helyét a szerepben.

Réti Attila Ford-alakítása kellemes meglepetést okozott: nemcsak énekesként nyújtott szép teljesítményt, hanem színészileg is hitelesen keltette életre a figurát. Nagy indulattal ábrázolta a magát felszarvazottnak vélt férj heves reakcióit.

Fentont Tötös Roland már egy miskolci operabeavatón is megszólaltatta, így nem először találkozott a szereppel. A lírai és spinto tenor feladatok során szerzett tapasztalatait ezúttal is jól kamatoztatta, s bár alakításán van még mit finomítani, szegedi fellépése ígéretes kezdetnek bizonyult. Világos tónusú tenorja jól illik Fentonhoz, ám a drámaibb pillanatok megformálásában még nem volt teljesen meggyőző.

Kónya Krisztina két évtizede meghatározó alakja a szegedi operajátszásnak, és – mint elmondta – a nemrég elhunyt legendás szegedi bariton, Gyimesi Kálmán jósolta meg neki, hogy egyszer el fogja énekelni Alice szerepét. Nagy lelkesedéssel vetette bele magát a munkába, és minden jelenetben jelentős energiát mozgósítva, muzikális érzékenységgel keltette életre a windsori hölgyet. Hajlékony frazeálása jól rímelt a játékos, kissé intrikus karakterhez.

Horák Renáta Nanettája bájos jelenléttel ragyogta be a színpadot; hangja szépen érvényesült a könnyed, lírai szoprán szólamban.

A koloratúrákat természetes könnyedséggel formálta, a tündérdalt pedig finom érzékiséggel adta elő.

Mrs. Quickly karakterét Vajda Júlia a tőle megszokott lendülettel és rutinnal, hatásosan alakította. Szopránja a mélyebb regiszterekben is szépen szólt, bár ezek időnként beleolvadtak a zenekari hangzás sűrűbb rétegeibe. Hangerőben erőteljesebb benyomást keltett Mrs. Meg Page-ként Bita Boglárka. A kisebb férfiszerepek alakítói szintén tisztességgel helyt álltak: Dr. Cajusként Büte László, Pistolaként Taletovics Milán, Bardolfóként pedig Leszkó Balázs hozta a Falstaff-produkciókhoz méltó színvonalat. Külön dicséret illeti azonban mind a hölgyek, mind pedig az urak kiegyenlítetten megszólaló együtteseit, amelyeket szép összhangban, nagyszerű komikus érzékkel adtak elő a művészek.

Vígoperai hangulat

Tárnoki Márk rendezése kiragadta a történetet eredeti történelmi közegéből, és egy lakókocsiparkba helyezte át Falstaff világát. Saját megfogalmazása szerint így kívánta érzékeltetni, hogy a lecsúszott lovag a társadalom peremére sodródva tengeti életét. A koncepció valóban világosabbá teszi a címszereplő labilis helyzetét, szembeállítva Fordék jómódú polgári miliőjével.

A két közeg látványos kontrasztot alkotott, és a rendezés igyekezett ugyan hangsúlyozni a szereplők közti manipulációt és félreértéseket, ám ez vegyes eredménnyel sikeredett.

A lakókocsipark látványelemei (a szárítókötélen lengő ruhák, a füstölgő hordó vagy a be nem kapcsolt tévé) sokszor inkább csak díszletként voltak jelen, semmint a cselekményt szolgáló motívumként. Fordék lakása sem vált teljesen zárt térré: a falak mentén közlekedő énekesek némileg megbontották az illúziót.

A következetlenségek mellett ugyanakkor kétségtelen erényei is vannak a rendezésnek. Az előadás egyetlen pillanatra sem veszített lendületéből, a tömegjelenetek káoszát szintén ötletesen valósította meg, és az énekesek hatásos színészi játékkal formálták meg szerepeiket, élettel töltve meg a jeleneteket. Tárnokinak elsősorban a vígoperai hangulat megragadása sikerült hatásosan, valamint nagy érdeme, hogy az énekesek nem estek át a ló másik oldalára, és szerepüket túljátszva nem kezdtek el ripacskodni.

Ha képesek vagyunk elvonatkoztatni a fentebb említett következetlenségektől, a Szegedi Nemzeti Színház új Falstaff-produkciója kellemes zenei élményt nyújthat számunkra. Bár nem minden rétegében bontja ki Verdi hattyúdalának emberi mélységeit – a rendezői nyilatkozatok alapján ugyanis a történet alaposabb értelmezésére lehetett számítani –, a Szegedi Nemzeti Színház operatársulatában ezúttal sem kellett csalódnunk, hiszen zeneileg üde, sziporkázó előadással álltak elő, s egy, a Tisza partján régóta elő nem vett darabot hoztak el újra a közönségnek.