×

Szeretném, hogyha szeretnének?
Blue Valentine
Szövényi-Lux Balázs
2011 // 09. 25

Sokan ábrázoltak már tabukat döntve férfi–női kapcsolatot, gondoljunk csak Bergmanra vagy Cassavetes-re. Az ilyen filmekre mindig is kíváncsiak voltunk, hiszen nincs annál izgalmasabb, mint hús-vér személyeket figyelni, akik hozzánk hasonló problémákkal küzdenek. Mindig is szerettük, amikor a kamera bemerészkedik egy pár intim szférájába. Ezért érdekel minket egy-egy újabb párkapcsolati darab, mindegy, hányadik a sorban.
A szerelem első látásra csoda. A szerelem mindent legyőz. A szerelem kezdetnek jó. A szerelem egy hosszú kapcsolathoz önmagában nem elég. A szerelem végül kihűl, maradnak az emberek. A szerelem kiábrándultsághoz vezet. Nincs hosszan tartó szerelem, nincs hosszan tartó kapcsolat. Itt a vége. Legalábbis Derek Cianfrance filmje ilyen utat jár be, az általa választott kapcsolat ebbe az irányba halad. Nem is titkolja, már a címe is erre utal. Megmutatja Cindy és Dean megismerkedését, boldog perceit, majd az egyre tragikusabbá váló házasságukat. Azaz mutat nekünk egy „ellenfilmet”, hogy a sok álomgyári, túl boldog és valószínűtlen darab után lássunk valami valóságosat is.  Szőke herceg meg topmodell helyett hétköznapi embereket. Nehogy azt higgyük, az élet olyan könnyű, nem. Lepődjünk meg, gondolkodjunk el, szomorodjunk el. Miért is?

Sokan ábrázoltak már tabukat döntve férfi–női kapcsolatot, gondoljunk csak Bergmanra vagy Cassavetes-re. Az ilyen filmekre mindig is kíváncsiak voltunk, hiszen nincs annál izgalmasabb, mint hús-vér személyeket figyelni, akik hozzánk hasonló problémákkal küzdenek. Mindig is szerettük, amikor a kamera bemerészkedik egy pár intim szférájába. Ezért érdekel minket egy-egy újabb párkapcsolati darab, mindegy, hányadik a sorban. Egy valami viszont nagyon lényeges. Akkor nézünk szívesen ilyen filmet, ha a szereplők rokonszenvesek, ha szerethetőek, vagy ha bele tudjuk képzelni magunkat a helyzetükbe. Mondhatjuk azt is: ettől lesz egy ilyen jellegű film jó. Derek Cianfrance mintha ezt elfelejtette volna, mintha nem akarná megérteni és kellő empátiával ábrázolni két nagyon egyszerű ember vergődését. Meglepő módon filmje mégis jó és élvezetes.

Jó és élvezetes, mert technikailag szinte tökéletes alkotásról beszélünk, mindegy, milyen irányból vizsgáljuk. Pontos vágások, a független filmekre jellemző kézikamerás, közvetlen képek, sok arcközelivel. A rendező által is jegyzett forgatókönyv szépen kidolgozott, a jelenetek a helyükön vannak, a párbeszédek erősek és pontosak. De mindez mit sem érne, ha az „anyag”, a két lélegző alak nem találná a helyét. És becsületükre legyen mondva, Michelle Williams és Ryan Gosling párosa remekül működik, egészen egymásra hangolódtak, valós gesztusokkal és természetes reakciókkal. A karakterek adottak voltak, a szereplők motivációi és döntései nem rajtuk múltak, de a lényeg, hogy nagyon jól megértették őket, és a két ismert név szinte feloldódik a hétköznapi emberek bőrébe bújva. Olykor, amikor a rendező megengedi, még szeretjük is őket, értjük tetteiket, együtt érzünk velük. Néha szinte kilépnek a vászonról, vagy egyszer csak úgy érezzük, mintha egy házaspár házi videóját néznénk: egymás szavába vágnak, egy-egy komoly mondatot elnevetnek, olykor kínosan viselkednek. Apró rezdüléseknek, a hétköznapok csodás pillanatainak vagyunk tanúi. Mintha valami különleges zajlana a szemünk előtt. De bármennyire is jók az alakítások, bármennyire is igyekszik Cianfrance, megközelítése nem elég érzékeny és empatikus.

Ugyanis Cindy és Dean, a két főszereplő egyáltalán nem érzékeny, finom alak. Mindketten nagyon egyszerűen gondolkodnak. Mondhatjuk úgy is: énközpontúak és meggondolatlanok. Mintha ők akarnák bemutatni a tipikus 21. századi szerelmespárt. Azokat, akik elvek nélkül élnek, akik boldogtalan családokból jönnek, és akik szinte véletlenül házasodnak össze. Ráadásul, amit látunk, az nem lángoló szerelem, inkább egyoldalú, vagy kicsit mondvacsinált. Persze, mint az életben… de igaz ez? Rendezőnk szinte mindent elsöprő lendülettel vezet minket végig egy reménytelen kapcsolaton, mintha el akarná hitetni, hogy nincs hosszú házasság, vagy ha van, az már rég kényszeres és keserű. És az igazság az, hogy két ilyen ember között nem is lehet. Ez a legnagyobb hibája a filmnek. Egyszerűen nincs min meglepődni, látva a szereplők cselekedeteit, megnyilvánulásait. Ők ilyenek, ez az ő történetük, ami a kicsinyességük miatt végződik úgy, ahogy. És az rég baj, ha ilyen gondolatok jutnak az eszembe, nem velük könnyezem, nem velük együtt szenvedek, hanem kívülállóként csóválom a fejem, és közös gyereküket sajnálom.

Derek Cianfrance a szóbeszéd szerint tizenkét éven át próbálta megvalósítani filmjét. Elgondolkoztató, miért lehetett olyan fontos számára a téma, hogy ilyen hosszú időn át ragaszkodott hozzá. Hogy ennyi ideig kitartott egy szomorú, kiábrándító történet mellett. Az mindenképp kiderült, hogy ügyes rendező, és képes pátosz és klisék nélkül filmet készíteni. De nem sikerült kellő érzékenységgel közelíteni szereplőihez, és esetenként az arányokat is elvéti. Olykor túlhangsúlyoz egy-egy intimebb jelenetet – hogy kellemetlenül érezzük magunkat? –, olykor meg gyorsan átlendül egy különben izgalmasabb részen. Talán ez különbözteti meg leginkább a fent említett nagymesterektől. Ők sem a királyi család bájos történeteiről forgattak, a szereplők náluk is esetlen és gyötrődő alakok, de mégis képesek voltak közel hozni, szerethetővé tenni őket. A Blue Valentine a zseniális indítása és egy-egy vibráló, valóban szép jelenete miatt marad emlékezetes. Végső soron pedig hálásak lehetünk, hiszen bármilyen keserű is, mégis szórakoztató és egyszerre érett alkotás. Reméljük, a jövőben azért lesz kiknek drukkolni…

Blue Valentine, színes, feliratos, amerikai romantikus dráma, rend. Derek Cianfrance, 112 perc, 2010, forgalmazó: Budapest Film.

Megosztás:

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben