×

A maradék kaland
Szilasi László: Amíg másokkal voltunk
Argejó Éva
2017 // 06. 01

A Szentek hárfája és A harmadik híd sikerét követően Szilasi László most újabb regénnyel rukkolt elő. Az Amíg másokkal voltunk című, három kisregényt tartalmazó könyvében három, magában irodalmi elhivatottságot érző fiatalember egy-egy sorsfordító életszeletébe enged betekintést.

Mihály, Móric és György története akkor is érdekes lenne, ha nem tudnánk, hogy a magyar irodalom nagy alakjairól van szó – ám a könyv fülszövege mindjárt az elején eligazítja az olvasót. A 20. századból visszahátrálva az időben, hőseink – Babits Mihály, Jókai Mór és Bessenyei György – három generációt képviselnek. A bonyolult idő- és térstruktúrába ágyazott regény alakjai közötti időlépték azonban változik: a fiatal Babits még Jókai kortársa lehet, ám Bessenyei már nagyon távol áll mindkettőjüktől. Egy fontos életcél azonban összekapcsolja őket: az irodalom.

Bár egyfelé tartanak, eltérő társadalmi rétegből érkeznek. Babits művészetkedvelő polgárcsaládból indul, Jókai református kisbirtokos nemesi értelmiségi házba születik, míg Bessenyei György dzsentricsalád sarja. Babitsban és Jókaiban közös, hogy tizenkét éves korukban elveszítik az édesapjukat. A fiatal felnőttkoruk elején járó Mihály, Móric és György művészi öneszmélésének és irodalmi pályára állásának lehetséges változatait az író egy-egy kitüntetett életszakaszuk történetébe sűríti. Hőseinket valós életszituációkban ismerhetjük meg, a regény szinte rásimul hivatalos életrajzuk tényeire. Az Amíg másokkal voltunk mégsem tekinthető életrajzi írásnak, mert a történetekben kisebb-nagyobb időbeli-térbeli eltérések és fiktív elemek is felfedezhetők. Ez azonban csak még érdekesebbé teszi a könyvet, hiszen tudjuk, hogy nem életrajzi monográfia volt az író célja. Fejlődésregényként is felfogható művében sokkal inkább három, irodalmi ambíciótól fűtött fiatalember szellemi „erőgyűjtéséről” és az irodalmi pályán való elindulásáról akar szólni.

Mindhárom kisregény keretes időszerkezetű. Babits Mihály 1930-ban ünnepelt költőként, egyben a Nyugat frissen kinevezett főszerkesztőjeként tér vissza Szegedre. Majd visszaugrunk a századelőre, hogy pályakezdő segédtanárként korai évei tanúivá váljunk a Tisza-parti városban. Jókaival először 1850-ben találkozunk Budapesten. Ezután visszacsúszunk az időben, hogy átéljük vele a bujdosást, amikoris tétlenségtől-unalomtól gyötörten 1849 tavaszán erdélyi utazásra indul, és a szabadságharcot – helyszínei nyomasztó emlékének hatására – lélekben újraéli, s ily módon dolgozza fel magában a forradalom bukását. Bár tőlünk a legtávolabb áll, a három fiatalember közül Bessenyei György története a legizgalmasabb: időben és térben egyaránt ő járja be a legtekervényesebb utat. Tanulatlan ifjúként Tiszabercelről kerül Bécsbe Mária Terézia gárdatisztjének, és a császári udvarban válik fogékonnyá a nyelvek és az irodalom iránt. Majd már meglett férfiként visszatér szülőhelyére, Pusztakovácsira.

Negyven éven át követjük György életét, ám nem ezért ő a legösszetettebb személyiség közöttük. Mert míg Babits és Jókai mindig is főként irodalmi körökben mozgott, és később írókként is a hazai irodalmi közélet vérkeringésében éltek, addig Bessenyeinek mindvégig kettős identitása volt. Életmódját tekintve először császári testőr, majd földesúr Pusztakovácsin, emellett a szellemi élet központjától távol, „bihari remeteként” vált a magyar felvilágosodás jeles képviselőjévé. Őt látjuk öregen, meghasonultan is – nem csak élettől duzzadó fiatalemberként, mint Mihályt és Móricot –, a minden ízében átalakult világ követhetetlenségének és a változások elviselhetetlenségének érzésével vívódva, vagy a múlt emlékeinek átmentésével küszködve. Hozzá kötődik a regény csúcsjelenete is: élete alkonyán pusztakovácsi parasztházából kihurcolja és baltával felaprítgatja a Bécsből hozott kecses bútorokat, hogy jó lesz a parasztjainak téli tűzelőnek.

A három irodalmi hős írói megformálását tekintve is Bessenyei György alakja a legbonyolultabb és egyben lélektanilag is a legkidolgozottabb. A Mihály és György közé ékelt bújdosó Móric viszont a mű legelnagyoltabb figurája, kissé billegővé téve ezzel a regény hármas szerkezetét. A főhősök életének alakulását egyes szám harmadik személyű narrátor közvetíti, ám az objektívnek tűnő hang egyben nagyon személyes is. Mintha a beszélő Mihály, Móric és György fejébe és lelkébe bújva, egyenesen belőlük szólna hozzánk. Különleges elbeszélőtechnika ez, amely lehetővé teszi a szerző számára, hogy tágabb társadalmi környezetbe ágyazva, távolról és felülről szemlélve ábrázolja a hőseit, miközben a külső történésekre adott önreflexív megnyilvánulásaiknak is teret enged.

Szilasi könyvében figyelemre méltó teremtő erőként bukkan fel az unalom, amely mindhárom fiatalembert hatalmába keríti. A pszichológia mai felfogása szerint a régen oly mértékben lenézett unalom inspirált számos eszmét és kreatív művészeti alkotást az emberi történelemben. Mind a szegedi lét unalmában fuldokló, belső bizonytalansággal és művészi irigységgel kűszködő Babitsot, mind a bujdosásban semmittevésre kárhoztatott Jókait a nyugtalansággal járó kereső unalom keríti hatalmába, míg a nyüzsgő Bécsből a kietlen magyar vidékre hazatérő Bessenyeit a reagens típusú unalom nyeli be, amely egy helyzet alternatíváinak felkutatására ösztönöz – s György számára az irodalom válik alternatívává. Szilasi László regényének legnagyobb érdeme, hogy érzékenyen, nagy beleérzőképességgel és hatalmas irodalmi háttértudását mozgósítva képes Mihály, Móric és György nagyszabású irodalmi karrier előtti „ugrásra kész” létállapotát, a művészi tehetség utat törésének genezisét ábrázolni.

Érdekessége a regénynek, ahogy apró keresztutalásokkal egymásba szövődik a szereplők élete. Babitsnál feltűnik a bőrkötéses Jókai-díszkiadás, míg Jókai környezetében Bessenyei metszett arcképe bukkan fel – s ott van Velence, amely mindhármuk életének időt és teret átívelő virtuális kapcsolódáspontja. Elsőként a Mária Teréziát délceg gárdatisztként kísérő Bessenyei csodálja meg a gyönyörű várost. Babits a két év szegedi tanárkodását követően látogat Itáliába, s talán a Szent Márk tér hangulata inspirálja, hogy hazatértét követően elkezdje fordítani a Divina Comédiát. S bár Jókai nem járt ott, de bevallja, hogy kényszeremigráció esetén a szíve oda húzná: „Legyen Velence, ha esetleg tényleg menni kell.”

A könyv címe a regény végén válik csak igazán érthetővé. Bessenyei György élete alkonyán rádöbben, hogy két én lakozik benne – a nyilvános mellett egy „mély, sűrű, hallgatag” énje is van, amely eddig türelmesen kivárta, amíg másokkal volt: „Talán amit a mély énjük még nem talált meg. Az lehetne a maradék kaland.”

Az Amíg másokkal voltunk nem könnyű olvasmány. Talán nehezebben és lassabban is olvasható, mint Szilasi előző regényei, mert Mihály, Móric és György a saját koruk nyelvén szólalnak meg, ami különösen Bessenyei történetének felfejtésénél igényel komolyabb szellemi erőfeszítést. De megéri a fáradságot, mert ebből a regényes irodalomtörténetből irodalmunk három nagy formátumú személyiségének titkos gondolatai, félelmei és reményei bontakoznak ki a maguk élő valójában.

Szilasi László: Amíg másokkal voltunk, Magvető, 2016.

Megosztás:

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben