„Nem történetet mond el, hanem egy történetről beszél” – Interjú Széky Jánossal a Súlyszivárvány fordításáról

Hogyan indult a fordítói pályája? Tanult műfordítást intézményes keretek között?

Egyetemista koromban kezdtem fordítani, az ELTE-re jártam 1973 és 1978 között. Géher Istvánnak volt egy nevezetes szemináriuma az angol tanszéken. Ezeken a szemináriumokon oldalas részletek fordítását kaptuk feladatul, és megvitattuk az eredményt. Nagyon kellemes és tanulságos volt, de azért ez kevés lett volna a fordítói mesterség elsajátításához. Egy szerkesztő rokonom javasolta, hogy ha már angol szakos vagyok, próbálkozzam meg a fordítással. A bátyám is fordított. Próbaképp kaptam egy amerikai feketékről szóló szövegválogatást a legkülönbözőbb stílusú szövegekkel, ami aztán nem jelent meg. Erőlködtem is vele, akkor még nem nagyon tudtam, hogyan kell fordítani. Amiből végül is megtanultam valamennyire, az az volt, hogy mondatról mondatra elolvastam Malcolm Lowrytól A vulkán alattot, amit Göncz Árpád fordított, és nézegettem, hogy mi nem jutna nekem eszembe. Nagyon tanulságos volt látni, hogyan kell magyarul angol szövegeket előadni. Később, gyakorlásképpen elkezdtem fordítani a V-t (Pynchon első, 1963-as regénye), ami olyan hatvan százalékban el is készült. Először kisebb novellákat sikerült ebből az alapállásból lefordítani, aztán hosszabb sci-fiket. Az első komolyabb irodalmi fordításom A 49-es tétel kiáltása volt Pynchontől – ezen 1988-ban dolgoztam, és 1990-ben jelent meg az Európa Kiadónál.

Amikor nekiáll egy fordítási munkának, van-e olyan elv vagy munkamódszer, amit követ?

Ezt úgy tanítottam a bölcsészkaron, hogy az ember gondolatot fordít. Azt, ami az írónak a fejében járhatott, amikor azt a mondatot leírta. Úgy is mondhatnám, hogy a beszédaktust, a szándékot keresem.

Vannak olyan fordításelméleti irányzatok, amelyek azt képviselik, hogy az idegen nyelv struktúráit meg kell tartani, és a lehető leginkább szó szerint fordítani.

Szerintem az nem fordítás. Abból nem derül ki, hogy mit gondolt a szerző.

Nekem fordítóként irodalmat kell létrehoznom magyarul.

Fordított Nabokovtól, DeLillótól is – tudott-e a Pynchonból merített tapasztalatokra támaszkodni? Tudnak-e ezek a művek magyarul is kommunikálni egymással?

Pynchonre nyitott nyelvszemlélet jellemző, ami nagymértékben segít abban, hogy más írók nyitott nyelvszemléletét át tudjam élni. Van Pynchonnek egy megjegyzése arról, hogy a szótárból nézte ki a furcsa szavakat, legalábbis fiatal íróként. Nick Cave-et fordítani ebből a szempontból nagyon hasonló volt (És meglátá a szamár az Úrnak angyalát, Holnap Kiadó, 1992), mert rajta is látszik, hogy a szótárból nézi ki a ritka szavakat. Ilyenkor nekem az a dolgom, hogy legalábbis sejtessem, ha nem szokványos kifejezés szerepel az adott szövegrészben.

Hogyan találkozott először Pynchon műveivel?

Lengyel Péternek az 1975/10-es Nagyvilágban jelent meg egy ismertetése a Gravity’s Rainbow-ról. Az unokatestvérem hívta fel rá a figyelmemet, azt mondta, hogy ez egy rettentő érdekes könyv lehet. Én is elolvastam Lengyel Péter szövegét, és nagyon megtetszett, de aztán elfelejtettem Pynchon nevét, mert nem jött szembe az utcán.

Ez volt az első alkalom, hogy a Gravity’s Rainbow-ról megjelent valami magyarul?

Igen, ez lehetett az első írás itthon, ami egyáltalán Pynchont említi. Csomó mással foglalkoztam ezután, és a következő élmény az volt, amikor 1978-ban szigorlatoztam amerikai irodalomból egy tanárnál, akinek a tudományos munkásságát máshonnan nem ismertem. Főleg azért nem szerettük, mert katalógust tartott az előadásain, de különben, amennyire lehetett, elég jól bemutatta az amerikai irodalmat. A szigorlaton megkérdezte tőlem, hogy milyen amerikai írókat szeretek. Mondtam a közkedvelteket, mint Vonnegut, Updike, ő meg húzta a száját, hogy Updike-ról azt mondják, olyan „slick”, és hát Vonnegut érdekes, de most „ez a Pynchon” megy nagyon. Érdekelt, megjegyeztem a nevét, és sokkal később raktam csak össze, hogy ez az a figura, akiről Lengyel Péter írt.

Akkoriban a bölcsészkarral szemben működött egy antikvárium, ahol elég gazdag volt az idegen nyelvű részleg kínálata, és amikor halászgattam a könyveket, szembejött a Gravity’s Rainbow. Sajnos a védőborító mostanra teljesen elrongyolódott, pedig ha azzal hirdetném meg online, sokat lehetne kapni érte. Talán éppen ez volt Lengyel Péter példánya, mert magyar nyelvű ceruzajegyzetek is vannak benne.

Száznyolcvan forintba került, az akkori viszonyok között ez marha drága volt, de megvehető. Én akkortájt kaptam az első fizetésemet, kétezer-ötszáz forintot, ami abban az időben egész jónak számított.

Milyen élmény volt először találkozni a könyv világával?

Az első olvasás körülbelül három hónapig tartott, és akkor még nem értettem egészen, hogy miről szól – legalább kétszer kell elolvasni, hogy az ember felfogja a logikáját. Teljesen beleszerettem, és eredetileg (még a 49-es vagy a V előtt) ezt akartam lefordítani, de fiatal újságíróként nem igazán engedhettem meg magamnak, a kiadók pedig nem tolongtak. Sík Csaba látott benne fantáziát, aki akkor a Kozmosz Könyvek főszerkesztője volt – művelt és nagyon jó ízlésű ember –, élénken érdeklődött a fiatal irodalom meg az újdonságok iránt. Kemenczky Judit, Háy János és Kőrössi P. József is a pártfogoltjai közé tartozott velem együtt. Ő biztatott akkoriban, hogy próbáljak meg támogatást szerezni a fordításra.

Ez már a rendszer bomlásának az idején volt, nem járt semmi veszéllyel − legalábbis úgy hittük −, ha az ember elment az amerikai követségre vagy egy alapítványhoz, és próbált pénzt szerezni, de sajnos lepattintottak. Gondoltam rá, hogy Sorostól lehetne ösztöndíjat kérni erre, de végül meg sem próbáltam. Orbán Ottó beszélt le róla, azzal, hogy senki sem ismeri Pynchont, mert nincs politikai jelentősége. Tulajdonképpen igaza volt.

Rég lejárt az az idő, amikor még jazzkoncertekkel és absztrakt, expresszionista kiállításokkal próbálták bomlasztani a kelet-európai kommunizmust.

És amikor megkerestek az Európától, hogy a viszonylag kompakt 49-es tételt nem akarom-e lefordítani – örömmel mondtam igent.

Mennyi ideig tartott annak a fordítása?

Nagyjából négy hónapig.

2007-ben a Magvető újra kiadta. Át kellett dolgoznia azt a fordítást?

Pár hibát közben észrevettem, és a nyelv is változott kicsit, de nagy átdolgozásra nem volt szükség. Amire rájöttem, hogy butaság volt, azt kijavítottam.

Mindez még az internet előtt történt, így akkor a referenciákat sokkal nehezebb volt visszakeresni.

Igen, az egy teljesen másfajta munka volt. Beültem könyvtárakba, ha pedig valaminek végképp nem akadtam a nyomára, elkezdtem kérdezősködni. Például ahhoz a részhez, ahol a Paranoidok együttes az Adeste Fideles dallamára énekel valamit, meg kellett néznem a dallamot, hogy le tudjam fordítani azt az egy sort. Elmentem a Széchényi Könyvtár zenei gyűjteményébe, és kikerestem a kottát. Vagy van ez a Forest Lawn nevű kaliforniai drive-in temető, aminek a könyvben csak a neve található meg, és fogalmam se volt, micsoda. Ezt Takács Feritől kérdeztem meg.

A Gravity’s Rainbow kiadásával kapcsolatban végül mi hozta meg az áttörést?

2003-2004 körül felhívott a Magvetőtől Sárközy Bence, hogy nincs-e kedvem lefordítani a regényt, én meg boldogan vállaltam a feladatot. Az már az internet korszaka volt.

Milyen előkészületei voltak a fordításnak?

Külön erre nem készültem, de a nyolcvanas évektől minden olyan szakirodalmat elolvastam, amihez hozzá lehetett férni, kezdve a George Levine és David Leverenz szerkesztette Mindful Pleasures kötettel. Akkoriban eléggé nehéz volt beszerezni ezeket, ha jól emlékszem, a Mindful Pleasurest Bécsben vettem meg. Van egy Pynchon-levelezőlista, azon a munka kezdetétől rajta voltam. Megvettem még Weisenburger kalauzát (Stephen Weisenburger: A Gravity's Rainbow Companion, 1988 [második, bővített kiadás: 2006]), de annál részletesebbnek bizonyult a Pynchon Wiki-oldal. Már évekkel a munka megkezdése előtt, arra gondolva, hogy egyszer majd lefordítom a Gravity’s Rainbow-t, beszéltem emberekkel, akiktől bizonyos angol szakkifejezések felől kértem tanácsot.

Jegyzeteket készített ezekből, vagy fejben tartotta mindet?

Fejben. Nem volt azért olyan sok. Az is világos volt, hogy el kell olvasnom magyarul Max Weber műveit, a Gazdaság és társadalmat és a Protestáns etikát. A teológiai kifejezések viszont nehézséget okoztak. Egy református lelkészt, Köntös Lászlót ‒ aki később a Pápai Református Gyűjtemények igazgatója lett ‒ kérdeztem meg, hogy a „preterite”-et, ami a regényben kulcsfogalom, hogy mondják magyarul. Azt mondta, hogy nem használják már a magyar teológiai nyelvben, de régebben a „reprobátus” volt a kifejezés arra, aki nem kiválasztott.

Más fordításokat is használt?

Igen, a német (Elfriede Jelinek és Thomas Piltz munkája) megvolt, azzal össze tudtam hasonlítani a készülő fordításomat. Néha hasznos volt az értelmezéshez. A referenciákhoz nem nagyon lehetett használni, mert ők elég sebtében fordították le, és akkor még sok mindennek nem lehetett utánanézni. A franciáról azt mondják, hogy nem jó, úgyhogy azt nem is vettem meg. Másodlagos olvasmányokból az szűrhető le, hogy a fordító valószínűleg nem értette meg elég jól a könyvet.

Térjünk rá néhány jelenségre, amelyek fordítása problematikus lehet. Ilyen például az idegen nyelvi betétek funkciója. Vannak egyértelmű esetek: ahol egy japán kifejezés van az angol szövegben, ott a magyar is megtarthatja azt japánul. A némettel viszont kicsit más a helyzet. Ezeket több helyen is lefordította magyarra.

Magyarországról nézve más egy német szöveg. Ami az eredetiben teljesen egzotikus, az nekünk egész közeli.

A sokféle beszédmód közül a magyar fordítás számára talán a magyar akcentus lehetett a legnehezebb, ami kétféleképpen is megjelenik, Géza Rózsavölgyi és Szőke Szakáll figuráján keresztül. Előbbinél „cigánysuttogást” is említ a szöveg, ami talán segítséget jelent a fordító számára.

Az amerikai szem a magyarok és cigányok között nem nagyon tesz különbséget. A „gipsy” eleve mást jelent Amerikában, nem romát, hanem inkább a jósnőket, vándorokat és hasonló, nem polgári figurákat. A beszédmódot valamilyen létező magyar dialektushoz igyekeztem közelíteni. Van egy olyan nyugat-dunántúli nyelvjárás, ahol nyílnak a diftongusok. Rózsavölgyi urbánus ember, és nem tudom, miért, de az jutott eszembe, hogy talán a Szombathely környéki nyelvváltozat közel áll hozzá.

Szőke Szakáll (születési nevén Grünwald Jakab, magyar, majd amerikai színész) nem nagyon tanult meg angolul. Az ő megszólalásaiban azt próbáltam érzékeltetni, hogyan beszél egy amerikai magyar, aki már nem tud jól magyarul, viszont hatott rá az angol.

Rózsavölgyinél a tipográfiai megoldás is érdekes. Kurzivált szavak, szótagok, kötőjelek és plusz vesszők beszúrása jelzi az eredetiben a beszédmód változását. Ebben milyen elvet követett?

Amennyire lehet, megtartottam az eredetit. Az angolban viszont szabványból is kurziválnak olyanokat, amiket magyarban a szórenddel fejezünk ki. Visszatérő fordítási hiba, hogy megtartják az angolból a kurziválást, holott kizárólag arról van szó, hogy az a topik a mondatban. Hasonló a helyzet a mondatvégi három és négy pontokkal. Az angolban nem számít annyira avantgárdnak, hogy ilyen ritkásan van szedve, de megbeszéltük, hogy ezt a magyar kiadásban is így szedik, amennyire lehet.

A jellegzetes „a-and” és „sez” szócskák számtalanszor szerepelnek a könyvben. A kiejtés szerinti írásmód (sez) stílusjegyként való használata nálunk gyakorlatilag megvalósíthatatlan, hiszen eleve kiejtés szerint írunk.

Igyekeztem megtartani a különbséget, bár ezt a habozást nem lehet egy az egyben visszaadni. De az „é-és” valamiféle megakadást azért jelez. A „sez” esetében arra lehet csak törekedni, hogy feltűnjön, ott valami más van.

A tudományos, technikai rétegnyelvekből vett szavak fordításához mi volt a segítségére?

Az eredeti kéziratban van egy köszönetnyilvánítás, majdnem negyven névvel, akiktől különböző szakkifejezéseket kérdeztem – ez végül nem került bele a nyomtatott változatba. Egyvalami volt, amit utólag láttam, hogy elrontottam: egy „isoquinoline” (izokinolin) nevű vegyület, amit én, ráadásul betűhibával, „izokvinolon”-nak fordítottam. Volt vegyészmérnök tanácsadóm is, de pont ezt nem kérdeztem meg tőle, aztán a fejemre is olvasták, hogy még ezt sem tudom.

Mennyire helytállóak Pynchon műszaki és természettudományos leírásai? Találkoztam olyan véleménnyel, amely szerint inkább csak tudományossággal kevert halandzsa, amit ír.

Amit fordítottam, azt lektorálta fizikus, és szerinte helytálló volt.

Pynchon alaposan utánanézett, főleg a műszaki dolgoknak, és értette is, velem ellentétben.

Vannak azok a kulcsszavak, amelyek nagyon sokszor előkerülnek a szövegben, és egyfajta jelentéshálót képeznek, mint például a „control” vagy az „interface”.

A control egyfelől jelenti a kibernetikai vezérlést, vagyis ahogy a rakétát irányítják: van belső vezérlési elektronika, és van távvezérlés, ez az egyik jelentéshalmaz. Ez magyarul vezérlés. És van a Max Weber-i társadalomelméleti vonatkozása is: ott az uralom a magyar megfelelő. Ahol a magyarban több szó van rá, ott muszáj megkülönböztetni. Nagyon szép lett volna végigvinni egy szót, ami teljesen mellékes helyeken is felbukkan, de zavarta volna az értelmet.

Az interface kulcsfogalom, és nagyon sokat rágódtam rajta, mielőtt elkezdtem fordítani. Én értettem, de szerintem a hetvenes években, Amerikában teljesen idegen volt egy nem műszaki beállítottságú olvasónak. A kilencvenes években itthon is bejött a népszerű számítógépes szaknyelvbe, akkor nagyon megörültem, hogy viszontlátom a szót. De nem mertem interfésznek fordítani.

A számítógépes nyelvhasználat miatt egy olyan jelentéssel is bővült, ami a könyv 1973-as megjelenésekor még nem létezett.

Igen. Ez még egy előző nyelvállapot volt, ezért is maradtam általában a határfelületnél.

Még egy kulcsszót emelnék ki: a „theater”-t.

Ez már a legelején gondot okoz. Az első jelentése a színlelés, színjátszás. Be kell vallanom, ahol azt mondja, hogy „it’s all theater”, ott nekem nem ugrott be, hogy ez már ott is utalhat a hadszíntérre. Ezért választottam a „színjátéktér” kompromisszumos megoldását. Ilyen szó nincsen, de valahogy megpróbáltam kimozdítani a megszokott jelentésből.

Mit gondol arról az értelmezésről, amely szerint „olvasható” az egész regény filmként vagy álomként? Az egyik kerete Kalóz Prentice álma, a másik pedig a film, ami megszakad az utolsó jelenetben.

Bennem is felmerült, hogy ez az egész egy függő narratíva, amit Kalóz Prentice álmodik Slothrop „helyett”. Vagy egy kémiailag indukált hallucináció, ami két fiktív, Pynchon által kitalált vegyület, a rakétában használt imipolex és a nem normál tudatállapotokat gerjesztő oneirin azonosságán alapul. Van egy nagyon érdekes pont valahol a könyv kétharmadánál. Az argentinok tengeralattjárója szembetalálkozik a McCora Myer rombolóhajóval. Kilőnek egy torpedót, de a McCora Myer fedélzetén Bodine matróz valamit variál a kávéval és az oneirinnel, úgyhogy végül elmarad a becsapódás, mert az oneirinnek időmódosító hatása van.

Kénytelen voltam elolvasni háromszor a könyvet, és harmadikra már az egész tökéletesen logikus, minden pontosan a helyére kerül, csak az ember időnként elfelejti a részleteket. De minden precízen ki van mérve. Nincs semmi titokzatosság, vagy csak nagyon kevés. Amikor az ember elkezdi olvasni, akkor természetesen nem érti, hogy miről van szó, de később összeáll, hogy mi a történet tulajdonképp.

És mi történik tulajdonképpen?

A kulcs Gottfried fellövése. A rakéta, amit Prentice a regény legelején lát beérkezni, Katje segélykérő üzenetét hozza, ebben ad hírt arról, hogy megszökött Blicerótól. Katje szökése tulajdonképpen Gottfried fellövését próbálja megelőzni, és azt idézi elő. A végén, a fellövés előtt pedig megtudjuk, hogy Gottfried a rakéta belsejében „szembenéz egy imipolex halotti lepellel”. Tehát – ha az imipolex és az oneirin azonosságát elhisszük – a rakétában is időmódosító hatás érvényesül. És ez az időmódosító hatás teszi lehetővé, hogy az a rakéta, ami a végén a Los Angeles-i filmszínházba becsapódik valamikor Nixon elnöksége alatt, ugyanaz a rakéta, ami Gottfriedot viszi.

Brian McHale-nek is van egy olyan olvasata, mely szerint minden beilleszthető egy értelmezésbe, ha azt feltételezzük, hogy Prentice álmodik mindent és mindenkit a regényben. Ezt nevezi modernista olvasatnak. Ezzel szemben van a posztmodern értelmezési keret, vagyis – nagyon leegyszerűsítve – hogy nem lehet, és nem is kell mindent megmagyarázni.

Szerintem minden teljesen érthető, ha nem úgy fogjuk fel, hogy egy történetet mond el, hanem úgy, hogy egy történetről beszél. Tehát nem az a történet, amit olvasunk, hanem azt olvassuk, hogy egy történetet ír körbe, amit nem mond el.

De akkor mi az, amit elmond?

A nagy misztikum, a körbejárt esemény Gottfried fellövése. Végig erre utalgat, hogy ez fog megtörténni, ez az, amiről nem beszélnek, és valamikor a végén megtörténik, és közben az égvilágon mindenről beszél.

Számos nyelvjáték van a könyvben, és azt gondolom, hogy a fordítás a nagy részüket nagyon kreatívan alkotja újra. Van egy, ami viszont kifog a fordítókon: a „For De Mille young fur-henchmen can't be rowing”. Ez valahogy úgy hangozna magyarul, hogy „De Mille-nek ifjú bunda-apródok nem evezhetnek”, de a kontextus több oldalon keresztül épül, Cecil B. De Mille rendezővel és szőrmekabátokkal szaladgáló gyerekekkel, egy szóvicc kedvéért: „Forty million Frenchmen can't be wrong!”

Érteni értettem a poént, de nem lehetett megvalósítani. A szőrmét nem lehetett kivenni, és ugyanezt a szójátékot megoldani felvezetéssel, kontextussal teljesen lehetetlen volt. Viszont beletettem egy olyan viccet, amit csak én értek. Akkoriban egy Nemesvita nevű faluban volt házunk – mindig Veszprém felől jöttünk kocsival a nagyon szép bakonyi úton Tapolca felé, és Kapolcs is ezen az úton van. Katonailag különösen fontos útvonal lehetett, mert a régi térképeken még száma se volt. Veszprémtől egy szűk óra alatt jutottunk el Vitáig. Ezeket a helyneveket rejtettem el intarziában: „Kertésznél nem evez prémnemes. Vita nincs. […] Óra se, mikor ilyen kicsi a forgalom. A zoot viszont kihagyhatatlan… az ember kap olcsón, gyorsan jutát, és az anyag máris ott a polcán.”

Több olyan helyen is találunk szójátékot, ahol az eredetiben nem szerepel, de a magyarban mintegy magától adódik, és a fordítás kihasználja ezeket a lehetőségeket.

Az volt az elv, hogy körülbelül ugyanannyi szójáték legyen a magyarban, tehát a szöveg annyira legyen megcsavarva magyarul, mint az eredetiben. Úgyhogy ahol esetleg kihagytam a környéken egy szóviccet, ott bevittem egy következő oldalon olyat, ami nem volt az eredetiben.

Ahogy mondtam, gondolatot igyekszem fordítani, tehát nem az a célom, hogy szó szerint azt fordítsam, ami ott áll.

A szövegben váltakozó narrációs szinteket gyakran nehéz követni. Az első rész tizennegyedik szakasza például egy többlépcsős metaleptikus, a fikciós szinteket összemosó szekvencia.

Az egyik kedvenc részem. Nem tudom, észrevette-e, de van benne egy Van Gogh-utalás. Itt az őrült hollandusról van szó, aki előtt lassan „a csorba hegyek hibbant sáfrányokba, áramló indigókba lobbantak” – mint a Csillagos éj című képen.

Rengeteg kulturálisan beágyazott tárgy, dal, mondóka, filmes és egyéb utalás van a regényben. Mit lehetett ezekkel kezdeni?

Ezeket lehetetlen lefordítani. Az egész regény annyira be van ágyazva a huszadik századi amerikai kultúrába, hogy nem lehetett megmásítani, áttenni magyarra vagy európaira.

Talán a korabeli amerikai olvasók egy részének sem volt annyira egyértelmű a harmincas évek mindennapjainak közege, ami megjelenik a könyvben. A fordításban itt az internet segített?

Igen, hát ez, ugye, Slothrop gyerekkora. Pynchon kicsit később volt gyerek, de amit Slothrop az ő kisvárosában megél, az valószínűleg Pynchon New Jersey-i gyermekkori környezetének valamiféle rekonstrukciója. A 49-es tétel kiáltásában az ötvenes évek még inkább jelen van. Óriási szerencsém is volt, hogy nem tudtam annak idején elkezdeni a fordítást, mert internet nélkül egyszerűen képtelenség lett volna. Amikor fordítottam, már volt Google.

Az idézetek esetében, például Rilkénél válogatott a magyar fordítások közt?

Bár vannak nagyobb nevek is, de Szabó Ede korrekt, tárgyilagos fordító volt, a Műfordítás című könyve is praktikus, sokat tanultam belőle. Tandori például elkezd önállóan költeni, az ő fordítása pragmatikai szempontból teljesen használhatatlan lett volna. Szabó Ede, ha látta, hogy ott van valami németül, akkor feltételezte, hogy annak biztos van valami értelme magyarul – nagyon tárgyszerű volt. Ő volt ezért a legnagyobb közös osztó.

Nagyon sok verses betétet is találunk a szövegben. Ezek részben már létező dalok dallamára készültek, amiknek, gondolom, utána kellett járni. És különféle versformák is előfordulnak.

Vagy utána kellett járni – ezért is jó az internet, sok mindent egyszerűen meg tudtam hallgatni a YouTube-on –, vagy pedig „bekattant”. Az elején például a Novi Pazarról szóló dal ritmusát nem ismertem fel, de aztán beugrott, hogy ifjúkoromban a magyar tévében volt egy nagyon sokszor játszott dallam, aminek ugyanaz a ritmusa. Egy másik dal a Red River Valley, ami teljesen egyedi, és nem írható le klasszikus verstani formákkal. De volt olyan is, aminél a korrektúra idején jöttem rá, hogy petrarcai szonett. Olyan rosszak voltak a rímei, hogy nem tűnt föl az eredeti forma, és tizennégy rímelő sor helyett tizenhat sor blank verse-ben fordítottam. Aztán amikor rájöttem, már az első korrektúrában, akkor kijavítottam.

Ahogy mesél, abból is kiderül, mennyire idő- és energiaigényes munka ez. Hogy látja, milyen a megbecsültsége ma a fordítói munkának?

Az ÉS 2021/36-os számában megjelent Kutasy Mercédesznek egy esszéje a Feuilleton rovatban, nagyon bölcseket mond erről, de a végtelenségig lehetne panaszkodni, persze. Alapvetően másodrendű dolognak tartják, ami engem különösebben nem zavar. Szász Imre például kiváló egyéniség volt, és rengeteg mindent fordított ragyogóan Shakespeare-től Melville-ig. A kézikönyvek az első helyen mégis mint írót említik, de annak nem volt kiemelkedő. Hogy valaki „csak” nagy műfordító legyen, az teljesen ismeretlen koncepció. Még Göncz Árpádot is megpróbálták főként mint írót fölmutatni, holott ő zseniális műfordító volt, ami önmagában hatalmas hozzájárulás a magyar kultúrához.

Az is nagyon érdekes kérdés, hogy mennyire része a magyar irodalomnak a műfordítás. Nemcsak mint a világirodalom megismertetéséhez szükséges eszköz, hanem mint magyar nyelvű szövegek létrehozása a magyar irodalmi kontextusban.

Esterházy például nem lehetett volna műfordítások nélkül.

A Súlyszivárvány elkészítése végül három évet vett igénybe, ha jól tudom.

Ötöt. Ne feszegessük, hogy mi lett volna az eredeti határidő, ezt szerencsére még megbocsátotta Bence, de az Inherent Vice-nál már más volt a helyzet – azt is én fordítottam volna.

Meg is jelent belőle egy részlet 2011-ben az ön fordításában. Mi történt?

Szegő János lett volna a szerkesztő, de én sajnos teljesen el voltam úszva, és nem haladtam vele. Végül más fordította le. Nagyon szégyellem. Nem mentségemre mondom, de hogy visszautaljak az egyik előző kérdésre, a műfordítás az egyik legkevésbé honorált munka Magyarországon, órabérre átszámítva messze a kétkezi kisegítő munkák alatt, és családosként meg kellett élni, meg egyébként is értek balszerencsék, úgyhogy ez visszafogta a kreatív becsvágyamat.

Farkas Krisztina készítette el végül azt a fordítást, és Gy. Horváth László fordította a Bleeding Edge-t. Volt alkalma elolvasni ezeket magyarul?

Minthogy az Inherent Vice-t már jól ismertem, magyarul végül nem olvastam el nagyon alaposan. A Kísérleti fázist Gy. Horváth László fordításában olvastam először, az nagyon tetszett.

A Gravity’s Rainbow hatása máig érezhető az amerikai irodalomban. A magyar fordítás viszont, amely csaknem harminc évvel később készült, teljesen más közegbe került. Látszik-e, hogy valamiben mégis újat hozott, jöttek-e visszajelzések?

Én nem láttam. Persze voltak lelkes és elismerő olvasók. Talán Krasznahorkai lelkesedett Pynchonért legjobban, ez látszik is egyik-másik művében.

Például a Báró Wenckheim hazatér utolsó mondatában.

Meg a Seiobo mottója, az az Against the Day mottója is, Thelonious Monktól. Illetve annak félrefordítása. ("It's always night, or we wouldn't need light." Krasznahorkainál: „Vagy sötét van, vagy nincs szükségünk fényre.”)

Gondolom, hogy lehetetlen, hiszen Pynchon híresen rejtőzködő író, de megfordult a fejében, hogy felvegye vele a kapcsolatot?

Nem, és éppen az ismert okból. Földényi F. László mondta, hogy találkozott valakivel, aki ismeri Pynchont, aki egyébként – a rejtőzködéstől eltekintve – teljesen normális. Tehát lehetetlennek éppenséggel nem lehetetlen.