Nyomozás egy nő után – interjú Péterfy Borival

Hogy vagy?

Egy próbaidőszak végén vagyok – január végén volt az Átrium Színházban a Mefisztó című előadás házi bemutatója Urbán András rendezésében, Alföldi Robival a főszerepben. Persze tesztekkel, a próbák pedig maszkban: a munka nem állhat le. Most a legtöbb, amit tehetünk, hogy előredolgozunk, így amikor ismét megnyílnak a színházak, már új előadást kínálhatunk a közönségnek. Nem beszélve arról, hogy ez erőt ad: ma lassan egyéves leállásról beszélhetünk, ami mind a színházi szakmát, mint a zenei szférát szélsőséges helyzetbe sodorja – olyan, mint egy utolsó koporsószög. A veszteségről nem is beszélve, ami már olyan mértéket öltött, hogy lassan senki nem számolja. Van kollégám, aki hét órakor kényszeralvásba vonul. Olyan ez, mint amikor egy versenylovat hirtelen láncokra kötnek, és betesznek egy istállóba. Akár egy elvonókúra!

Harminc éve minden este a színpadon állok, este hat órakor szoktam felpörgetni magam – hát most nem ez történik, most itthon vagyok.

Nemrég megjelent a Szikra című lemezetek, sok méltató kritika kísérte. A képi anyag pedig egyszerű, de szellemes. Lesz, ami lesz, megkérdezem: mennyit futottál ezekért a felvételekért?

Meglepődnél, hogy milyen keveset. Csak az ötszörös lassítás miatt tűnik soknak.

A Szikra valóban az egyik legjobb albumunk lett. De nem hagyhatom szó nélkül, hogy kizárt volt a lemezbemutató koncert – így nem könnyű. Most meg azt érzem, vegetálunk: ez a munka a tavasszal hirtelen felszabadult energiák eredménye. A magyar művészeknek megállás nélkül kell dolgozniuk, ha – kis túlzással – nem akarnak éhen halni. Ez alól csak az a néhány előadó kivétel, akiknek a zenéit folyamatosan játsszák a rádiók, és a jogdíjakból, köszönik, remekül megélnek. De mi nem ilyen banda vagyunk – nem vállalunk el televíziós műsorokat, nem kerülünk be a rádióba, lemezeladásról pedig rég nem beszélhetünk, vagyis marad a kövezetező megoldás: keményen kell hajtani.

Képzelheted, egy ilyen, évekig tartó pörgés után egyszer csak ott álltunk koncertek, próbák nélkül, és hihetetlen mennyiségű kreatív energia maradt parlagon

– ezt próbáltuk tudatosan felhasználni. De most, télen nem ilyen egyszerű a helyzetünk: ebben a szférában az online közvetítés nem megoldás, legalábbis elég érdekes eredményt szülne. Persze ha még hosszú ideig maradnak az előadásokkal kapcsolatos rendelkezések, és nem állhatunk ki a közönség elé, mi is megpróbálkozunk egy online koncerttel – csakis egy jól megszervezett, komoly műsorral.

Biztosan eljátszottál már az első élő koncert gondolatával.

Na, az nagyon jó lesz! Nyáron olyan euforikus érzés söpört végig a közönségen a több hónapos kihagyás után, hogy élvezettel figyeltem. Nem gondolom, hogy amikor egy kicsit normalizálódik a világ, ne tudnánk ugyanitt folytatni, ahol abbahagytuk. Ebből a szempontból a zeneipar jobb helyzetben van, mint a színházak – egy év kihagyás után leporolni egy előadást nem jó szórakozás.

Ehhez képest pályád eddigi állomásaira kell visszaemlékezned. Hogy halad az életrajzi könyv, ami Péterfy Bori máig vezető útját mutatja be?

Én csak „trashbook”-nak hívom – rájöttem, hogy nem lehet mindenre emlékezni. Az a rengeteg szöveg és szerep, ami a fejemben van, elfoglalja a memóriámat. De az is érdekes, hogy ha visszanézek, látom, hogyan hatott az általam képviselet zenére a puszta tény, hogy abszolút undergroundrajongó voltam a kezdetektől: az 1980-as évek végén kezdtem koncertekre járni, így sajnos lecsúsztam a magyar underground legjobb korszakáról, amit persze sajnálok, viszont a zenehallgatással behoztam a lemaradást. Ha már itt tartunk, bevillan egy 1986-os David Bowie-koncert az MTK stadionban, Müller Péter Sziámi volt az előzenekar. Érdekes élmény, ahogy egy-egy emlékhez kutatnom kell a múlt eseményeit, szoktam is mondani: ez egy nyomozás egy nő után.

Egyszerre vagy nyomozó és a nyomozás tárgya.

Valahogy így, csak érjünk a végére. A könyvet Tóth Júlia Éva, egy fiatal, ambiciózus szerző írja, aki egyformán otthonosan mozog a kortárs könnyűzenei és a színházi világban. A kötet egyébként külön izgalmas lesz a sok fotó és grafika, egyszóval a vizualitása miatt.

Nem is annyira könyv, mint egy összművészeti alkotás, azt ugyanis elképzelhetetlennek tartottam, hogy a mű klasszikus tipográfiai formában írja le az életemet a születésemtől máig.

Helyette egy olyan kiadványt terveztem, amit jó lesz lapozgatni.

Mikor is?

Az őszi könyvhétre tervezzük a megjelenést. Mellette még ebben az évben szeretnék egy újabb lemezt csinálni – bár ez csupán a tervezésnél tart, hiszen annyira ellentmondásosak a prognózisok a jövőt nézve: el lehet indulni kicsiben, vagy ez az év is kuka? Borzasztó nehéz így, hogy nem tudjuk, lesz-e rajtpisztoly, vagy sem. Szóval a legjobb, ha elengedjük a megfeszített idegszálakat, és abban bízunk, hogy lesz valami igazán jó. Addig pedig – ha már a közeli céloknál tartunk – várjuk a Luna Luna című számhoz készített klip megjelenését, ami néhány hét múlva várható.