A rinocérosz szétírása – Kritika Schein Gábor Ó, rinocérosz című könyvéről

Kaszás Györgynek és Elek Líviának van egy több generáció számára is emlékezetes gyerekkönyvsorozata, amelyben vicces rajzokon és rövid, ironikus leírásokon keresztül próbálják elmagyarázni, hogy mit érdemes tudni a különböző állatokról. Schein Gábor verses regényét olvasva ennek a sorozatnak az orrszarvúról szóló darabja (a beszédes című Amit az orrszarvúkról feltétlenül tudni kell) is az eszünkbe juthat. Persze Schein munkásságát ismerve nem a könnyed hahotázást, inkább egy filozofikus költészetbe forduló, lassabb iróniát lehet várni az Ó, rinocérosztól, ugyanakkor a verseskötet alapkoncepciójának kissé groteszk jellege miatt olvasás közben könnyen felmerülhet a szerzőpárosnak ez a Schein-kötettel – bizonyos értelemben témaválasztásában is – rokonítható vállalkozása.

Az alapkoncepció tudniillik az, hogy vonultassuk keresztül a rinocéroszt, ezt a sokat látott lényt Európa elmúlt több mint kétezer évének történelmén.

Nézzük végig, hogyan trappol át ez a böhöm nagy, ormótlan jószág a nyugati civilizáción – vagy talán a civilizáció őrajta, hiszen a rinocérosz „egy letűnt kor eleven fosszíliája, mely csak olyan / helyeken maradhatott fenn, amelyek, előnyükre vagy / hátrányukra, nem vesznek részt az általános fejlődésben”. Az itt megfogalmazott dilemma segítségével, pontosabban a saját végzetébe vadul rohanó emberiség, valamint az ezt végig következetes ráérősséggel és naivitással szemlélő ősiségszimbólum (mint kulcsmotívum) kontrasztjának a felfejtésével írható le a könyv szembeállító szerkezete. Ezt a szembenállást az Ó, rinocérosz a sorszámokkal megcímzett százötvennégy szöveg második – fentebb idézett – darabjában megragadja, és a lényeget tekintve az egész könyv során nem is engedi el.

Az Ó, rinocérosz ennek megfelelően olyan, mint egy nagyrészt szimbolikus állati bőrbe bújtatott humanista tézisregény. Az állatinak és az emberinek ezt az első látásra paradox találkozását a fülszöveg sem titkolja el, amikor mások mellett Ovidiust említi a hatások között. A könyv előszava a Csehy Zoltán által újrafordított Átváltozások első négy sora, legutolsó, nem sorszámozott szövege pedig az Ovidius szabad címet viseli. A sorszámozott szövegek jelentős részében mitikus és történelmi események, gondolatok, máshonnan többnyire szó szerint átvett vendégszövegek bukkannak fel, azzal a jelentős módosítással, hogy meghatározó elemeik, szereplőik helyén itt a rinocérosz figurája szerepel. Az utóbbi technika révén változik át a rinocérosz egyszerű állatból szimbolikus történelmi állandóvá: egyszer Zeuszként („Európét, a szidóni szüzet egy rozmaringillatú, / fehér rinocérosz rabolta el” [1.]), máskor Jézusként („akik a rinocérosszal együtt felmentek / a hegyre, arcra borultak előtte, mert látták szépségét” [63.]) vagy az Énekek éneke férfijaként („Fekete vagyok és szép, Jeruzsálem lánya. / Öröme telt bennem egy rinocérosznak” [61.]), esetleg József Attilaként („Be vagy zárva a hajókürtbe, és már sohasem menekülsz” [57.]), és még ki tudja, hányféle módon bukkan fel. Ezenkívül olykor saját gondolatokat is jegyez, amik leginkább a körülöttük lévő történelmi témájú vagy kontextusú szövegek önreflexiójaként, afféle filozófiai kitérőként hatnak. Ezeknek többnyire elengedhetetlen része, hogy a lejegyzés ténye említésre kerül bennük („Életem, jegyezte föl a rinocérosz, sötétben zajlik” [99.]).

A vendégszövegekbe helyezett, illetve az ezek margóján jegyzetelő rinocérosz e két szövegtípus váltakoztatásával lépked előre az időben, ugyanakkor útján másik két – nagyjából egyszerűen beazonosítható – hang kíséri. Ezek egyike a valódi történelemé, amely ráérős elszórtsággal meséli el Európa megismerkedését az állattal, hogy egy idő után közepesen váratlan fricskaként – a 106. számozású szövegben – eljátsszon annak a lehetőségével, hogy ha már a történelmet nem is, ennek a könyvnek a szövegeit talán egy rinocérosz írta – nevezetesen Clara, az 1746-ban Európába érkezett példány.

A másik kísérőhang azoknak a pamfletszerű megoldásoknak a hangja, amik leginkább a jelenkor politikai köznyelvéből inspirálódva áldozati szerepbe kényszerítik a rinocéroszt.

Ez talán a kötet legbosszantóbb rétege. Nemcsak azért, mert ezek a szövegek tartalmukat tekintve a leginkább hatnak kötelező és kiszámítható jelleggel a főszereplő túlságosan is mitikus figurává emelkedése ellen (ennek alapvető okaira még visszatérünk), hanem azért is, mert a felhasznált szövegkorpusz egyes darabjait felismerve itt találkozhatunk olykor erősen blöffbe hajló megoldásokkal. Amikor a 128. számozású szövegben a lényeget tekintve szóról szóra ismerni rá a magyar miniszterelnök pár évvel ezelőtti közösségimédia-bejelentkezésére, vagy a 149. számozásúban minden különösebb erőfeszítés nélkül a CPG zenekar Erdős Pétert szidalmazó klasszikusára, akkor érezni, hogy azért a posztmodern írásmódnak is megvannak a maga határai. Az utóbb említett szöveg esetében a megszólított praktikus módon rinocérosszá válásán túl mindössze két ellentétes hatású sor került az eredeti anyagba.

A fentiek összefoglalásaként a legfontosabb felismerés, hogy az Ó, rinocérosz minden látszólagossága ellenére sem a címszereplő mitikus és elérhetetlen figuráját akarja elénk tárni, hanem arra világít rá, hogy éppen az a már-már mitizálásig tiszteletre méltó naivitás az, amely végül az állat vesztét okozza. Ezzel együtt pedig annak az enciklopédikus indíttatásnak a csődjével is találkozhatunk, amely az Ovidius-mottóval összefüggésben a világ dolgait számbavehetőnek, megszámlálhatónak tételezi. Ezt a 31. számú szöveg is megerősíti, amelynek első és egyben tételmondata éppen az, hogy „A rinocérosznak nincsen mítosza”. A kötetet önálló versek gyűjteményeként olvasva ez az állítás sokkal esetlegesebbnek, ennél fogva kevésbé hihetőnek hat (hiszen a rinocérosz mégiscsak egy metafora), a regényértelmezésnek ellenben fontos kulcseleme. Tudniillik a rinocérosznak igenis van mítosza, Schein azonban úgy számol le a mítosszal, hogy részletesen és érzékletesen sorra veszi annak állomásait – különös tekintettel az Európába érkező első példányok kiváltotta csodálatra és Dürer híres rinocéroszábrázolására –, miközben könyve rinocérosza ugyanezeket a pontokat átéli, és a maga komótos módján a szó szoros értelmében elszenvedi. Mert egyfelől mindenképpen az ovidiusi Átváltozások mélységéhez méltó az az igyekezet, amellyel a rinocérosz a legkülönbözőbb korok figuráival próbál azonosulni, másfelől viszont egy igen fontos és meghatározó különbség mégis akad az ovidiusi és a scheini átváltozás között: az Ovidius által leírt történetek bár hasonlóan epikus módon dolgoznak, mégis szövegenként más-más figura átváltozását mesélik el, valahogy úgy, ahogyan azt a novellák teszik. Az Ó, rinocérosz ellenben egyetlen lény monumentális – az emberiség felől olvasva kényszeres – átváltozástörténetét mutatja be, ezáltal sokkal inkább összefüggő egészként, vagyis regényként akarna működni. Ezt a szándékot pontosan úgy zúzza szét a versformának az itt sokszor kötelezően rövid jellege, ahogyan a hús-vér rinocéroszt a türelmetlennek bizonyuló, törtető emberiség beteges hajlama a számára ismeretlen lények mitizálására.

Versek soraként olvasva ez a kötet – a fülszöveg ígéretéhez ugyancsak híven – valóban nem több egy ironikus, alternatív enciklopédiánál, vagyis a civilizáció tudását magába foglaló, vélt ismeretek gyűjteményénél. A lényeg azonban nem ez, hanem a mögötte megbújó szenvedéstörténet.