Szarember-diagnózis – kritika Kácsor Zsolt Cigány Mózes című kötetéről

„ …és azt gondoltam, hogy lehetetlen, hogy létezik ilyen ember, alaposan megnéztem, egy igazi szarember.”

Cristophe Tarkos: L’Homme de merde (Szabó Marcell fordítása)

Legkésőbb a 20. század, illetve a világháborúk tapasztalata rendítette meg az ember racionalitásába, jóravalóságába, bölcsességébe vetett hitet, és – e megingástól valószínűleg nem függetlenül – a leadbe foglalt kérdésekre nagyjából két válaszkísérlet született. Először a létbe vetettség kínjának, a létezés abszurditásának nyomasztó, kilátástalan interpretációja, például Beckett és Cioran műveiben. Másodszor a földi lét nyomorát, az emberi élet hiábavalóságát a groteszk ábrázolásmód révén mintegy kisiklató, ha tetszik: derűsebb olvasat. Valami ilyesmi a Monthy Pythoné, de Camus az abszurdról szóló esszéjében is azt írja, hogy Sziszüphoszt boldognak kell képzelnünk. Adódik ugyanakkor egy harmadikutas megközelítés, a nonszensz és a blődli, melynek nagy veszélye, hogy mivel már meg sem próbálja megérteni a világot, illetve azt csak afféle banalitásfraktálként gondolja el, hamar önmagára zárul, öncélúvá válik, és egyre magát tupírozza. Ezzel a talán olykor vicces, ritkábban szellemes, mindenesetre gyorsan kiismerhető és így könnyen elunható előadásmóddal kísérletezik Kácsor Zsolt Cigány Mózes című munkája.

A regény azzal operál, hogy a Pentateuchus zsidóit cigányokra „cseréli”, az öt könyv dramaturgiáját és közismert epizódjait (vagy ezek parafrázisait) vázként megtartja, erre feszíti föl a cigányság fiktív eredet- és viszontagságtörténetét, a bibliai beszédmódot parodisztikusan túlhajtja, majd pedig a köznyelv és az argo stíluselemeivel és lexikájával keveri el. Noha a Cigány Mózes „könyveinek”, azaz fejezeteinek sorrendje nem követi a mózesi könyvek sorrendjét (az Ószövetségben: 1. Genezis, 2. Exodus, 3. Leviticus, 4. Numeri, 5. Deuteronomium; Kácsornál: 1. Genezis, 2. Numeri, 3. Leviticus, 4. Deuteronomium, 5. Exodus), az isteni ígéret, a nép kiválasztása, a kiválasztott nép és az istenség közötti szövetségkötés, valamint a törvények kinyilatkoztatása a Kácsor-szövegben is kulcsfontosságú, hiszen ott voltaképp szintén az ezen aktusok megértéskísérleteiből eredeztethetők a cselekményt alakító konfliktusok, motivációk.

A Pentateuchus imitációja, szétszerelése, újraírása és összezavarása, amelyek így, együtt tehát a regény vázát, keretét adják, önmagukban – ha egyáltalán érdemes a szerkezetről a nyelvi állagtól elvonatkoztatva beszélni – érdekes, és olykor kifejezetten szórakoztató mozzanatok. Azonban, ha az elbeszélői szólam poétikai-retorikai megoldásait vesszük szemügyre, ott a túlírtság (pl. „a horgas orrú ifj. Csoóri Lakatos Kálmán a kövérkés, szőrös hasát vakargatta, de nem azért vakargatta, mert viszketett, hanem azért, hogy jobb kezének három pecsétgyűrűjét villogtassa a hatalmi reprezentáció kifejezéseként”) és az inkonzisztencia bénító, akadozó hatásait tapasztalhatjuk. A Cigány Mózes az ismétléseket, a redundáns vagy annak tűnő közléseket a szent szövegek „monotonitására”, tehát a vissza-visszatérő részleteket nyomatékosító vagy rekontextualizáló eljárás egy variációjaként, illetve önmagát is mint a Pentateuchus travesztiája mutatja föl. Az ismétlődésre a legkézenfekvőbb példát a negyedik fejezet szolgáltatja, amelynek nagyobb része tulajdonképpen nem más, mint a regényszöveg korábbi részleteinek kompilációja, olykor szó szerinti egyezésekkel, máskor némi módosításokkal, mely módosítások egyébként nem gazdagítják érdemben az ismételt részletek jelentésárnyalatait.

A csak vesszőkkel tagolt, áradó, fecsegő, önismétlő elbeszélői hang érezhetően egy olyan regisztert kíván létrehozni, amely összefüggésben áll a regény szereplőinek jellemvonásaival.

(Itt érdemes megjegyezni, hogy talán jobban tesszük, ha a regényben ábrázolt cigányságot az emberi faj egészével „azonosítjuk”, a szöveg kezdetén is az ember mint olyan teremtetik meg.) Az „ember” alapvető tulajdonságai pedig a regényben a végtelen suttyóság, a mérhetetlen ostobaság, az ösztönök szabadjára engedése, a koherens gondolkodásra és az együttműködésre való képesség totális hiánya: „[A] hő hatására pedig létrejött a szerves élet, amely megszülte a multiverzum legnagyobb kreténjét, az embert (…) [E]leinte egyedül élt és uralkodott a ködmajoméletű Sunya, az első ember a Földön, s nem volt neki senkije, csak a szívében egy kígyója, a pusztítás piros démona, aki evésre, ivásra és baszásra bujtogatta a gazdáját örökkön-örökké, ezért nem érdekelték Sunya csökött agyát a lét úgynevezett titkai (…) hanem kizárólag a saját teste szükségleteinek örömteli kielégítésén munkálkodott.” Az elbeszélői stílus tehát – a már említett bibliai szövegek szintaxisán, modalitásán túl – egyfelől ennek a karikatúraként megrajzolt, primitív figurának, másfelől pedig a leginkább talán a David Foster Wallace nyomán „füves gondolkodásmód”-nak nevezhető, flesselgető-világmegfejtő észjárásnak a nyelvi kódjaiból tevődik össze. És ez sajnos mintha egy idő után kimerülne, tehát ami eleinte komikusnak, szórakoztatónak, kreatívnak és akár revelatívnak hat, az később az ismétlődések révén fárasztóvá válik, jelentésteremtő potenciálja kifullad, a szövegalkotó eljárások átlátszóvá lesznek. Erre mintha olykor a szöveg is reflektálna, legalábbis erre utal például az alábbi részlet, amelyben az egyetlen humorforrás – immár csak jobb híján – bizonyos szavak idiotisztikussá formálása, amelyek egyébként nem illeszkednek a regény addig megkonstruált elbeszélésmódjába, a fent említett „ostobaság-/füves-kód”-ba sem: „e hétköznap reggelen már-már családias idill uralkodott e bröncsiben, rögtön a regcsi után, mikor illan az éjjeli daresz, s helyette enyhe kávészag lengi be az ájert”. Hogy ezt itt ki mondja, miért mondja, és főleg: miért így mondja, arra nem kapunk választ. Az ilyen és ehhez hasonló gesztusok elmossák a regény karakterei és szólamai közti határokat, aminek az a következménye, hogy megképződik egy implicit vagy másodlagos elbeszélő, aki mindenkit „kretén”-nek, ostoba fajankónak, primitív ösztönlénynek tart („az emberek zöme igen nagy tahó”), és ezt valamiképp igyekszik humorosan inszcenírozni.

Az ötletes megfogalmazásokat és az olykor elsülő poénokat ily módon nem tudjuk többnek, mint puszta dekórumnak (esetleg kedvező együttállásoknak) látni, amit csak erősít, hogy bizonyos epizódok szövegbéli jelenléte teljeséggel okafogyottnak tűnik. Miért termeszt Mózes füvet? Miért ez került a hátsó borítóra? Mi a kábítószeres tripjének a tanulsága? Mi a helyzet a tejfogak rázogatásával, amellyel kapcsolatban ráadásul két alternatívát is felkínál a regény (lásd a 67–68. és 201. oldalakat)? Áron miért egy taktikai kés? (Ez utóbbi kérdés már csak azért is érdekes lehet, mert az ószövetségi történet szerint Áront az Úr azzal bízza meg, hogy beszéljen Mózes helyett, aki, mint mondja, nem a szavak embere. A szó és a tett különneműsége, ha ezt bináris oppozícióként tételezzük, talán közelebb vihet a regénybeli motívum olvasásához, noha maga a regény nem dolgozza ki ezt kellőképpen.) Az ehhez hasonló kérdések sora hosszan folytatható, azonban ha feltesszük őket, azt kockáztatjuk, hogy komolyan veszünk valamit, ami önnön banalitását, megmagyarázhatatlan és összefüggéstelen mivoltát hangsúlyozza.

Eközben a szöveg – utalásai révén – folyamatosan párbeszédet folytat a mózesi könyvekkel, ez pedig arra is rávilágít, hogy a Kácsor-regény motívumhálózatának komplexitása jócskán elmarad az egyébként közismert ószövetségi történetekétől.

Az összehasonlítás kényszerét épp a Cigány Mózes hívja életre, hiszen már az eddig említettekből is kitűnik, hogy az mintegy felszólítja az olvasót, hogy idézze föl Mózes öt könyvének szövegét. Thomas M. Greene – a reneszánsz költészet imitációs praxisát vizsgálva – az imitáció azon módját, amely a korábbi művet a történeti vagy eredeti kontextus figyelembe vétele nélkül, pusztán a nyelvi dúsítás céljából használja föl, kizsákmányoló (exploitative) imitációnak nevezi, és valószínűleg ez a viszony áll fenn a Cigány Mózes és a Pentateuchus között is – az allúziók leginkább a szerzői önkénynek megfelelően foglalják el helyüket a szövegben, és kevéssé szervesülnek a cigányvonulás narratív keretébe.

A fentieken túl meg kell említeni, hogy Kácsor Zsolt regénye fontos témákat érint, és akár úgy is olvasható, mint a diszfunkcionális, működésképtelen emberi közösségek allegóriája, a közösséget alkotó személyek identitásproblémáinak színrevitele, az elnyomás és a hatalomgyakorlás praktikáinak kissé reduktív, leegyszerűsítő modellezése, illetve ezen gyakorlatok elutasítása, a cinikus-nihilista világlátásnak, az egész világ kiröhögésének, komolyan nem vételének mint túlélési receptúrának a foglalata, vagy épp mint a modernség által mintegy megrövidített napnyugati civilizáció kritikája és mint lándzsatörés a neoprimitivizmus mellett. Ahogy a várva várt világrendre utal a regénybeli cigányság istenasszonya: „ha ütnek, üss vissza”; „a modern világnak befellegzett, egy időre visszatér az őskor, ahol csak az erő számít”. A közösségi, sőt ha tetszik: társadalmi lét, az együttélés nehézségei, a törzsi viszály az emberiséggel egyidős probléma, amely éppúgy markánsan jelen van az Ó- (és Új-) szövetségben, mint a Cigány Mózesben, és ez utóbbi érzékletesen mutat rá a közösségeket összetartó vallások, mitológiák, hiedelmek, a tekintélyszemélyek meglétén vagy épp hiányán alapuló csoportok, a közösségi akarat megszületése vagy felépítése kérdésének problémás voltára, illetve az említettekben rejlő buktatókra (míg a lehetőségekre kevésbé). Mindezek közül talán Mózes felnövésének és önismereti vívódásainak stációi, a vezetőszereppel való azonosulás nehézségei, a „ki vagyok én/mi az, hogy én” kérdésből fakadó kétségei említhetők meg mint olyan lehetőségek, amelyeket a regény jobban is kiaknázhatott volna („saját tudatomnak vagyok cserélhető maszkja, és amit önmagam kiteljesítésének hívok, az sem más, mint a személyes birtokos névmás alakoskodása” – mondja egy helyütt, máskor pedig „úgy érzékelte saját magát, mint egy színes, antropomorf tetoválást a saját agyának piszkosfehér felületén”). Az individuum (esetünkben pl. a cigány Mózes) és a csoport/közösség viszonya, továbbá az ezzel szorosan összefüggő szabadság kérdése szintén a regény fő témái közé tartozik, noha az lesújtó képet rajzol minderről, ahogy emberképe is kimerül abban, hogy „szarból vétettél, szarember, és szarrá kell lenned”, hogy „geci vagy, de azt nem gondoltam, hogy ekkora nagy geci vagy”, hogy „két örök és nem múló dolog van az emberek világában, méghozzá az esztelenség és a bunkóság”, továbbá hogy „ti emberek vagytok, üvegszerű, átlátszó, furcsa bőrtokok, fölkeltek, beszéltek, esztek, ennyiből áll hatalmatok”.

A regény tanúsága szerint a közösségek épp azért nem képesek működni, mert nincs közös nevező, és ez már a közösnek gondolt, valójában pedig mindig és mindenki számára mást és másképp jelentő nyelv disszeminatív tulajdonságában és többrétűségében is tetten érhető. És ha ez épp a szabadságot, tehát vélhetően egy, a közösség minden tagja számára fontos, alapvető, ugyanakkor absztrakt fogalmat érinti, akkor belátható, hogy a társas együttélés feltételrendszere elég ingatag. Az ide vonatkozó passzust érdemes hosszabban idézni: „a vének felkapták a fejüket, és kérdezték tőle, hogy miféle szabadságra gondolsz, hát, hiszen többféle van belőle, elsősorban létezik fizikai szabadság, és létezik személyes szabadság, és létezik munkavállalói szabadság, és létezik anyagi szabadság, és létezik erkölcsi szabadság, és létezik alkotói szabadság, és másodsorban ezeknek a szabadságoknak is megvannak a maguk altípusai (…) és sóhajtott a cigány Mózes, és mondotta, hogy szerintem nem ez a legalkalmasabb pillanat arra, hogy megvitassuk a különböző szabadságértelmezéseket (…) az érdekel, hogy milyen feltételekkel akarunk távozni, mire a vének dühösen morogtak, s elismételték, hogy helyesebb és indokoltabb volna az egyes szám használata” [kiem.: B. G.]. Látható, hogy a nyelv- és fogalomhasználatból fakadó feszültségek miképp forgácsolhatják szét a közösséget, és teszik kizárólagossá az önérdeket, illetve hogy miképp akadályozhatják meg a közös cselekvést, ez esetben magát az exodust.

Az „anarchista történet” alcím innen nézve egyaránt utalhat az elbeszélésmód „szabálytalanságaira” és az önszerveződésen, a szabad döntésen alapuló, hierarchikus struktúrát mellőző emberi szerveződések működési nehézségeire.

Nem véletlen, hogy a Cigány Mózes többször is visszatér a „közösség által alkotott szabályok” megtartásának, a „csoportkohézió” kérdésére, fontosságára (pl. 190., 203. oldal), bár ezt a szólamot, illetve retorikát gyengíti, hogy a regény rendre a cigányság, pontosabban – mivel az etnikai-kulturális sajátosságokról csak mint sztereotipikus vonásokról szerzünk tudomást, és így csekély relevanciával bírnak – bármely közösség exkluzivitását, zártáságát, valamint az összetartozás illuzórikus voltát hangsúlyozza: a cigányok istennőjeként megjelenő Megbocsátó Szépasszony így szól választott népének vezetőjéhez, Mózeshez: „ne bízz senkiben, gyermekem (…) elvégre az összetartásnak még csak a látszata is pillanatnyi és ideiglenes”; „tanította nekik, hogy ne higgyenek senkinek, mert az emberek nem csak (sic!) hazugok, de gyávák és önzők is”. Hogy ez a bizalmatlanság és (ellen)kirekesztés vagy sovinizmus miért és hogyan válik kontraproduktívvá, annak részleteibe sajnos nem enged bepillantani a szöveg, de kiderül: nem ez az emberi boldogulás záloga.

A Kácsor-szöveg láthatóan kísérletet tesz arra, hogy a banalitások, esetlegességek, szellemi renyheség és puszta ösztönműködés által meghatározott, legalábbis az ekként megjelenített világ társadalomkritikáját is felvázolja, illetve, bár közhelyekbe gyúrva, megfogalmazza a legfőbb vádpontokat: „Nincs morál, hiába papoltok róla, nincs igazság, mert az igazságérzet nem más, mint egyéni önzés.” Az istennő a nép szemére veti, hogy az konzumidióta: „ó, ti hülyék, számotokra az élet mintha csak egy szoláltatás volna, ami eleve jár”, hogy a politika korrupt, és mindenki elképzelhetetlenül és visszavonhatatlanul ostoba, végül pedig nem mulaszt el emlékeztetni korunk egyik legnépszerűbb, legelhasználtabb, ugyanakkor sajnálatos és végzetes módon legkevésbé komolyan vett fenyegetésére, az ökológiai krízisre sem: „az ember ki fog pusztulni, megöli a leigázott bolygó”. A szöveg az elbutulás, az intellektuális restség, a fogyasztói magatartás, a faji kirekesztés – melyet leleményesen egy hapax révén „rasszhiszeműség”-ként nevez meg –, az elnyomás, illetve kiszolgáltatottság egyik, ha nem az egyetlen megoldásaként a társadalom edukálását mutatja föl, amelyet talán az olvasó is buzgón helyesel („legyetek okosak, és gondolkozzatok […], okosodjatok és olvassatok, ha szórakozni akartok, akkor sakkozzatok, attól megjön az eszetek, és nem fogtok bedőlni minden hülyeségnek, amit hallotok, gondolkozzatok és kérdezzetek”). Míg Mózes a Sínai-hegyről hozza le a kőtáblákat, rajtuk a tízparancsolattal, addig a cigány Mózes egy közkönyvtár tizedik emeletén olvas negyven napon át étlen-szomjan, ezt követően áll népe elé, és kezdi tanítani őket…

Kétséges azonban, hogy Kácsor Zsolt regénye képes az eddigiekben említett, neuralgikus és összetett problémákról érvényesen beszélni, és ez talán még akkor is számonkérhető a művön, ha azt alapvetően egy szatirikus travesztiaként érdemes olvasnunk, amelynek sajátja, hogy olyasvalamin köszörüli humorát, amin „nem illik”, és tabukat dönt. (Akár e komoly-komolytalan ellentét – mint afféle hierarchia – felszámolására is utalhat az „anarchista történet”.) De a Cigány Mózes a tárgyául választott témát és az abból fakadó kérdéseket olykor meglehetősen sematikusan viszi színre, és a választott nyelvi regiszter, a beszéd- és megfogalmazásmód nem látszik alkalmasnak arra, hogy e kérdéseket a kellő árnyaltsággal, kellő mélységben tárja föl, ez pedig a komikum lehetőségeit is szűkre szabja: ha a regényben minden egy poén tárgya, és – kis túlzással – semmi egyéb, úgy az aligha képes javaslatot tenni arra, min volna érdemes valóban eltűnődnünk.