Az éhség vándor

A kötet figyelemfelkeltő piros borítójával nyomban az olvasó arcába kiáltja a kötet központi témáját, a soha el nem múló éhséget. Azt az éhséget, ami meghatározza az emberi létet, ami lehet a hagyományos értelemben vett fizikai éhség, szexuális vágyakozás vagy az embert pusztító és lassan felemésztő belső sóvárgás is. Szerényi szövegvilága bővelkedik az éhségtematika köré fonódó extrém határhelyzetekben, legyen az az emberi lét végtelen jólétéből fakadó deviáns halálvágy, a fogyasztói társadalom torz túlfogyasztási vágya vagy a szellem és a test bonyolult, metamorfózisban testet öltő kapcsolata. A tizenhét rövid elbeszélés az explicit és/vagy szimbolikus éhségmotívumon felül minden értelemben széttartónak nevezhető. A novellák narrátorai, elbeszélésmódjai, de terei és ideje is mind-mind különböző univerzumba repíti az olvasót.

A kötetnyitó Főútvonal című novella éhsége egyértelműen a szexuális vágy, amely a hobbifotós fiatal egyetemista és egy buja cigánylány egyesülésében testesül meg. Eme elbeszélés azonban mégsem a nevezett éhségtematika ábrázolásában nyeri el jelentőségét: sokkalta hangsúlyosabb Szerényi tájábrázolásának mélysége, valamit a mód, ahogy az interperszonális dekadencia beépül az ambivalens térbe. Abba a térbe, ahol a nyár eleji nyírségi táj metszettsége, a hol aszályos, hol mocsaras vidék leírása egyszerre hordozza magában a természetközelség aprólékos, szinte lírai részletezését és egyfajta minimalista ábrázoló jelleget. Az e kettős láttatásmód köré épülő fényképezés motívuma – egybefonódva az elbeszélés folyamán többször visszatérő, a tisztánlátást akadályozó porral – a hangsúlyt a látásmód megkérdőjelezhetőségére helyezi.

Szövegkonstruáló erőnek tekinthetjük a több elbeszélést is jellemző átváltozást, az ovidiusi metamorfózist is. Példát láthatunk erre a Tenger című novellában, ahol az apa, aki a pályaellenőri hivatásból fakadó elviselhetetlen porckopásban szenved, az állapotát könnyítő úszás következményeként hallá változik, mígnem egy nyári nyaralás apropóján belegyalogol a viharos tengerbe, és örökre nyoma vész. Ám a metamorfózis pikantériája, hogy az apját kutató fiún is eluralkodik a vízhez való vágyódás, s a lepedőjén is egyre szaporodnak az emberbőr színű halpikkelyek. Hasonló átalakuláson megy keresztül az a férfi is, aki a vállába egy cserjét ültet, s mire a növény kérge eggyé válik a bőrrel, az elbeszélő végre megkap minden olyan emberi figyelmet, amire valaha is vágyott. A kötet alapvetően realista és korhű elbeszéléseivel ellentétben ez az egyetlen olyan szöveg, amivel kapcsolatban megemlíthető a mágikus realizmus, ugyanis a főhőst körbevevő emberek hitetlenkedése nem a tett természetellenességéből fakad, hanem a cselekedet különössége kelti fel az érdeklődésüket. Szintén metamorfózison megy át az agyonhajszolt, irodista férfi, akinek a teste a romló házasságának és a szürke hétköznapjainak tetőző elégedetlenségeként puffadásnak és rothadásnak indul. Ez az egyetlen olyan elbeszélés, amely pozitív végkifejlettel zárul, hisz a főhős a gyomorforgató, grafikusan ábrázolt önnyúzását követően régi bőrében születik újjá.

Az Éhség legkiemelkedőbb elbeszélése a kötet névadó novellája. A leghosszabb és legkidolgozottabb mű négy egysége explicit módon fogalmazza meg a társadalmi jólétből kialakuló kannibalizmust, amikor az elit ínyenc gourmet-k társaságaként fogyasztja az emberi húst. Cserébe a haldoklók életük utolsó hónapjait luxusban tölthetik. A fogyasztói társadalom tagadhatatlan kritikája ez, hiszen „ma már nem az a kérdés, hogy van-e mit enni. A legfontosabb, hogy mit vágyunk enni.” Az éhség az új vallás, az éttermek a templomok, a hús pedig az új szentség. A novellában megtestesülő kannibálok úgy vágyják az emberhús-fogyasztástól a betegségek nélküli életet, mint a Tápszerben a nagyhatalmú maffiavezér a pürésített embriófogyasztástól a rákból való felgyógyulást. Az Éhség messze kiemelkedik a kötetből a szerkesztettség, a tartalom és az elbeszélésmód szempontjából, s méltán válik a kötet névadójává.

Túlzás nélkül kijelenthető, hogy Szerényi elbeszélései sok esetben groteszk és abszurd történetek egy olyan világból, ami nem sokban különbözik a reáliáktól. Ezért is képesek a kötet világába stílustörés nélkül, szervesen beépülni a reális síkon játszódó Húsleves és Ikrek című novellák, amelyek az éhségtematikai szexuális kapcsolódási pontot leszámítva szinte hétköznapi történeteknek hatnak. Vannak olyan elbeszélések is, amelyek lazán vagy szinte alig hozhatók összefüggésbe a markánsan jelzett motívummal, például az Oroszlánok vagy a Riviéra vadorzói: előbbiben sokkal hangsúlyosabb a főhős meneküléstörténete, utóbbiban pedig a politikai hatalmi játékok színterei kerülnek előtérbe. Lazán kapcsolódik a Jonás vagy a Lábnyom című novella, ahol a szexuális éhség deviáns formában, a nekrofília vagy a roncsolt, megcsonkított test utáni vágyakozásban jelenik meg – a korábban felsoroltakhoz képest ezen szövegeknek inkább csak résztvevője, semmint szereplője a legfőbb szövegszervező elemként szignált éhség.

S bár tagadhatatlanul tudatos és erőteljes Szerényi Szabolcs szövegkompozíciója, a kötet előrehaladtával olykor mégis öncélúvá válik. Bár az extrém tematikájú, a társadalmi tabukat nyíltan megtagadó elbeszélések korrekt stílussal rendelkeznek, a szerényi nyelvezet szőrszálhasogató letisztultsága és őszintesége ellenére is híján vannak az egyedi hangnak. Ehhez szervesen társul a novellák főhőseinek kivétel nélküli introvertált, az életbe belefásult, megfáradt hangja. A kötet kezdeti lenyűgöző lendületessége gyengülni látszik már a Séta című szövegben is, ahol végigkísérhetjük a meg nem értett művész öngyilkossági kísérletét, ám csak egy elejtett félmondatból értesülünk arról, hogy szuicid menekülésvágya szerelmi bántból fakad. Hasonlóan motiválatlan marad a cselekvés az Attrakcióban, amelyben a jómódjában tehetetlen urológus főorvos saját testéből készít lárvák rágta bűzlő preparátumot, csakhogy bosszantsa gyanútlan szomszédjait.

Különös, hogy az Éhség főhősei szinte kivétel nélkül vesztes emberek. Olyanok, akiket maga alá terített a leküzdhetetlen vágy, akik hagyták, hogy eluralkodjon rajtuk a soha el nem múló éhség. Mégis akad valami ebben a legyőzetett szövegérában, amely e kötetet a Margó-díj idei tíz legjobb prózakötetei közé emelte: talán az, hogy bár bizarr, deviáns és provokatív, de mégis letehetetlen olvasmány.

Szerényi Szabolcs: Éhség, FISZ, 2017.