Alkotások a szemétből: mi dolga a művészeknek a fenntarthatósággal?

Környezetünk megmentése érdekében egyre hangosabb a megoldást keresők hangja, legyen szó energiatakarékosságról vagy újrahasznosításról, ahogyan a negatív jóslatok is egyre riasztóbbak a globális felmelegedés veszélyéről vagy a szemétfelhalmozás következményeiről. A művészek mindig is kellő kritikával kezelték a társadalom aktuális helyzetét, így nem közömbösek ezen témák iránt sem – sőt olykor még inkább felszínre hozzák a legkényesebb kérdéseket saját felelősségünkkel kapcsolatban.  

A 20. század második felében a természethez fűződő viszony megváltozott, és új szerepet kapott az alkotás tekintetében: már nemcsak témaként szolgált, hanem eszköz lett. A növények, kövek és más természetes anyagok sokszor a szabadtéri installációk alapjait jelentették, az ehhez kapcsolódó irányzat pedig a land art elnevezést kapta.

A művekkel ekkoriban egyrészt tiltakoztak a művészet termékesítésével és kiárusításával szemben, másrészt a Föld fennmaradásának fontosságára is felhívták a figyelmet.

A land arthoz szorosan kapcsolható a szintén a hatvanas–hetvenes években elterjedt environmental art, melynek célja, hogy miközben az alkotás a környezet részévé válik, formálja is azt. Kezdetben főként a természetbe tervezték az egyes szobrászati formákat, majd később a városi köztereken is megjelentek ezek a helyspecifikus alkotások.

A környezetszobrászat egyik leghíresebb képviselője a műfaj úttörőjének tartott, magyar származású művész, Agnes Denes. Legismertebb műve a Búzamező – A konfrontáció, melyet 1982-ben alkotott meg Manhattanben a Battery Park hulladékkal és építkezési törmelékkel teli részén. A mű alapját a terület megtisztítása jelentette, ezt követően behintették búzamaggal, öntözőrendszert állítottak fel, majd pár hónappal később a termést learatták. A búzatábla, mely a Wall Street és az egykori World Trade Center tornyok szomszédságában állt, szimbolizálta a termőföld, az élelmiszer és a kereskedelem összetett kapcsolatát, illetve azt, hogy csak az embereken múlik, mire használják a földet. Végül a Minnesota Museum of Art közreműködésével három év alatt a világszerte huszonnyolc országba juttatták el a megtermelt búzát, melyet a közönség haza vihetett, hogy saját földjén ültesse el újra.

Az előző irányzatokkal szinte egy időben megjelenő art povera a fogyasztói társadalom felesleges felhalmozásával és a művészeti, műtárgypiaci tradíciókkal helyezkedett szembe. Képviselői a szegényesebb anyagok felé fordultak, így például rongyokból, újságpapírból, szemétből vagy akár romlandó anyagokból is készítettek alkotásokat. A műfaj egyik kiemelkedő alkotója Michelangelo Pistoletto, aki a különböző (el)használt anyagokat gyakran társítja a klasszikus kultúra elemeivel. Ironikus szobrai közül az egyik legismertebb a szépségeszményt szimbolizáló Vénuszt ábrázolja, mely egy nagy kupac használt ruhával szemben állva veszíti el korábbi jelentését.

Mindezek alapján jól látható, hogy a művészek már korábban is számos aspektusokból közelítették meg a természet és az ember kapcsolatának témáját, és ez a kortárs szcénában sincs másként. Napjainkban főként a globális felmelegedés, a klímakatasztrófa és a szemétfelhalmozás problémája kerül elő az alkotásokban, a változó környezet esztétikáját vizsgálva pedig gyakran felmerül a kérdés: lehet-e szép az, ami közben végzetes károkat okoz? A kortárs példákon keresztül kirajzolódik a művészek szándéka, hogy „újrahasznosítsák” azokat a tárgyakat, melyek az ember által kerültek a természetbe, és ezzel szembesítsenek a pusztulás lehetőségével – ugyanakkor az eldobott szemétnek új rangot is adnak a kiállítótérbe helyezéssel.

Gabriel Orozco több évig vetette mikro- és makrovizsgálatok alá Mexikó és New York egyes partszakaszait, melynek eredményeképpen körülbelül 1200 darabos „gyűjteményt” hozott létre óceáni hulladékból. A talált tárgyak sora a cukorka és rágópapírtól a cipőfűzőkön, villanykörtéken, üvegpalackokon, szerszámokon át a nagyobb méretű gumiabroncsokig, halászhálókig terjed, melyek mindegyikét a művész fotózta, katalogizálta, majd méret és szín szerint csoportosította. A Guggenheim Múzeumban 2012-ben megrendezett kiállításon szőnyegszerű installációba és tárlókba rendezte a kollekció darabjait, a fotókból pedig különböző tablókat hozott létre. Ez utóbbiakon minden tárgy egyforma méretűnek tűnik, mely rávilágít arra is, hogy mindegy, hogy kisebb vagy nagyobb szemét kerül a vizekbe, végeredményben ugyanott vagyunk.

Szintén a környezetünkben található hulladékból konstruál műveket Mark Dion, aki a 16. századtól elterjedt wunderkammer kabineteket idézi meg. Az egykor természeti képződményekből, geológiai ősmaradványokból, antik korabeli emlékekből és magas színvonalú műtárgyakból álló együttesek mintájára Dion napjaink „leleteit” gyűjti össze. Megkérdőjelezi a tudományosság és a művészet határait, vizsgálja, hogy az egyes közintézmények hogyan befolyásolják az emberek világról alkotott képét, az esztétikai érzékenységet pedig arra használja, hogy felhívja a figyelmet a körülöttünk lévő természeti világ védelmére.

Művészettörténeti utalással él a fiatal magyar kortárs alkotó, Csizik Balázs is, aki ugyancsak partra vetett tárgyakból állítja össze kompozícióit. Az apró, színes műanyagdarabkák látványán a vizek közelében lassan ugyanannyira nem lepődünk meg, mint a kagylókon és a kavicsokon. Hozzászoktunk, hogy időről időre egykor használt tárgyak elemeit sodorják elénk a hullámok, és közömbös beletörődéssel nem teszünk ellene semmit. A művész azonban lehajol a törmelékekhez, és a maga nyelvén új jelentést ad nekik. A Waste Suprematism címet viselő sorozat a geometrikus absztrakció, a szuprematizmus képi világát kapcsolja össze a talált formákkal, miközben Kazimir Malevics előtt tiszteleg.

Különböző műanyagokat gyűjt munkáihoz Szabó Kristóf (KristofLab) is, aki az érintetlenségében szép környezetet állítja szembe az ember romboló jelenlétével. Képei a tájkép zsánerjegyeit hordozzák magukon, a műfajt jellemző évszázados tradíció pedig ugyanúgy az időtlenséget sugározza, mint az emberöltők alatt felnőtt fák és növények. Ebbe az idillbe ront bele pökhendi magatartásával a palackját eldobó kiránduló vagy a kifogyott öngyújtót elhagyó járókelő. A művész a barbarizmus eszközével élve „rontja el” saját képeit, és a festményekre applikált tárgyak által utal drasztikus jelenlétünkre is.

A hulladékfelhalmozás mindennapos felelőseinek listáján a kisebb műanyagok sorában minden bizonnyal a nejlonszatyor előkelő helyet foglalna el. A negatív közvéleménnyel szembemenve a mára szinte tűzzel-vassal irtott zacskók azonban egy művész számára többletjelentéssel bírhatnak. Koronczi Endre külön fajként kezdte el vizsgálni ezeket a tárgyakat, lelőhelyeiken dokumentálja, majd összegyűjti, megszemélyesíti és új tartalommal ruházza fel őket. A széllel életre keltett, szobrokká összeálló formák egyszerre hordozzák magukban a sérülékenységet és az anyaguk miatti elpusztíthatatlanságot is.

A szemét betolakodása a természetbe és az életterünkbe egyre hangsúlyosabb, a folyamat visszafordíthatósága pedig folyton nehezülő feladat. Ezt a kilátástalannak tűnő helyzetet ragadta meg két installáció, a hulladékokból valódi útvesztőt építve. 2014-ben a Luzinterruptus művészeti csoport Madrid főterén állított fel egy labirintust, melyet szatyrokból és mintegy 15.000 flakonból hozott létre, 2018-ban pedig a budapesti Madách téren vállalkozott hasonló munkára két magyar alkotó, Kapronczai Erika és Végh Júlia. Utóbbi tizenkét darab, egyenként 2000 kilós szemétbálából épült fel, a séta közben a kiutat keresők tengermorajlást hallhattak.

Bár jelen kitekintés főként a hulladékgazdálkodás és újrahasznosítás oldaláról vizsgálta meg a globális fenntarthatóság és a művészi kiállás kérdését, a természet és az élővilág védeleméért számos kortárs alkotó sokféleképpen emeli fel a hangját. Van, aki a tárgyak esztétikáját keresi, van, aki az elrettentés eszközével él inkább – de ami közös és a közönség számára is egyértelmű üzenet, hogy a minket körülvevő környezet pusztulásának elkerülésében mindannyiunknak felelőssége van.