Nincs időd elolvasni? Vedd fel az olvasólistádra, és térj vissza a cikkhez később!

Az oldalon sütiket használunk a jobb működésért. Az olvasólista a sütik törléséig tárolja a mentett cikkeket.

OK
Olvasólista

Falcsik Mari haláltana

Falcsik Mari: Az igazi idő

2019.06.19 — Szerző: Artzt Tímea

Az igazi idő az elmúlt tíz év költői termésének krónikája, a veszteségélmények leltára, szembenézés az élet végességével.

Falcsik Mari haláltana

 

Falcsik Mari hatodik kötetének központi témája az elmúlás, de lírája mentes a halál rettenetétől vagy a test naturalista ábrázolásától. Versbeszélője A Halál rokonának vallja magát: „rokonom lett a vak halál / országa többé nem riaszt / egy hely lett ami érdekel” (Rokonom lett). Ám Adyéval szemben nem burkolódzik titokzatosságba. Hangja egyszerű, köznyelvi, a társalgási stílus fordulataira emlékeztető címei (Nyár van, Ahogy, Lehet-e, Bocsáss meg) közvetlenül, bensőségesen szólítanak meg.

Az öt ciklusból álló kötet programadó verse azt ígéri, hogy „megvagdalt arcát felfedi a hős / (…) és felcsap a sírás”, ehhez képest az idő távolságot teremt, s a feldolgozott fájdalommal találkozunk. A kötet első ciklusának – Ág a szembe – darabjai Láposi Farkas gitárművész elvesztésének tapasztalatát dolgozzák fel: „ahogy a gitárt elvitted / annál semmi nem volt szörnyűbb / (…) te a gitárral fogtad fel / hogy itt nem lesz se már se majd / (…) neked a gitár mondta ki / (…) te a gitártól tudtad meg / hogy most búcsúzol mindentől” (Ahogy). Mintha az idő folyóján fennakadna egy ág (egy emlék), de aztán újra utolérné a hajóst, vagyis az emlékezőt.

A hatvanhárom éves költő olyan versbeszélőt formál, aki megtartja érzékenységét és nyitottságát, de ennek dacára kívülálló marad annyira, hogy érzelmi és intellektuális autonómiáját megőrizze. A mindent befogadó ember pozíciójából szól, önmagára is folyamatosan reflektál. A világot – és benne önmagát – elemző módon szemléli, szilárd önazonossága hitelesíti őt.

Falcsik Mari kötészete egyszerre régi és új, a klasszikus és későmodern (Ady, Kosztolányi, Babits, József Attila) hagyományaitól ível napjainkig. Egyik kritikusa, Mesterházi Mónika már az első kötet elemzésekor megfogalmazza, hogy Falcsik gyakran él irodalmi utalásokkal: „ami magában nem hatás, hanem gesztus, olyasmi, mint amikor magánbeszélgetésben idézünk verssorokat, önkényesen, személyes ügyeink megvilágítása érdekében kisajátítva azt, amit amúgy is a sajátunknak érzünk”.

Az Anyaghatár és az Időm (a második és a harmadik ciklus) költeményei olyanok, mint mikor egyszerű emberek bölcselkednek a természet szépségéről, az évszakok körforgásáról: „elfoglaltam a megürült gyerekszobát / itt készül most minden amin dolgozom / e burokbeli csöndben” (Télvégi nap). Olyan mintha „a csönd talapzata” készülne, de nem oly iszonytatóan és kíméletlenül, mint József Attilánál (Külvárosi éj). Egyes darabok rokoníthatók a romantika korának filozofikus dalaival, melyek átmentek egy későmodern fúzión: a Memento mori és a A méh románca a Külvárosi éjjel. Az őzekről című költeményben is ott lüktet a haláltánc Radnótit idéző játékossága: „figyeld figyeld az őzeket / ahogy az orruk megremeg / ahogy a kis fül hátracsap / és már riadnak ugranak” (Az őzekről). Falcsik a kötészet óvóhelyén szemlélteti a halál természetellenes természetességét – őrzi a vizsgálódó viszonyt, ám a halállal való barátkozás csak egy bizonyos pontig szelídíthető meg: „az ember tudatába a halál tényleg belefér / de nem fér bele a meghalás esete” (Leszigetelve).

A Keleti turné közéleti témákat pendít meg, a város és a bérházak világába kalauzol minket. A negyedik ciklus emlékezetesebb verse a Vörösmartyhoz című, mely az Előszó legismertebb sorát („Most tél van és csend és hó és halál”) gondolja újra. A Józsefvárosi nyáréjbe egy siketnéma lány artikulálatlan zokogása hasít bele, ám a megrázó életkép verszárlata sajnos didaktikus: „rettenetes hátborzongató hangjelenség / s ekképp miért lenne kevésbé jogos / mint a mi tudatosan használt visításunk”. Az Új szomszédaink helyzetjelentés egy roma család mindennapjairól, a bérház lakóiról, akik mindezt meghökkenve vagy kihasználva (ilyen a kukkoló főbérlő) szemlélik.

A kötet ötödik (Család – nóta) ciklusa a költő családjában történt haláleseteket veszi lajstromba. Itt nem kifejezetten az esztétikai megformáltságé, hanem érezhetően az emlékőrzésé a főszerep, az események pontos rögzítése a cél (Négy halál). Akad pár rövidke, öncélú kisebb költemény, főként a ciklusok élén, ilyen a Kicsi vers: „gyermekálom gyermekálom / fennakadt hó téli fákon / mindig fúj szél valahonnan / egykettőre lever onnan”. Ezek a pársorosok (Beh szeretnék, Ecce homo) bájosak, játékosak, de sokkal erőtlenebbek a hosszabb verseknél: egy-egy egyszerűbb ötleten alapulnak, a nyelv zeneisége hívja életre őket.

Az igazi idő lehetett volna egy izgalmasan kavargó újkori haláltánckötet, sokhangú indulat- és ötletáradat, de Falcsik Maritól távol áll a provokatív hang. Az ő testamentuma a természetes derű. Megragadja a halál mellett folyó élet pillanatképeit, de az emlékezés távolából, amikor már lezajlott a gyászmunka. Lírája nem egyhangú, mégis egy hangon szólal meg, noha variálja a klasszikus formákat és a zenei hangütéseket a modern prózaverssel. Csilingelő költeményei a Nyugat és a szimbolisták formakultuszát idézik, s nem mindig érik el az olvasó ingerküszöbét. A kötet célközönsége nem a fiatalság: ideális olvasói azok, akik már megízlelték a hervadást.

Ami még meglepő, hogy a fajsúlyos kötetcím ellenére nincsenek filozófiai idézetek, a versbeszélő kizárólag saját tapasztalataira koncentrál, valamint arra a tudás- és élményanyagra, ami valamilyen szinten mindenki számára hozzáférhető. A holttestet szokás letakarni, mielőbb elszállítani, elmaszkírozni, elégetni, elföldelni. Félre lehet nézni, igen. Falcsik sem mutat oszlásnak indult tetemeket. Mert a halálban nem a porhüvely vagy a bábként heverő test az érdekes, hanem a halál maga mint kikerülhetetlen és felfoghatatlan életesemény.

A barátok, a családtagok elvesztése is út, amely felkészít a személyes halál tényének elfogadására: „a távolabbiak halála / a halandóság tanulása / a közelieké: / a saját halálé” (Haláltan). Ez a Haláltan áll a kötet centrumában, s eddig a pontig vezethet minket Falcsik, azonban néha távolabbra is tekintünk: „ahogy öregszünk / eltűnnek a hullák / végül már az elhulló légy is / saját halott lesz”. Az utolsó ciklus, melynek címe a Tapasztalat, a szolidaritás életképeit sorakoztatja. A Balkonládák című záróvers többet mond az elmúlásról, a folyamatos búcsúzásról, mint a halálversek. Félelmeink leginkább azokban a gesztusokban érhetők tetten, amelyekkel az életbe kapaszkodunk: „egy szoros / egy meleg egy igazi hosszú ölelés – ami a balkonládákkal / együtt ha alaposabban meggondoljuk már nem is kevés”. Falcsik Mari haláltanából így nő ki az együttérzés filozófiája.

Falcsik Mari: Az igazi idő, Jelenkor, 2019.

Leadfotó: Máté Péter


További cikkek