Így hangzik a végtelen űr – Németh Róbert szólólemezét kritizáltuk

Az egykori Heaven Street Seven basszusgitárosának ez már a második szólólemeze. Németh Róbert a 2016-os Nincsen mozgás az eseményhorizonton után idén októberben egy totálisan személyes hangvételű és indíttatású lemezt dobott piacra A Kibaszott végtelen űr címmel. A szerző nem titkolja, hogy a zenéket terápiás jelleggel készítette egy nehéz életperiódus feldolgozási és lezárási szándékával, és ahogy haladunk szépen az album vége felé (spolier alert!), egyre biztosabbak lehetünk benne, hogy sikerült pontot tennie az ügy végére – vagy hogy stílszerűek maradjunk, megvolt a záróvonal.

A művészet bizonyos fokig mindig személyes indíttatásból születik, és ha értelmezésről van szó, a „Mire gondolt a költő?” típusú megválaszolhatatlan kérdéseken jobb túllendülni, ez esetben mégis annyira egy téma körül kanyargunk, hogy arról illik beszélni. Ahogy a hiphopban a társadalmi kérdésektől, osztályok közötti ellentétektől és igazságtalanságoktól hangos és pergő a rap, úgy a pop- és rockdalok legtöbbször szerelmi szenvedély és bánat elegyéből születnek. Mégsem gyakran fordul elő, hogy egy egész lemezen végigvonul a szakítás utáni állapot, főleg, hogy jelen esetben egy férfi dalszerzőről van szó. Biztos azért, mert nő vagyok, de számomra ez adta a lemez legmagasztosabb volumenét.

Egy érett férfi – nem egy kiskamasz! – vállaltan beszél szerelmi csalódásáról: milyen, amikor teljesen kiszolgáltatottnak érzi magát, és nemcsak a világnak van vége, hanem ahogy az egyik dal címe is mondja, Mindennek vége.

Szerencsére Németh lemeze nem vált öncélúvá. Igazán hallgatóbarát anyag született, és a címmel ellentétben egyáltalán nem obszcén szövegű, a gyerekek fülét sem kell bedugni a kocsiban.

Az album első dala egy Sose volt lányról mesél, a tájat „instant köd” uralja, a hangzásból pedig azonnal kiderül, hogy az album címében szereplő „űr” szó nem csak a belső hiányra utal, hanem felsejlik a kozmoszi magány is, hála az izgalmas hangszerelésnek.

A táguló idő című dalban már kezd besötétedni a világ, érzékletes, hangulatfestő képek jönnek sorra, „a házak meg összedőlnek, látom, hogy kiugrálnak az emberek”. Be tud ugrani erről a dalról a Quimby Autó egy szerpentinen-je, és talán jót is tenne a számnak, ha ez is kicsit tempósabb, autózósabb zene lenne. Itt is a gitárban lelhető fel a központi téma – érthető, hiszen Robi gitáros –, de pont ennek kapcsán később még lesz hiányérzetünk. Nagyon érdekes, hogy olyan ének-hangszínbeli különbségek vannak néha a dalok között, hogy ha nem tudnánk, hogy egy ember énekli végig az egész lemezt, biztos több énekest feltételeznék, és ez nem csak az effektek használata miatt van így.

A kibaszott végtelen űr a Reménytelenül című verset juttatja az ember eszébe, szinte halljuk a sorok mögött József Attila szavait: „A semmi ágán ül szivem, / kis teste hangtalan vacog…” Ars poetica-szerű sorok ezek, nem véletlenül lett ez a lemez címadó dala. „Ha nem tudnád, hogy hol vagy, hát mondom, a kibaszott végtelen űrben, a semmiben” – ég belénk a slágergyanús refrén.

A lemeznek ezen a pontján kezdtem azt érezni, hogy eddig tudtam menni ezzel a szenvedésárral, most már következzen egy kis oldás. A vágyam nem vált valóra, mert az album legsötétebb dala még csak ezután következik: A nap, meg a hold, meg a csillagok című számban menthetetlenül leesik a tantusz, hogy ez a pasi még mindig szerelmes abba a sosevolt lányba. „Itt ülök, és nem tudom, mi van velem, meg azt sem, hogy ki vagyok, ez annyira lapos klisé, annyira unalmas, ezerszer látott mozi” – ez is egyike azoknak a gondolatoknak, amikhez szerelmi bánat off vagy on, de sokan csatlakozni tudunk. Ennél a dalnál nyer igazán értelmet a zenekari felállás, hiszen ha koncerten zúzósabban szólal meg, nem hagy mozdulatlan lábakat maga után.

Az El Prat című filmzeneszerű instrumentális dal úgy kell ennek a lemeznek a közepén, mint süteménybe a só. A szimfóniaszerű szám felcsillantja a reményt, hogy egyszer majd minden a helyére kerül, és értelmet nyer. Előtte azonban még egyszer alá kell szállnunk a sötét bugyrokba, mert ha elkezdtük a megzilált én belső világának feltárását, félúton nem hagyhatjuk abba.

Barcelona repülőteréről egészen a Világvégére utazunk, de ez nem is olyan szomorú, hiszen itt is van „délibábos semmi”, és „mindenki tudja, hogy mindennek vége van”. Kicsit itt éreztem azt, hogy valahogy túl sok a gitár ezen a lemezen, és nagyon hiányoltam egy erősebb dobos jelenlétet.

A Világvége után huszonegyre lapot húz Németh Róbert, és ír egy számot Mindennek vége címmel. Talán itt a keserűségnek már az a fázisa mutatkozik meg, amikor kicsit öniróniával szemléljük a szenvedésünket: „mindennek, mindennek vége, de a semminek nem lehet” – szólal meg olyan fülbemászó dallammal, hogy nem tudjuk nem énekelni. Kifejezetten üdítően, noha picit retrósan hat a vokálszólam megérkezése, és Isten bocsássa meg, hogy erről a dalról ennyi űr emlegetése után eszembe jutott még az Űrgammák sorozat zenei témája is.

Az Erős rengés (#2) egy újabb instrumentális szerzemény a lemezen, amelyben szintén a kiscsillagos Erős Márton volt Németh segítségére. Kicsit holdraszállós, motivációra sarkalló track.

Az Eltűnik a nap már egy békésebb, nyugodtabb állapotból fogalmaz, kicsit mintha azt erősítené, hogy teljesen normális, hogy az élet nem mindig olyan, mint ahogy előre elképzeljük: „A szíved meg összemegy a mosásban, a kóla langyos a pohárban.”

Az album végén Még egy este telik el a melankóliával, „egy utolsó utáni”, amely eljut a végkövetkeztetésre és a megbékélésre: „így kellett lenni, így kellett lennie, te is tudod, és tudom én is”. A világ leomlott, de ezek szerint megszületett az új és remélhetőleg jobb világ, aminek kifejezetten jól áll ez a laza gitáros hangzás. Azért az életigenlésig nem érünk el, de a lezáró dal Prológus címe is jelzi, hogy a pozitív fordulat előtti utolsó állapotban vagyunk.