Miért mindig öleléssel kezdődik? – kritika a Szép csendben című filmről

A Szép csendben a Remélem legközelebb sikerül meghalnod:)-dal és a FOMO-val szemben egy felnőtt, sőt idősödő, köztiszteletnek örvendő zenetanárt tesz meg azzá, aki visszaél egyik tanítványa bizalmával. De sikerült-e Nagy Zoltánnak, az említett alkotásokhoz hasonlóan első filmes rendezőnek – ahogy ő maga a film kapcsán megfogalmazta – feltárni e kényes téma bonyolultabb rétegeit?

Egy zeneiskola tanára és karmestervezetője, Frici bá’ (Máté Gábor) viszonyt kezd a tizenhárom éves csellistával, Nórival (Bognár Lulu). A lány karaktere mintha csak a pszichológiai szakkönyvek áldozatokról szóló fejezetéből lépett volna elő. Apja ki tudja, hol van, anyját (Szamosi Zsófia) saját magán kívül más nem nagyon érdekli. Nóri figyelemre és szeretetre vágyik – a tanára pedig visszaél ezzel. Nem rögtön, hanem miután már a közelébe férkőzött, és azzal kecsegtette őt kimondatlanul is, hogy tőle megkaphatja azt, amire vágyik. Csakhogy a lánynak biztosan nem arra van szüksége. „Miért öleléssel kezdődik mindig?” – teszi fel a legszomorúbb kérdést Nóri a filmben. Ugyanis ezek az elkövetők a szakértők szerint tényleg pont a legérzékenyebbeket használják ki, és őket is a legsebezhetőbb pontjukon: szeretetet hazudnak, de közben csak elvesznek, kisemmiznek. Nórinak is kezdenek egy idő után kínossá válni a próbák, a „légcsellózás” ürügyén egyre gyakoribbá váló testi közeledések, és egy alkalommal elpanaszolja Dávidnak (Major Erik), a zenekar tehetséges szólistájának, mi zajlik közte és tanáruk között a próbateremben, a négy fal között. Dávidnak Frici bá’ szintén sokat jelent, hiszen nemcsak az apja egyik legjobb barátja, de saját mentora, talán kicsit apapótléka is (vér szerinti édesapja csak valahonnan a tengerentúlról jelentkezik be időnként az interneten), így eleinte igyekszik nem venni komolyan a lány panaszát. Aztán idővel úgy dönt, nyomozásba kezd, és teljesen az ügy megszállottjává válik.

Minden adott tehát egy izgalmas thrillerhez, vagy ami még fontosabb lenne, hogy a probléma gyökerét ragadják meg az alkotók, és ne csendben, habozva, tisztelettudóan, hanem határozottan és igenis hangosan szólaltassák meg a vásznon azt, ami a falak között történik. Lehet rendezői koncepció, hogy erről sosem kapunk egyértelmű képet, lehet, hogy Nagy Zoltán kerülni akarta a hatásvadász jeleneteket, és inkább egyfajta visszafogott stílussal sejtetni szerette volna a drámát. Mindezt el lehet fogadni.

Mégis, annyira finom mozgóképnyelvi eszközök álltak volna a filmkészítők rendelkezésre ahhoz, hogy ne úgy érezzük, mintha köntörfalaznának, azaz elmismásolnák a témát.

Sajnos egyik lehetőséggel sem él a mozi. A thriller helyett kapunk egy vizsgafilmszerű másfél órát, amiben mintha a rendező-forgatókönyvíró kínosan próbálta volna különféle, egymás után bevágott jelenetekkel kitölteni a játékidőt. Teljesen lényegtelen, sehova sem vezető és semmit sem építő képsorok szakítják meg a film első felét unos-untalan. Ha fel is villan a feszültségkeltés szikrája, az rögtön kialszik a sokadik ilyen jelenet után, és a néző tanácstalanul üldögél tovább…

Mert közben nem igazán süllyedünk túl mélyre sem a tanár motivációjában vagy módszereiben, sem abban, hogyan hódol be végül Nóri Frici bá’ akaratának, és miért hazudtolja meg önmagát vagy az egyetlen embert (Dávidot), aki addigra már élete kizárólagos céljaként mindent bevet, hogy kiszabadítsa a lányt ebből a beteg helyzetből. Az áldozat szempontjából a legfájóbb, hogy ennyire nincsenek felépítve a karakterek, illetve a fejlődésük, hiszen aki nem naprakész a pszichológiában, az könnyen belecsúszhat az áldozathibáztatás csapdájába a film egyik-másik jelenetét látva. Még akkor is, ha a rendőr (Láng Annamária) a kihallgatáskor azt hangoztatja Nórinak, hogy ez nem az ő hibája. Mert ez valóban sosem a gyerek hibája.

Máté Gábor persze, mint mindig, most is sziporkázik.

Nem először alakít ilyen szerepet, emlékezzünk csak Tímár Péter Mielőtt befejezi röptét a denevér című filmjére, ahol az élettársa kamasz fiába beleszerető Lászlót alakította hidegrázóan hitelesen. De Nagy Zoltán mintha félt volna maga is hozzányúlni a köztiszteletben álló karmester-zenetanár karakteréhez, és csak tisztes távolból merné azt ábrázolni. Szoborként merevedik meg a szemünk előtt Frici bá’, a nagyhírű mentor, és a rendező nem ad semmilyen vezérfonalat ahhoz, hogy elhiggyük a karakterről: valóban képes arra, hogy visszaéljen a hatalmával, ha a négy fal között kettesben marad a diákjával.

Ha már korábban megemlítettük a két másik, hasonló témájú filmet, meg kell jegyezni, hogy azokhoz képest itt fájóan életképtelenek a párbeszédek, valamint a mai tinik bemutatása – például az életük fontos részét és idejét kitöltő közösségi média – sem jut semmilyen szerephez. Amikre ezzel szemben nagy hangsúlyt fektettek a filmkészítők, azok a zenekari jelenetek, versenyek, előadások és próbák. Ezek talán a legsikerültebb részek, ha kicsit érthetetlenül túlsúlyba is kerülnek minden mással, például az említett karakterábrázolással vagy a cselekmény kibontásával szemben, és ha időnként olyan érzése is támad a nézőnek, hogy a Whiplashre próbálnak hajazni. Sőt, ezeket a jeleneteket akár metaforaként, egyfajta rendezői ars poeticaként is lehet szemlélni arra vonatkozóan, hogyan lehetne csendesen, mégis erőteljesen hangot adni egy ilyen témának nemcsak a zenében, hanem a mozivásznon is, hogy eljusson a közönségéhez. Meddig lehet hallgatni, meddig lehet csendben maradni, és mikor kell megtörni a csendet? És itt jön be a képbe Dávid: a fiú kívülálló tanúja mindannak, ami Nóri és Frici bá’ között történik, de mégsem marad tétlen, passzív megfigyelő.

Ha van pozitív és valóban kifejtett tézise a Szép csendbennek, akkor az éppen az, hogy „vétkesek közt cinkos, aki néma”.

Mondjuk, az már régen rossz, ha épp egy gyerektől várjuk el, hogy váltsa meg a világot, vagy legalábbis tegyen igazságot, és vessen véget a zaklatásnak. De lehet, hogy a ma társadalmába és annak ábrázolásába ez simán belefér.

A legjobban talán Dávid karakterére figyel a rendező, és az ő jellemfejlődését követhetnénk nyomon, bár ezt egy-két feleslegesen behozott, majd elvarratlan szál (mint például a Dávid és Nóri között kialakulóban lévő szerelem is) kizökkenti. Mindenesetre őt elvezeti Nagy Zoltán a film végső jelenetéhez, és fel is építi azt, ahogyan ott megnyilvánul: csalódottan, dühösen, kiábrándultan. Ebben a pár percben mind a Dávidot alakító Major Erik, mind Máté Gábor gyönyörű, visszafogottságukban is feszültséggel teli játékukkal a film csaknem robbanó csúcspontját adják.

Ha a Szép csendben nem is hibátlan film, a vállalása mindenképp dicséretes, és esetében igaz az, hogy a témája fontosabb marad, mint maga a forma, a megvalósítás – még ha ez nem is menti meg a végeredményt.

Ha a nyomában elinduló párbeszéddel sikerül felhívni a figyelmet arra, hogy a filmhez hasonló esetekben sosem lehet csendben maradni, és hogy ezt senki – rendelkezzen akármilyen hatalommal, és álljon akármilyen köztiszteletben – nem teheti meg semmilyen gyerekkel, és főleg, hogy erről sosem az áldozat tehet, akkor már talán többet tett, mint az legtöbbször a moziktól elvárható.