A dadogós és az ausztrál: A király beszéde a József Attila színházban – kritika

2010-ben látott napvilágot a négy Oscar-díjjal és egy Golden Globe-díjjal jutalmazott, a dadogással küzdő VI. György brit király életéről szóló film, amely a színpadi mű alapjául szolgált. Habár az előadás – akárcsak a mozi – sokszereplős, a három órán keresztül tartó vibráló elevenséget a két figura, VI. György és Lionel Logue (és az őket alakító színészek, Fila Balázs és Mucsi Zoltán) közti feszültség hozza létre. A történelmi események – a II. világháború, a brit trón öröklése – csupán apropók két ember mély barátságának kibontakozásához. A nézők figyelmét semmi sem tudja elvonni, hiszen tökéletesen sikerült megkomponálni az alkotást: láthatjuk történelmet, drámát és a humort is, miközben a rendező a szereplők lelkében zajló folyamatokra, elfojtások feltárására helyezi a hangsúlyt.

A nyitó jelenetben VI. György Wembleyben tartott beszédének lehetünk szemtanúi. A Fila által megformált királyi sarj arcán őszinte gyötrelem ül, mielőtt fellép a pódiumra. Tudja, hogy nincs esélye, hogy egy összeszedett beszédet mondjon a nemzetnek. Homlokán gyöngyözik a verejték – később a beszédórák feszültsége is ezt hozza ki belőle. Tanára a különc, ausztrál származású Lionel Logue, aki minden erejével azon van, hogy bebizonyítsa: a dadogás nem szervi, hanem lelki eredetű. Meggyőződése, hogy amint a blokkok feloldódnak, a leendő király képes lesz folyékonyan beszélni közönség előtt. Kettejük verbális csatái során rendkívül őszinte vallomások hangzanak el – kiderül például, hogy Györgynek minden oka megvan a dadogásra. Balkezesnek született, de gyerekkorában erőszakkal átszoktatták a jobb kezének használatára, öccse tizenhárom évesen elhunyt epilepsziában, ráadásul sosem bírt szabadulni testvére, VIII. Edward (Előd Álmos) csúfolódásaitól.

Lionel karakterét mintha Mucsi Zoltánra írták volna. Remekül hozza a morózus, pimasz, ironikus, provokatív és liberális beszédtanárt, komikusi időzítése pontos. Fila Balázs jól ragadja meg figurája félelmeit és gyengeségeit. Szenvedő, komplexusokkal teli, néha ki-kirobbanó királya szöges ellentéte Lionelnek.

„Nem könnyű jól megfogni egy drámai karaktert. Nagyon ügyelni kell arra, hogy ne csússzon el az alakítás a szánandó és a nevetséges felé. A próbákon Szabó Katalin logopédus segítette a munkám”

– nyilatkozta Fila a KO-nak a premier után, s elárulta azt is, hogy nem volt rest újra megnézni a filmet és ellátogatni a kecskeméti Katona József Színház azonos című, Béres Attila rendezte előadására sem. Míg Lionel titkon közönség elé, színpadra vágyik (színész szeretne lenni), addig György legszívesebben eltűnne az emberek szeme elől (pont emiatt használja oly gyakran a hátsó kijáratokat). A Mucsi–Fila páros játéka óramű pontossággal működik, érezni lehet az egymásra hangolódást. A király fokozatosan felenged merevségéből, a tanár pedig – jellemzően provokációkkal – terelgeti pártfogoltját. Az egyik legmulattatóbb jelenetben Lionel káromkodásra buzdítja Györgyöt, mivel meggyőződése, hogy a sűrű káromkodás feszült helyzetekben rendkívül hatásos görcsoldó eszköz lehet.

Figyelemre méltó Szabó Gabi játéka is: tökéletesen belebújik Elisabeth yorki hercegné bőrébe. Játékában nyoma sincs erőltetettségnek, könnyedén hozza a férjét támogató arisztokrata feleséget, aki még akkor sem adja fel a harcot, amikor férje már rég lemondott a győzelemről. A nagy jeleneteket sokszor követi a Schlanger András–Mihályfi Balázs kettős színrelépése, akik hálás szerepeket kaptak így is, sokat nevethettünk egy-egy megszólalásukon. Ujréti László magasra tette a lécet V. Györgyként, Előd Álmosnak pedig jól áll a cinikus testvér karaktere. Az általa játszott Edwardnak különös ízlése van a nők terén: egy kétszeresen elvált nőbe szerelmes, akit el is akarja venni feleségül, azonban ezt egy királyi ház nem engedheti meg magának.

A filmhez képest számos eltérés megfigyelhető az előadásban, és nem elhanyagolható az sem, ami nyilvánvalóan egyszerűsítési szándékkal magyarázható: nincsenek gyerekek, pedig az igazi György számára a szűk családja jelentette azt a közeget, ahol nem dadogott. A vásznon a fiatalabb feleséggel és két kislánnyal életének ez a része jobban kidomborodhatott, s mintha arányaiban több időt kaptak volna a beszédórák és a beszédek is.

Míg a film kizárólag a dadogásra koncentrál, a színházi előadás többet mutat meg a főszereplők lelki folyamataiból.

Horesnyi Balázs díszlettervező figyelemre méltó színpadképet álmodott meg. Az idő múlását (két év történéseit öleli fel az előadás) hatalmas fellógatott órák, a helyszínváltásokat a forgószínpad, pontosabban az azon elhelyezkedő fa lépcsősor helyzete jelzi: hol Lionel galériás dolgozószobája ez, hol pedig királyi rezidencia vagy erkély. Emellé visszafogott jelmezeket adott a szereplőkre Kárpáti Enikő, aki remek érzékkel találta el többek között Szabó Gabi ruhatárát, amely egyaránt idézi a negyvenes éveket, s állja meg a helyét a 21. században. A férfiak öltözéke – öltöny, katonai egyenruha, szivar, sétapálca, kalap – eleganciáról, formalitásokról és a tiszteletről árulkodik.

Uralkodói portréból előadást csinálni sem rendezői, sem dramaturgiai szempontból nem számít könnyű feladatnak, főleg, ha az ember nem szeretné unalmas tablókkal elaltatni közönségét. A király beszédével Hargitai mégis képes volt értékes és felemelő produkciót létrehozni: rendezése jóval többet ad nevetéssel teli szórakoztatásnál azzal, ahogy felhívja a figyelmet az egymásra felé fordulás és a kisebb-nagyobb „defektek” iránti tolerancia fontosságára.