Társadalmi típusú találkozások a Nem című filmben

A komikusból egy csapásra nagysikerű rendezővé avanzsáló Jordan Peele előszeretettel foglalkozik afroamerikaiakat érintő társadalmi kérdésekkel filmjeiben: az Oscar-díjra is jelölt Tűnj el! a külsőségek mögé rejtett rasszizmus extrém végleteivel riogatta nézőit, míg a Mi a feketék saját identitásának elnyomását büntette belső ösztönlényük erőszakos felszínre törésével. Peele horrorjaiban azonban a rendszerszintű elnyomás szedi a legtöbb áldozatot. Hasonló motívumokat vonultat fel az életművet folytató Nem is, amelyben a műfaji elemek és a technikai újítások nagyobb mértékű hangsúlyozása mellett ismét a reprezentáció problematikája kerül előtérbe.

A Nem főszereplő testvérpárja apjuk halála után sikertelenül próbálja üzemeltetni a generációk óta családjuk tulajdonában álló farmot. OJ (Daniel Kaluuya) jól bánik ugyan az állatokkal, de képtelen megértetni magát más emberekkel, különösen munkáltatóival, míg húga, Emerald (Keke Palmer) kiváló kommunikációs készségekkel rendelkezik, és remekül adja el magát, de nem foglalkozik eléggé családja hagyatékával. A testvérek kimondatlan feszültsége közös örökségükkel szemben idővel mégis felszínre tör egy idegen, földöntúli lény felbukkanásának köszönhetően.

A Nem a kortárs társadalmi feszültségek metaforikus megjelenítésén túl a feketék filmiparban betöltött szerepét is felidézi hősei származásán keresztül. OJ és Emerald farmján a filmtörténet kezdete óta tenyésztenek forgatásokon használt lovakat. A fekete testvérpár egyik felmenője tulajdonképpen maga is kaszkadőr, sőt egyenesen kezdetleges filmsztár volt, hiszen ő szerepel a valaha készült első mozgóképfelvételen, az Eadweard Muybridge által 1878-ban rögzített vágtató paripa fotósorozaton lovasként. A nevére mégsem emlékszik már senki, noha a továbbra is idomított lovakat nevelő farm még mindig a család tulajdonában van.

Ha Jordan Peele filmbeli anekdotája nem is tükrözi teljes mértékben a valóságot, szellemében mindenképpen igazat állít: a szórakoztatóipar hosszú évtizedeken keresztül nyomta el a nem fehér (és más szempontból kisebbségekhez tartozó) tehetségeket. Az egyik első, feketéket szerepeltető némafilm, az 1903-as Tamás bátya kunyhója a tipikusan engedelmes rabszolga archetípusát jelenítette meg, míg más alkotásokban nem is tűnhettek fel színes bőrűek. Szerepeiket feketére mázolt arccal játszó fehér színészek formálták meg. Az 1910-es évek történeti jelentőségű szuperprodukciója, az Egy nemzet születése új filmes formanyelvének kidolgozása mellett különösen nyílt rasszizmusábrázolása miatt volt emlékezetes. Griffith eposza egyenesen a Ku Klux Klan dicsőítéséig merészkedett a lincseléseket hőstettekként bemutató jelenetekben. A számos bírálat ellenére ugyanakkor a színes bőrű színészek Hollywood aranykorában, a hangosfilm csúcsán is jobbára sztereotip mellékalakokként tetszeleghettek. Az első, szakmailag nyilvánosan elismert fekete színésznő, Hattie McDaniel az Elfújta a szél bohókás cselédjeként még az Oscar-díjat is elnyerte, ennek ellenére sosem tudott kitörni skatulyaszerepéből.

A következő fekete színésznek ítélt aranyszoborra azonban egészen 1964-ig kellett várni, amikor Sidney Poitier vehette át az elismerést. A ’60–70-es évek fordulóján zajló, hollywoodi reneszánsznak is nevezett korszakban az ellenkulturális mozgalmak és a radikális háborúellenes törekvések hatására bekövetkezett változások a filmipar szemléletmódját is sokkal társadalomtudatosabbá tették. A rendezők egyre gyakrabban foglalkoztak politikai témákkal, a faji kérdéssel és a reprezentációs törekvésekkel. Nem véletlen, hogy Jordan Peele előszeretettel emlékszik vissza erre az időszakra, nemcsak filmjei tartalmát tekintve, hanem direkt idézetekkel is. A Nem számos ponton utal Sidney Poitier 1972-es westernjére, a Buck és a prédikátorra, ami sokak szerint az első fekete cowboyokat bemutató film. Ennek modern mintájára Peele legújabb alkotása az első színes főszereplőkkel készült, idegeninváziós blockbuster.

A Nem különlegessége mégis elsősorban abban rejlik, ahogy tudatosan reflektál a filmipar kortárs trendjeire. A különböző demográfiai rétegek egyidejű megszólítása komoly anyagi érdeke minden széles közönséghez szóló alkotásnak. A szándékoltan felülreprezentált diverzitás a politikai korrektség elvárt normáin túl a lehető legtöbb néző bevonzására szolgál, életkortól, faji hovatartozástól és szexuális orientációtól függetlenül.

A filmek viszont a ’70-es évek irányzataival ellentétben legtöbbször nem foglalkoznak társadalmi kérdésekkel, így törekvéseik erőltetettnek hatnak.

Számos korábbi alkotás fekete szereplőkkel újramesélt verziója képes heves indulatokat kiváltani az eredeti művek rajongóiból, hiszen az afroamerikai szubkultúra narratívába adaptálása nélkül a színes szereplők mindössze nézőcsalogató látványelemekként szolgálnak, akik egy újabb közönségréteg bevonzásán túl nem adnak hozzá a történet egészéhez.

A Nem előszeretettel játszik el ezekkel a kérdésekkel, miközben szabályos párbeszédet folytat nézőivel. OJ nem képességei, hanem a munkatársak előítéletei miatt bizonytalan és képtelen érvényesülni a filmiparban. A kollégák már az OJ név hallatán kétkedve fordulnak a férfihoz, mivel azonnal a futballsztárból lett elítélt bűnözőre, OJ Simpsonra asszociálnak. Simpsonnak fekete sportoló létére a fehér rajongók között is sikerült legendás sztárstátuszra szert tennie, melynek felesége meggyilkolásának vádja vetett kiábrándító véget. Emeraldról mégis azonnal lepereg ez a fehérek világában boldogulni próbáló afroamerikaiakkal szembeni szkepticizmus. OJ húga valódi sportot űz az önegzotizálásból, amikor családi hagyatéka és saját képességei méltatásával sikerül lehengerelnie másokat.

A Nem egyértelműen elítéli a kizsákmányolás minden formáját, és szigorúan bünteti a folyamatban résztvevőket. A Harmadik típusú találkozások és a Jelek történetsémáit felidéző narratívában a földöntúli idegen egyszerre működik a műfaji követelményeknek eleget tevő rémként és a nézőket – ezúttal szó szerint is – elragadó látványesztétika metaforájaként. Peele horrorja ráadásul a rendezőtől megszokottakhoz képest szélesebb látószögből közelíti meg a felvetett kérdéseket: a feketék reprezentációján túl a szórakoztatóipar állatszereplőinek kihasználásával, elvakult szenzációhajhászokkal és a múlt traumáiból értékesíthető élményanyagot gyártó haszonlesőkkel is foglalkozik.

Peele már korábban is ügyesen ültette fiktív műfaji köntösbe a valós társadalmi feszültségek problematikáját, amelyek a horror működési elvének köszönhetően valós rémképekként manifesztálódtak. A rendező reprezentációs törekvései általános félelemérzettel társítják a másság kérdéskörét, így kínálva a közönség széles rétegei számára befogadható és azonosulható élményt. Ellenben

míg a Nem kritikus módon tematizálja a figyelem megragadásának eszközeit, addig ugyanezen stratégiák segítségével igyekszik lenyűgözni nézőit.

A film az első horror, amit a jobbára blockbusterek készítéséhez használt, nagyformátumú IMAX-kamerákkal rögzítettek, továbbá számos vizuális effektust és látványra épülő jelenetet is tartalmaz. Ezek a vívmányok mégsem puszta show-elemekként szolgálnak, használatuk közvetlenül reflektálódik a történetben.

Peele egyenesen a filmkészítés kezdeteihez nyúl vissza az analóg technikák cselekménybe emelésével, hogy bizonyítsa: szándékaikat tekintve nincs is akkora különbség a korai némafilmesek szenzációhajhász felvételei, a kortárs film- és televízióipar, továbbá az online médiatartalom-gyártók közönségcsalogató módszerei között. A tekintet uralásán keresztül könnyen befolyásolható a különböző szubkultúrák társadalmi megítélése. A tömegkommunikáció hatásos eszközei valótlan sztereotípiákat szilárdíthatnak meg, valamint heves indulatokat gerjeszthetnek, de egyaránt adhatnak lehetőséget az ismeretlenekkel való azonosulásra. A filmbeli földön túli „idegen” és a „másság” látványa kíváncsiságot ébreszt, miközben elrettentő erővel is bír.

A Nem ennek ellenére jobban működik szabatos szuperprodukcióként, mint beható társadalomrajzként. A film szerint a tekintet elfordítása, az ignoráció rövid távon képes ugyan nyugalmat biztosítani, de a problémák visszatérését csak a figyelem tudatos uralásával, a kölcsönös kizsákmányoláson keresztül lehet megfékezni. Peele alaposan körbejárja a felvetett kérdéseket, következtetései mégsem szolgálnak katartikus megoldással. A rendező eddigi filmjei ügyesen kezelték személyes szinten a nagyobb kontextusú dilemmákat, a Nem szélesebb körű teóriái viszont gyakran érződnek pusztán leegyszerűsített általánosításoknak.