Hová tartasz, szép világ? – Z generációs sorozatfőhősök

Egy főszereplőt megalkotni virtuozitást igénylő feladat – különösen egy többórás játékidővel és ezzel arányosan növekvő hibalehetőséggel rendelkező sorozat esetében –, hiszen elég rugalmasnak kell lennie ahhoz, hogy hiteles hátteret biztosítson a cselekmény alakulásához, ám elég stabilnak ahhoz, hogy a néző által megszeretett egyéniségét ezen változások során se veszítse el. Ráadásul a protagonisták ideális elegyét kell képezzék a hétköznapi embernek (az átélhetőség kedvéért) és valamilyen rajtuk túlmutató, szuper, hősies attitűdnek (hogy rajongani lehessen értük) – legyen ez a hősiesség pozitív (az Egy szobalány vallomása Alexe) vagy negatív (a Breaking Bad Waltere). Sőt, utóbbival igazából garantáltabb is a siker. E kettő arányát számos szempont befolyásolja: például az adott műfaj igényei, a trendek alakulása, de az egyik legmeghatározóbb tényező mostanra az idő múlása.

Úgy tűnik, mintha csak a saját problémánk lenne, de bizonyos távlatból nézve kiderül, hogy minden nemzedékre igaz:

a világ változását sokan az elkerülhetetlen vég felé tartó, egyre gyorsuló menetelésként érzékelik, és meggyőződésük, hogy mindig az éppen jelen lévő generáció az utolsó, amely talán képvisel még némi értéket.

Ezért elkerülendő a „régen minden jobb volt” vagy „ezek a mai fiatalok” kezdetű frázisokat, ha valamiféle konklúzióra szeretnénk jutni, nem érdemes azt vizsgálni, hogy jó-e vagy rossz-e az irány, amely felé a világunk tart, hiszen a haladás a mozgásban lévő felől nézve úgysem ítélhető meg objektíven. Ítélkezés helyett tehát kizárólag a vizsgálat a cél. Kiindulópontunk a Z generáció vizsgálata abból a szempontból, hogy kedvenc sorozatkarakterei között milyen arányban található meg a hétköznapi és a hős. Kiindulásképp lássuk a Sally Rooney-regényen alapuló Baráti beszélgetések című sorozatot.

Példa–kép–mutatás

Az ír származású fiatal írónő, Sally Rooney bár még csak három könyvet jegyez, máris a fiatal generáció egyik ikonikus históriásává lépett elő, miután a második, Normális emberek című regényéből készült sorozat azonnal kultikussá vált. A regény a Z generáció szokásait, nehézségeit, sötétedő jövőképét mutatja be egy végzős diákszerelem viszonylatában. Az ebből készülő széria bravúrja, hogy bár tartalmilag rétegtermék, különleges atmoszférája miatt tágabb körökben is élvezhető, így a sorozatgyártóknak és a színészeknek is azonnali és osztatlan sikert hozott. Épp ezért a Rooney első könyvéből készült Baráti beszélgetések már a megjelenése előtt reflektorfénybe került, ám képtelen felérni elődje sikeréhez.

A Baráti beszélgetések egyik főszereplője, Frances egyetemista Dublinban, aki szabadidejében szabadságról és feminizmusról ír, illetve verseket ad elő a barátnőjével, Bobbival. Kapcsolatuk korábban romantikus jellegű volt, jelenleg hol alkotói, hol baráti viszonyt ápolnak. A két lány megismerkedik egy náluk idősebb, sikeres írónővel és a férjével. Míg Bobbi remekül kijön a hozzá hasonlóan életteli és pezsgő Melissával, addig Frances a csendesen szenvelgő Nickkel pendül egy húron, olyannyira, hogy viszonyt is kezdenek egymással. Bár Nick a felesége korábbi hűtlenségei miatt feljogosítva érzi magát az aktusra, a belőle kivirágzó szerelem már komolyabb fejtörést okoz számára, és mindkét fél életét megkeseríti, hogy a férfi nem tud és nem is akar dönteni a jövőt illetően. A „se veled, se nélküled” viszony során az egymás szívén lőtt lyukakat Nick a feleségével, Frances pedig Bobbival tömögeti be, a pillanatnyi jóllétért egyre mélyebbre csúszva a negatív spirálon.

A sorozat egyik legmeghatározóbb tulajdonsága, hogy a történet végtelenül lassan csordogál, kevés cselekmény és még kevesebb párbeszéd jellemzi, amely önmagában nem problémás, hiszen testvérszériája is bizonyította, hogy ez nem állhatja útját az élvezhetőségnek – amennyiben jól csinálják. Sőt a Normális emberek esetében egyenesen a széria titka rejlett a csöndekben: a befogadó a saját érzelmeivel tölthetett ki, ami hozzájárult ahhoz, hogy nemcsak a reprezentált korcsoportnak, hanem a nézők szélesebb körének is átélhető legyen. Akár két testvért, a két sorozatot sem célravezető egymáshoz mérni – ugyanakkor elkerülhetetlen.

A szereplők itt is fiatal értelmiségiek, akik súlyosabb válság nélkül élik a mindennapjaikat, ám a bennük rejlő lehetőségeket az önmagukkal vívott folytonos harc lefojtja.

A saját állapotuk és az elpárolgó jövőkép okozta pánik motiválatlanná, okafogyottá teheti az előrehaladást, míg az előző nemzedékekről rájuk maradt, ám már jócskán kinőtt társadalmi elvárások a stagnálás idilljét keserítik meg. A két sorozat főszereplői nagyjából ugyanazon mentális kondíción osztoznak; introvertáltságuk önmagában még nem lenne gond, ám az extrém konfliktuskerüléssel párosulva elhatalmasodik rajtuk, meggátolva a szociális interakciót a maroknyi közeli baráton kívül gyakorlatilag bárkivel.

A férfi karakterért sem húzott ki új fiókot az alkotó. A Paul Mescal által kiválóan megformált figura ugyanaz, a valóságban egészen ritkán fellelhető férfitípus, amit Nick is képvisel, aki minden szociálisan mozgáskorlátozott, visszahúzódó lány vágyálma: népszerűségi potenciállal rendelkező, ám azt figyelmen kívül hagyó, kigyúrt, mégis mély érzésű álompasi, aki maga is a meg nem értettséggel küzd, és különös módon vonzódik a csendes, esztétikailag kevésbé funkcionális lányokhoz. Sok tehát az egyezés a művek között, de a két szerelem ábrázolása és a sorozatok élvezhetősége aligha lehetne különbözőbb. A Normális emberekben Daisy Edgar-Jones alakjának vívódásai indokoltak voltak, hiszen egy gazdag, de sérült családból érkezett, valójában nem voltak barátai, a szeretethez sem látott mintákat, problémás személyisége és sokszor furcsa reakciói is magyarázhatóvá, érthetővé váltak.

Frances azonban olyan ellentmondásokkal van tele, amelyeknek nem ágyaz meg kellőképpen a széria, így a viselkedése gyakran irritálja a nézőt – kezdve azzal, hogy a lány végig a „barátnő címkéért” harcol a házas Nickkel, miközben a címkézéstől teljes nemzedéke és ő maga is viszolyog. Ezenkívül mélyen megveti a publikálást, mivel szerinte ezzel termékké silányítják a művészetet, ám szinte kiugrik a bőréből, amikor néhány hónappal később az ő novelláját is kiadják, ráadásul amint végleg elhajítja Nicket, azonnal lehajol az addig talonba taszított exbarátnőjéért. Nem is beszélve arról, hogy végig egyfajta morális magaslatról tekint le a hibáit inkább vállaló Bobbira, a művészetét „áruba bocsátó” Melissára, sőt gyakran még szerelmére is. Mindezt annak ellenére teszi, hogy valódi szenvedést szinte csak ő okoz a környezetének, amely azonban a végtelennek tűnő csendekkel és a passzivitással álcázott lány esetében nehezen érhető tetten.

Elhagyott receptkönyvek, kihagyott fűszerek

Természetesen nem ő az első olyan karakter, amelyik azt sugallja, hogy a semmit sem tevés szinonimája a jót tevésnek – hogy ha valaki nem fordul nyíltan mások ellen (nem konfrontálódik, nem kel ki magából, nem reagálja túl a helyzeteket), arra nehéz ráhúzni a kártékony vagy mostanában közkedveltebb „toxikus” jelzőt. Az évtizedek során egyre kevésbé lett népszerű az aktív, hangos, élettel teli, cselekvő, ezáltal gyakrabban hibázó főhős, amely folyamat a célközönség generációira lebontva röviden (és persze általánosítva) ekképpen írható le:

Az X generáció (1960–1979 között születettek)

Főhőseit a folyamatosan kifelé irányuló cselekvés jellemzi, miközben az érzelmi skála megjelenítése gyakran szélsőségekbe hajlik, amit pedig ehhez mérten színes, de a mai világnézettel sokszor már összeegyeztethetetlen kommunikáció kísér (enyhén rasszista vagy nőket, kisebbségeket sértő megszólalásokkal tűzdelt szövegek, amelyek akkoriban még általánosak voltak, napjainkban azonban már elfogadhatatlanok). A komfortzóna – ha létezik is – leginkább szitokszóként funkcionál, illetve az erőset hivatott kategorikusan elválasztani a gyengétől. Ide sorolhatóak például a Dallas Bobbyja, a Rém rendes család Alje vagy a Szomszédok bizonyos karakterei.

Az Y generáció (1980–2000 között születettek)

A főhősök továbbra is aktívak, de tagjaiban egyre mélyebb a befelé irányuló figyelem, ezért a külső konfliktusok mellett a belső ellentétek megoldása is a cselekmény fontos részévé válik. Jellemző a „mi a baj velem?” kérdéskör tematizálása. A kommunikáció kevésbé kirekesztő, ugyanakkor valódi képviseletet még ritkán biztosít a kisebbségeknek (pl. meleg szereplőket futólag vagy csak a komikum kedvéért alkalmaz, nem helyez érdemleges szerepbe nem fehér bőrű színészt, stb.). A növekvő tudatosság finomítja a karaktereket, de erre a külvilág még elég vegyesen reagál. A komfortzóna újonnan elfoglalt terület, elhagyása kihívásnak számít, fogadtatása pedig pozitív. Jó példa erre Cassie (Skins), Carrie Bradshaw (Szex és New York), illetve ennek az esszenciája a teljes Jóbarátok sorozat.

A Z generáció (2000–2010 között születtek)

A főhősöknek már nincs kétsége az esetleges problémákról, sőt, mentális betegségtudatban élnek. A figyelem szinte döntő többségében befelé irányul, ami az interakciók ritkulásához és az ezt kompenzálandó belső monológok elszaporodásához vezet. A tudatosság a tetőfokára hág, ennek égisze alatt minden kisebbség és társadalmi probléma képviselteti magát. A komfortzóna egyfajta szent földdé lép elő, így határsértői – csakúgy, mint az elhagyására késztetők – erőszakosnak és maradinak bélyegződnek. Rue (Eufória), Otis (Szexoktatás) vagy a már említett Marianne (Normális emberek) esetében például látványosan körvonalazódik mindez.

Látható, hogy a néhány évtizede még főhősnek számító „menő srác/lány” alakja egyre inkább a perifériára szorul, mellékszereplői státuszba sodródik – sőt, gyakran egyenesen a karakterkomikum forrásává válik. Szemléletes példa a főhős átalakulására a Szexoktatás Otis–Adam ellenpárja, de még a sokkal mélyenszántóbb Eufóriában is tetten érhető, ahogy például Maddy törtető, harsány figurája a szépségiparban dolgozó anyai háttérrel egy alsóbb szintre helyeződik egyfajta „proliságként” feltüntetve az „ideális neutrálistól” való eltérést. És beszédes az is, hogy az igaz történeten alapuló Hogyan adjunk el drogokat a neten (villámgyorsan) főszereplőjének megkreálásakor is úgy ítélték meg az alkotók, hogy az eredeti, kifejezetten helyes fiúnak számító Maximilian Schmidtet egy kocka archetípussal játszatják el.

Énhatárok: védelem vagy ártalom?

Ennek a folyamatnak a jelenlegi csúcsa a Baráti beszélgetések Francese, aki a Z generációs főhősök minden attitűdjét hordozza. A korábban említett hibáit természetesen bárki elkövethetné, ő azonban úgy halad át az élet akadályain, hogy közben aligha kell felelősséget vállalnia a tetteiért. Egy-két röpke, Bobbitól érkező számonkérést leszámítva senki sem szembesíti végtelen önzésével és alibiként használt introvertáltságával – hogy az utóbbiért elmarasztaljuk a lányt ahelyett, hogy együttéreznénk vele, részben a sorozat hibája, a könyvben ugyanis megjelennek empátiát keltő, fájdalmas belátások, például így fogalmaz: „Azt hiszem, csak úgy tudok okosnak tűnni, ha az idő nagy részében csendben maradok.” Frances abban a kiváltságos helyzetben van, hogy mindenki tiszteletben tartja, sőt egyenesen óvja a komfortzónájának határait – ahogy az egy 2022-es sorozatfőhőst megillet. A világ az érzékenység felé halad (mindig is afelé haladt, csak korábban jóval lassabb és észrevétlenebb volt a változás), ami természetes és szükséges folyamat: ha ítélkezni lehet is felette, megállítani semmiképp. A sorozat ugyanakkor egy nagyon fontos jelenséget és egy megint csak elkerülhetetlen véget implikál, akaratlanul is az önmaga által képviselt „abszolút elfogadás” világnézetének kritikájává válva.

Frances érzéseinek és komfortzónájának sértetlenségét csakis úgy lehet fenntartani, ha a körülötte lévők sérülnek helyette:

Nick, a megvetett Melissa, a pénzéért „tartott” apa és az igény szerint használatba vett Bobbi integritása mind az ő jóllétének oltárán kerül feláldozásra. Ilyen értelemben a saját világa viszonylatában a magára húzott áldozatbőrön kívül nem sok különbözteti meg a visszahúzódó, egyenlőségért kampányoló költőlány karakterét egy gengsztersorozat főszereplőjétől. Természetesen ma már az agresszió nem képezheti részét az eszköztárának, de Frances toxikussága az ártó szándék látszólagos hiánya ellenére is vitathatatlan. Abszurdnak tűnhet az összehasonlítás, de valójában Frances ambíciói nem jobbak vagy nemesebbek, mint mondjuk Tony Sopranóé (Maffiózók), vagy relevánsabb példával élve Nancy Botwiné (Nancy ül a fűben): megszerezni, amit akar, tekintet nélkül arra, kit és hogyan kell ehhez felhasználnia. És mégis, látható, hogy a készítők még az ilyen antihősök megalkotásakor is a bőséggel mért „gyarló átlagember” mellé azért jócskán adagoltak a „hősből”, még ha ezek a karakterek főként olyan katasztrófákat oldanak is meg, amelyeket ők maguk idéztek elő. Ám a Baráti beszélgetések főszereplőjénél semmilyen plusz motivációval (gyerekekért vívott harc, pszichózissal folytatott küzdelem, szegénységből való kitörés stb.) nem legitimálható mindez.

Frances alakjáról és így a Z generációs főhős megalkotásának receptjéről tehát megállapítható, hogy míg a hétköznapiság kivonatával gazdagon bánik, az ezen túlmutató „szuper” esszenciájából – talán tudatosságból, talán a nézők elvesztésétől való félelem miatt – egyre kevesebbet, sőt jelen esetben semennyit sem csepegtet, így helyezve az átlagembert egy padlóba süllyesztett piedesztálra. Persze a kérdés továbbra is fennáll: az efféle főhősgyártás inkább oka vagy okozata a környezeti hatásoknak – csupán ábrázolja vagy formálja is a fiatalokat egy-egy ilyen karakter? Mindenesetre még érdemes (ha a sorozatok a realitást követelő idők szavára hallgatva mindinkább össze is mossák a jó és rossz határait) újra és újra felülvizsgálnunk, milyenek is valójában azok, akiket követésre érdemes pozícióba helyeznek számunkra. Mert hiába a konfliktuskerülés, a bálványozott pozitivitás vagy a #goodvibesonly, a „főgonosz" nem vész el, csak átalakul.