„Azért akarok kimenni Texasba, hogy elvágyódhassak onnan” – Interjú Redbreast Wilsonnal

Mintha jobban pörögne a neved, több helyre hívnának koncertezni, interjúzni is, mióta bemutatkoztál countryzenészként.

Örülnék, ha így lenne, de szerintem a több meghívás inkább a kétévnyi Covidnak köszönhető. Azért is pöröghet most többet a nevem, mert a blueszal sokkal jobban lehatároltam a lehetőségeimet. Ahogy KC Brown szájharmonikás mondta találóan a bluesprojektem kapcsán, egy rétegzene undergroundja vagyok.

Mert a bluesnak is egy kevéssé ismert válfaját, az észak-mississippi bluest játszottad.

Igen. Ez a zene viszont sokkal befogadhatóbb. Akár a Petőfi Rádióban is szólhatna.

Van abban valami egzotikum, ha valaki Magyarországon countryt játszik. A nyolcvanas-kilencvenes években volt egy nagy bluesrobbanás itthon, de a blues a többség szemében már nem menő.

A country se. Sokan azt gondolják, hogy az valami csűrdöngölő parasztzene. A Rednex jut róla eszükbe, meg a Cotton Eye Joe – aminek semmi köze a countryhoz. A másik, ami felmerül még, a Bud Spencer-filmek zenéje. Esetleg Johnny Cash. Persze én is megnehezítem a dolgom, mert azok a vájtfülűek se nagyon tudnak mit kezdeni a zenémmel, akik tisztában vannak vele, hogy mi szólt az elmúlt húsz évben a countryrádiókban, mert ez nem az a pop-country, ami most Nashville-ből jön. Számomra a Nashville-től független outlaw country és a hetvenes években indult énekes-dalszerzők számítanak etalonnak, például Guy Clark, Townes Van Zandt vagy Steve Earle. Johnny Casht és Kris Kristoffersont is szokás az outlaw countryhoz sorolni, de ők bizonyos szempontból kívül állnak ezen a hagyományon. Az viszont igaz, hogy ők készítették elő az outlaw mozgalom megszületését, Johnny Cash a viselkedésével és a fekete öltözékével, Kris Kristofferson pedig a dalaival és az irodalmi igényű dalszövegeivel, amelyek revelatívan hatottak a hetvenes években induló dalszerzőkre. Előtte a countryt az határozta meg, amit Hank Williams képviselt nagyon jól: a folkzenei szövegírói hagyomány. Ez Hank Williamsnél tulajdonképpen még nem volt igazán bukolikus, de a hatvanas évekre az lett belőle, hogy a dalokban szerelmespárok andalognak egymás kezét fogva, miközben madarak csiripelnek. A kutyát nem érdekelte ez már akkor sem, ezért lett revelatív Kris Kristofferson, aki tudott másról és másképp írni. Azóta nincs olyan téma, amit ne lehetne jól kidolgozni a countryban.

Te mit szeretnél képviselni a countryn belül?

Az a célom, hogy mondjak valamit a világról. A dalíráson keresztül szeretném megérteni azokat a témákat, problémákat, amelyek foglalkoztatnak.

És ha magam alatt vagyok, Guy Clark-dalokat szoktam játszani: addig játszom őket, amíg rendbe nem jövök.

Ha fel vagyok dobódva, akkor is Guy Clark-dalokat játszom. Egész egyszerűen azért, mert ezekben a számokban érzem magam otthon. Azt szeretném elérni, hogy az én dalaim is ilyen komfortos érzetet nyújtsanak valakinek. Ehhez pedig elengedhetetlen, hogy próbáljam megérteni, ami körülöttünk van, és amin keresztülmegyünk, mert az mondhat valami fontosat másnak is.

Miért pont Guy Clark dalaiban érzed otthon magad?

Ezt nehéz megmondani. Guy Clark egy olyan nagyapafigurát testesített meg, aki nekem sosem adatott meg. Dalszerzők generációinak volt a mentora, és bár alig volt idősebb a hetvenes években az akkor induló countrydalszerzőknél, számukra is egyfajta apafigurát jelentett, és ez az attitűd a számaiban is átjön.

„Ha dalt írok, úgy próbálom megírni, hogy azt Guy Clark is jóváhagyja", mondtad egy interjúban.

Ezzel nem vagyok egyedül. Aaron Watson független texasi dalszerző írt az előző lemezére egy dalt The Ghost of Guy Clark címmel. Ha más zenészekkel találkozott, Guy Clark gyakran mondta, hogy „Mutasd, mid van!”. Watson egy képzeletbeli találkozást írt meg, amelyben elhangzik az a tipikusan Guy Clark-i mondat, hogy „Ha ennyid van, az is jó, de tényleg csak ennyit akarsz elmondani?”. Van ebben valami kegyetlenség, de túl rövid az élet ahhoz, hogy semmitmondó dalokat írjunk.

Akkor ez inkább egy dalszerzői filozófia.

Az én esetemben stiláris hatások is vannak, mert hozzám valóban az a narratív dalszerzés áll közel, amit Guy Clark művelt: igyekszem apró részleteken keresztül, apró gesztusokkal kidolgozni a témámat, mintegy kisregényekben gondolkodom. Ez gyakorlatilag verses próza, szemben mondjuk Townes Van Zandttal, aki az expresszív dalszerzést képviselte. Úgy kell őket elképzelni, mint Aranyt és Petőfit.

A bluesra Tom Waitsen keresztül találtál rá, akinek hatására visszaástál a régi blueselőadókig, köztük Bukka White-ig, és az ő (plusz Ian Siegal) hatására kezdtél el bluest játszani. A country hogyan jött?

Amikor elkezdtem előásni ezeket a blueselőadókat, hamar a látóterembe került Lightnin’ Hopkins, rajta keresztül pedig a texasi dalszerzői közösség. A későbbi outlaw-k, mint Guy Clark vagy Townes, a hatvanas években ott ültek Houstonban Lightnin’ Hopkins koncertjein. Amikor elkezdtem bárokban fellépni, még baromira nem tudtam bluest játszani. Könnyebb volt cowboyakkordokat lefogni, úgyhogy abban a műsoromban sok Guy Clark- és Justin Townes Earle-dal szerepelt.

Akkor hogyhogy mégis blueszenekart alapítottál?

Akkoriban még jobban izgatott a blues. Sokáig doboltam, és az észak-mississippi bluesban, amiben csak egy-egy akkordot használnak, tényleg csak a grúvval, a ritmikával lehet játszani, és akkor ez vonzott. Másrészt fiatal voltam még a countrydalszerzéshez. A bluesszövegekben olyan sok a séma, hogy viszonylag könnyű boldogulni velük. Ugyanakkor ez akkora kötöttséget is jelent, amit egy idő után már nem tudtam elviselni.

A countryban azonnal lebuksz, ha sémákat használsz.

Hogyan nézett ki belülről a bluesról countryra váltás folyamata?

Még 2014-ben írtam meg az első countrydalomat, de annak akkor nem lett folytatása. A blueslemezemmel, a Swampside Crawllal sokat küzdöttem. Fél évre elakadt a lemezkészítés, minden sáv felvételéért külön meg kellett vívni. Mire kijött az album 2019-ben, örültem, hogy túl vagyok rajta és nem akartam többet foglalkozni vele. Nem is tudtam több bluest írni, már csak azért sem, mert nem akartam megírni ugyanazt. 2019 tavaszán azt vettem észre, hogy csupa countrydalt írok. A countrylemezt eredetileg 2020-ban akartam kihozni, de két év elúszott a Coviddal, előtte pedig fél azzal, hogy 2019-ben nekifutottunk egy EP-felvételnek, de leállítottam, mert úgy éreztem, nem működik. Akkor jöttem rá, hogy nashville-i szakembereket is be kell vonni a produkcióba.

Nem találtátok a megfelelő hangzást?

A fejemben megvolt a hangzás, de nem sikerült átadnom az elképzeléseimet. Ha azt mondom, hogy a Gibson akusztikus gitárnak legyen Gibson-hangja, azt egy nashville-i hangmérnök rögtön érti, aki viszont rockzenét vett fel – egyébként kiválóan – az elmúlt tíz–húsz évben, az nem feltétlenül.

Így jött be a képbe Derek Garten, aki Taylor Swift legutóbbi két lemezének volt a hangmérnöke.

És Ferenczi Gyuriéknak is. Hozzá Pintér Zsolt ajánlott be, aki az 1ső Pesti Rackákban játszik, és ha éppen ráér, nálunk is megfordul. Átküldtem Dereknek a dalok mobiltelefonos felvételeit, mire ő azt mondta, ezek jók, csináljuk.

Ilyen egyszerűen ment?

Igen. Sokkal nagyobb nyitottságot tapasztaltam az amerikai kollégák részéről, mint ami itthon megszokott.

A bluesban olyan autentikus miliőt építettél magad köré, amiből azt is hihették, hogy egy amerikai bluesman játszik Magyarországon. Ezen a lemezen is, bár a dalok a saját élményeidből táplálkoznak, felhúztál köréjük egy countrymitológiát. Például több dal is Coloradóban játszódik, és nem a 66-os úton robogsz Földvár felé, hanem a sztrádán Bouldertől elfele.

Egyre inkább úgy tekintek a dalírásra, mint egy önazonos, saját világ felépítésére.

Számomra a zenélés az otthon megtalálásáról szól.

A coloradói történeteket egyébként azért helyeztem oda, mert ez a projekt alapvetően texasi ihletettségű, és Texasszal szemben a közeli Colorado állam tűnik olyan helynek, ahová el lehet vágyódni. Ott csend van, jó levegő és nagy hegyek. Azért akarok kimenni Texasba, hogy elvágyódhassak onnan… Ezek a dalok amúgy erről is szólnak: a fals nosztalgiáról. Az Old Days in Colorado konkrétan arról, hogy lehetetlen visszatérni a múltba.

Tényleg Texasba költözöl? Vagy Texas az a hely, ahová Magyarországról jó elvágyódni?

Szeretnék belátható időn belül odaköltözni. A Covid előtt már ki is néztem a házat, amit kibérelnék.

Mit dolgoznál?

Zenélnék.

Amerikában egzotikusnak számít egy magyar countryzenész, vagy csak legyintenek rá, hogy nem autentikus? A bluesban Little G Weevillel ez jó párszor megesett.

Fel sem merül, hogy „magyar countryzenészként” menjek ki, nem is tartom magam annak. Sajnáltam, hogy az lett az MTI-hír, hogy „Redbreast Wilson magyaros countrylemezt készített”, mert ha valami nem magyaros, az ez. Amerikában azt szeretnék az emberek, hogy azt kapják, amihez hozzá vannak szokva, csak kicsit másképp. Ezt kell megugrani.

Magyarán te sem reklámoznád, honnan jöttél.

Nem. Azzal lábon lőném magamat. Bár, azt hiszem, a karrierem arról szól, hogy folyamatos lábon lövöm magam.

Az I Quit The Ride című számod arról szól, hogy az ember harminc felett elgondolkodik, vezet-e valahova az út, amit választott. Szoktál azon filózni, hogy van-e értelme a zenélésnek?

A dalszerzésben nem, de karrierszempontból persze. Néha felmerül bennem a kérdés, hogy miért nehezítem meg ennyire a saját dolgomat. Már eleve azzal elég szűkre szabtam a lehetőségeimet, hogy bluest játszottam, és amikor végre elismertek a bluesszcénában, váltottam countryra, hogy a még nehezebb utat válasszam, aztán meglepődjek, hogy milyen nehéz nekem. Ezt az élet minden területén el tudom játszani. Szoktam azon gondolkodni, hogy érdekel-e bárkit is, amit csinálok, pláne ha rosszul mennek a dolgok. A Covid nekem egy identitásválságot okozott. Milyen zenész az, akit nem hallgatnak? Zenész vagyok, ha csak a kanapén ülök, és magamnak játszom? Tíz hónapig egyáltalán nem is tudtam írni, mert ezt az ingatag lelkiállapotomat megfejelték egyéb magánéleti katasztrófák, ami teljesen hazavágott.

A költőknek van erre válasza: az is költő, aki a fióknak ír, mert lehet, hogy csak száz éve múlva fedezik fel. Sosem tudhatod, mikor fognak értékelni.

Ha rosszindulatú akarnék lenni, azt mondanám, hogy még a sikeres költőket se olvassa szinte senki. A zenészeknél viszont elvárás, hogy hétről hétre tömegeket szórakoztassanak. És ha ez nincs így, az megviseli az embert.

Covidtól függetlenül milyen választ szoktál adni ezekre a kérdésekre?

Ebből a szempontból kényszerpályán mozgok. Valószínűleg akkor is zenélnék, ha senki nem hallgatna, mert ezt tudom és szeretem csinálni. Másrészről viszont lehangoló a pusztába kiáltott szó, hiszen nem csak magának ír az ember. Talán azért is szólít meg a dalaim többsége E/2-ben valakit, mert arra van igényem dalszerzőként, hogy párbeszédet folytassak.

Hogy érzed, ezzel a lemezzel sikerült párbeszédet folytatnod?

Remélem, de az biztos, hogy hosszú idő után most újra szívesen gitározom otthon.

Guy Clark-dalokat?

Azokat is. Azokat muszáj. De sajátokat is. Most elégedett vagyok, és motivált. Csak azt tudom kívánni magamnak, hogy csak így tovább. Adott annyit ez a lemez, hogy legyenek új terveim és céljaim, és ezekért akarjak is dolgozni.

És az otthonteremtéssel hogy állsz?

Élvezem, hogy kezd egyre népesebb lenni a világ, amit írok.

Meggyőződésem, hogy a világ nem odakint zajlik, hanem idebent.

Új élményekből is táplálkozom, de a legtöbbet az számított, hogy elkezdtem másként tekinteni a korábbi tapasztalataimra. Az írás rákényszerített, hogy átértékeljem őket. Kérdezted, hogy mi a célom a countryval: ez a másképp látás. Hogy a világ, amit megszoktunk, a tapasztalatok, amiket elintézettnek veszünk, azokra igenis lehet más szemmel nézni, mert úgy érthetjük meg igazán a dolgokat. A megszokottal, az elintézettel már nem foglalkozunk: az egy kiüresedett tapasztalat.

Miért az otthonkeresés a kulcsmotívuma számodra a zenélésnek?

Ez hosszú pszichoanalitikus ülések témája lehetne, de ez így is van rendjén. Egy dal akkor érdekes, ha olyan dolgokról és úgy beszélek benne, aminek számomra tétje van – mert akkor a hallgatók számára is lesz. Ehhez pedig az kell, hogy a személyiségem olyan rétegeit piszkáljam meg, amelyek igazán fájnak, ami pedig nyilván akkor működik, ha megfelelő distancia társul hozzá. Ennek érdekében sok karakterépítést használok. Bováryné nyilván én vagyok, de az elbeszélők nem feltétlenül. Jó példa az I Wish I Could See You, amelynek az elbeszélője egy igazi seggfej. Nem mintha én nem tudnék rettenetes alak lenni. Az emberek meg vannak róla győződve, hogy ez egy szerelmes dal, pedig a legkevésbé sem az. Pont arról szól, hogy az elbeszélő mennyire nem képes megélni a szerelmét és úgy kezelni a partnerét, ahogy megérdemelné, mert a korábbi kapcsolatainak a szűrőjén keresztül tekint rá. Csak ezt elfedi egy szerelmes számokra jellemző esztétika.

A Foxtail Red Hairben pedig nem az elbeszélő, hanem a megszólított karaktere van felépítve. Mostanában elterjedtek a countryban a vallásos metaforák: sokan arról énekelnek, hogy a szerelmük egy mennyből jött angyal – pedig senki se az. Engem sokkal inkább az érdekel, hogyan lehet valaki úgy szerethető, hogy vannak akár kevésbé szerethető tulajdonságai is. Hogy egy hús-vér ember jelenjen meg a dalban, az esendőségeivel együtt. És ezzel visszatértünk a szabadság kérdéséhez. Azt a fajta kötetlenséget, hogy ilyen mélységben beszélhessek a karaktereimről, számomra a country adja meg.