Honnan és mikorról érkezik a szerző szonettek iránti szeretete? Miben egészítik ki egymást a kötött műfaj és a szabadvers? Pótolható-e bárki, és milyen rítus jelezte a régiek részéről a tudást: „a halál nem a mi dolgunk”? Markó Bélával a friss Kortársban olvasható szonettjei kapcsán beszélgettünk.
A novemberi Kortársban három szonettje jelent meg, a 2025-ös nyári lapszámban és az idén januáriban is szonetteket publikál. Miért fontos önnek ez a műfaj?
Nem mindig volt fontos nekem a szonett. Egészen fiatalon, a múlt század hatvanas, hetvenes éveiben meg sem próbáltam ilyen klasszikus formában írni, és egy idő után csakis a szabadverset műveltem. Úgy vélem, már önmagában a forma is üzenet. Márpedig az én nemzedékem annak idején, egy zsarnoki rendszerben legalább az irodalomban, legalább a formaválasztással szerette volna megtagadni a konvenciókat.
Aztán valamikor a nyolcvanas évek második felében rá kellett jönnöm, hogy éppen annak lehet sajátos üzenete, ha egy teljesen kötött formában, a kötelezően tizennégy soros szonettben is önmagunkat tudjuk adni.
Úgymond ez a szabadság igazi próbája. Azóta is felváltva írok szonettet vagy szabadverset, sőt egyszer-kétszer az antik időmérték is megkísértett. Mostanában pedig tényleg már-már kedvenc versformám a szonett, talán életkorfüggő is ez, hiszen lassan-lassan nem térben és időben keressük a szabadságot, hanem abban a szabott keretben, amelyet még ki tudunk tölteni. De sokszor, sokat beszéltem már erről, a lényeg talán az, hogy a szonett inkább folytatás, mint újrakezdés. Egy sok évszázados hagyomány vállalása.
Mi a jelentősége a formavers szabálykeretének? Milyen szempontból más, mint a szabadvers?
A szabadvers sem igazán szabad, de annak a formáját én magam szabom meg, nekem kell eldöntenem, hogy mikor fejezem be például. Ami szintén nehéz, mert ezzel a fajta szabadsággal vissza is lehet élni, túl lehet írni a verset. Nem is biztos éppen ezért, hogy könnyebb szabadverset írni, mint szonettet. Ha nekiülök szonettet írni, és előttem az üres papír, akkor is tudom, hogy milyen hosszú lesz a végén a szöveg. Meg aztán másra való a szonett, és másra a szabadvers.
Azt mondanám, hogy a szonett erős személyességet követel, valamiféle létvers tulajdonképpen, a szabadversbe olykor még akár a politika is belefér.
A mulandóság szonettje című versében az elmúlást mint változások sorozatát fogalmazza meg: „Gyűlöltem régen, s most inkább kívánom, / hátha mégis valaki kénytelen- // kelletlen majd beköltözik oda, / ahol én abbahagytam, s azt az álmot / folytatja, amit egykor mások kezdtek”. Egyszerre keserű és vágyódó a megszólaló viszonya a jelenséghez. Létezik változatlan folytathatóság? Más szóval, mindenki pótolható?
Senki sem pótolható, és mégis pótolni kell. Igen, mostanában ennek a mondatnak a második felét próbálom kifejteni. Azt hiszem, ebben a versben is ezt tettem.
Az alkotó ember az eredetiségből és az eredetiségért él,
olyasmit akar maga után hagyni, amit csak ő tud. Lehetetlen feladat, mégis erre vállalkozunk. Kőbe, bronzba, betűbe átmenteni magunkat. Szeretek verset elemezni, elvégre bölcsészetet végeztem egykor Kolozsváron, verselemzéskötetem is jelent meg, de ódzkodom a saját szövegeimet magyarázgatni. Viszont A mulandóság szonettje valóban arra az ellentmondásra keresi a választ, amivel Kosztolányi Dezső is szembesít minket a Halotti beszédben, hogy mindegy, kik vagyunk, mindenképpen csak egy példány van belőlünk, nem több. Nos, ugyanakkor mégis azok vagyunk, legalább részben, amivé a környezetünk tett minket. Ez a környezet nem tűnik el velünk együtt, tehát pótolhatatlanok vagyunk ugyan, mégis folytathatók.
Az Annával a verandán szintén tematizálja a változást, de kevésbé heves az érzelmi viszony: „Hogy elmúlik? Hogy véletlen? Vagy végzet? // Nem sokat számít. Bennünk teljesül / úgyis, amit látunk.” Milyen mértékben lehetséges leválasztódni a külső eseményekről?
Ugyanaz a dilemma, mint az előző szövegben, de másfajta válasz. Másik vigasz, másik megoldás. Nem tagadom, hogy bár szó sincs nálam semmiféle rezignációról vagy nosztalgiáról, és ugyanolyan lelkesültséggel írok, mint évtizedekkel ezelőtt, mégis azt veszem észre magamon, hogy többet foglalkoztat az összegezésnek, a tapasztalatok átadásának a lehetősége vagy akár lehetetlensége. Úgy gondolom, ez természetes is.
Más a viszonyom az időhöz és a térhez, ismétlem, másképpen élem meg a jelent is, mint régebben.
Fontosabb lett számomra a pillanat? Igen. De ez nem is olyan rossz. Ellenkezőleg, el kell jutnunk oda, hogy ne csak jövő időben, de ne is csak múlt időben éljünk, hanem jelen időben is. Furcsán hangzik ez tőlem, aki mindig a jövőt akartam alakítani, és most sem gondolom másképpen, csak szeretném, ha együtt, egyszerre látnánk a teljes időt. Ki tudja, az író vagy költő dolga talán éppen ez. Vagy akár a festőé, aki egy-egy képpel igazság szerint fel is számolja az időt.
A Téli kívánságban a legegyértelműbb a személyes vágy arra, hogy az elmúlás még egy ideig elkerülhető legyen: „míg van egyetlen álmom is, amit // nem tudtam elhasználni még egészen, / és talán ki is tart majd, hogy ne télen / hallgassak el, de várjak tavaszig.” Mintha ezekben a sorokban a befejezetlenség útjában állna az elmúlásnak, miközben A mulandóság szonettje pedig épp a változások sorozataként jeleníti meg az elmúlást. Ön szerint illúzió, hogy van mód a befejezésekre? Vagy valóban le kell zárni valamit, mielőtt véget érhet?
A régi korok emberének volt egy babonája, ami egyébként itt-ott még ma is él, hogy az ételből az utolsó falatot meghagyták az isteneknek. Mintha ezzel a befejezettség, a bevégzettség, az elmúlás ellen akartak volna tenni valamit. Mindenképpen azt az üzenetet hallom ki ebből a babonából, hogy a halál nem a mi dolgunk. A mi dolgunk az élet. Cselekedni valami módon. Megjavítani, ami elromlott, kimondani a véleményünket, esetleg megírni egy verset.
Markó Béla versei a Kortárs folyóirat friss számában a 3. oldaltól olvasható. A lapszám online elérhető a kortarsfolyoirat.hu-n.
Ha biztosan kézhez szeretné kapni a Kortárs friss lapszámait, ide kattintva előfizethet a folyóiratra a Magyar Posta oldalán, illetve aktuális számunkat megvásárolhatja az Írók Boltjában és a Ludwig Múzeum shopjában, valamint fellapozhatja könyvtárakban.