© Kortárs Online. Minden jog fenntartva!
A huszadik századi szórakoztató zene története a ragtime-tól az új hullámig, 7. rész – A 70-es évek új rockzenei irányzatai: a hard rocktól a progresszív rockig
A 20. századi könnyűzene történetét bemutató cikksorozatunk legutóbbi részében a hetvenes évek első felének meghatározó jazzirányzatával a fusion zenével foglalkoztunk. Ebben az időszakban olyan új műfajok kerültek előtérbe, mint a hard rock, a heavy metal, a progresszív rock és a funkzene.
Kép forrása: a Deep Purple Facebook-oldala
Heavy metal és hard rock
A hatvanas évek zenei forradalmának egyfajta betetőzése volt a hetvenes évek első felének sokszínű, kiemelkedő színvonalú rockzenéje.
Ekkorra már a Beatles és más brit zenekarok hatására az európai együttesek az amerikai zenekarokkal azonos jelentőséggel és népszerűséggel képviseltették magukat a világ zenei élvonalában.
Az Amerikából átvett stílusokon túl már kialakult egy sajátos európai hangzásvilág. Az előző évtized végén olyan műfajok jelentek meg, amelyek a hetvenes évek elejére teljesedtek ki, és tömegeket vonzottak a stadionokban megtartott koncertekre.
Az egyik ilyen új stílus a heavy metal volt. Az Ozzy Osbourne-nal felálló Black Sabbathot a stílus úttörőjeként tartják számon. Dalaik szövegeiben okkult témák is megjelentek, hangszereiket a szokásosnál mélyebbre hangolták, ezzel is kiemelve zenéjük sötét tónusát. 1970-ben két lemezük is megjelent: az egyik a zenekar nevét viselő album volt, a másodiknak pedig Paranoid lett a címe.
A korszak két kiemelkedő hard rock együttese volt a Led Zeppelin és a Deep Purple. Érdekes tény, hogy a Led Zeppelin Amerikában előbb ért el nagy sikert, mint a saját hazájában.
Az együttes olyan, a könnyűzenében korábban elképzelhetetlen kiadói megoldásokhoz is ragaszkodott, mint hogy nem adtak ki kislemezeket, ahogy ezt más zenekarok a slágernek szánt dalaik esetében tették.
Akkoriban voltak olyan underground rádiók – elsősorban az Egyesült Államokban –, amelyek a korábban megszokottnál jóval hosszabb dalaikat is lejátszották. A nevüket is sokan félreértették, hiszen egy szójátékra épül. Abból a humoros megjegyzésből ered, amely szerint a zenekar olyan sikeres lesz, mint egy ólom léghajó. A nevükben a Led szó ólmot jelent, de nem a helyes „lead” módon írták, hanem fonetikusan, míg a Zeppelin természetesen a híres léghajóra utal. Első albumukat mindössze kilenc nap alatt vették fel, és a költségeket a zenekar gitárosa, Jimmy Page fedezte. A gyors stúdiómunkát az is segítette, hogy a zenekar tagjai korábban stúdiózenészként működtek, így nagy rutinra tettek szert a stúdiómunkában. Hangzásvilágukban az erőteljes rockos stílusjegyek bluesos, folkos elemekkel egészültek ki.
A korszak másik kiemelkedő rockzenekara a Deep Purple volt. Az együttes basszusgitárosa, Roger Glover úgy jellemezte ezt az időszakot, hogy akkoriban a rockzene olyan volt a fiatalok számára, mint a vallás, és hogy ők, a zenészek voltak ennek a vallásnak a papjai. A zenekar dobosa Ian Paice olyan magas színvonalú muzsikus volt, hogy több fusion jazz lemez felvételére is elhívták játszani.
1970-ben jelent meg egy új műfajt, a rockoperát képviselő zenés darab, a Jézus Krisztus szupersztár. Ennek a zenéjét Andrew Lloyd Webber, a szövegét Tim Rice írta. Ez az új zenés-színházi műfaj természetesen rokonságban áll a musicallel, de a dalok hangvételében a rockzene elemei jelennek meg. Webber és Rice művéből 1973-ban nagy sikerű filmet készítettek Amerikában, de az eredeti lemezen a Deep Purple énekese, Ian Gillan énekelte Jézus szólamát. A műfaj népszerűségét jelzi, hogy sok új darab született, ilyen például a Hair, amelyből szintén nagy sikerű film készült az Egyesült Államokban Miloš Forman rendezésében.
Progresszív rock
Ebben az időben indultak el a brit progresszívrock-zenekarok is. Ezek az együttesek igyekeztek a kompozíciókat differenciáltabbá, szerkezetileg összetettebbé tenni. A műfaj legismertebb zenekarai a Pink Floyd, a Yes, a King Crimson, az Electric Light Orchestra, és az Emerson, Lake & Palmer voltak. E legutóbbi trió olyan magas fokú hangszeres virtuozitással és zeneszerzői erényekkel rendelkezett, hogy zenéjük akár kortárs klasszikus zenének is tekinthető.
Áttérve a korszak amerikai irányzataira, szintén nagyon színvonalas zenekarokat találhatunk a populáris zenében. Fontos változás a hatvanas évekhez képest, hogy ismét vezető szerephez jutottak a fúvós hangszerek és az ezekből álló fúvósszekciók. Egymás után alakultak a jobbnál jobb zenekarok.
Ezeknek a zenekaroknak a hangzására nagy hatással volt a jazz, és a zenészek szakmai tudása is kiemelkedő volt.
A Blood, Sweat & Tears együttes zenéjében különösen erős a jazzes hatás. Néhány turnéjukon a később világhírű jazzmuzsikussá váló gitáros, Mike Stern és a korszakos zseni basszusgitáros, Jaco Pastorius is részt vett.
A korszak fontos zenekara volt a Chicago is, amelynek zenéjére a szép dallamvezetés mellett a klasszikus zenét idéző fúvóshangszerelések is jellemzőek voltak.
A korszak egyik legkülönlegesebb együttese a virtuóz trombitás, Bill Chase által alapított Chase volt. A zenekar egyedi stílusát az adta, hogy a fúvósszekciót alkotó négy trombitás kiemelkedően magas lágéban tudott játszani, így összetéveszthetetlen, big bandekre jellemző hangzást hoztak létre. A zenekarvezető Bill Chase 1974-ben egy repülőgép-szerencsétlenség következtében hunyt el.
A funk
A hetvenes évek elején a hatvanas években James Brown vezetésével elindult funk (funky)-zene is kiteljesedett. Természetesen James Brown népszerűsége továbbra sem hanyatlott, de rengeteg fiatal progresszív zenekar jelent meg e stílus képviseletében.
A funkegyüttesekben is fontos szerepet játszottak a fúvós hangszerek.
A stílus egyik legjelentősebb, Miles Davis által is nagyra tartott zenekara volt a Sly and the Family Stone. Az együttest a Stone testvérek: a zeneszerző, énekes, zenekarvezető Sly Stone, a gitáros és énekes Freddie Stone, és a billentyűs hangszereken játszó Rose Stone alapították San Franciscóban. Egyik leghíresebb albumuk, a Fresh 1973-ban jelent meg. Zenéjük nagy hatással volt a későbbi funk, pop, soul, R&B és hiphopzenekarokra.
A korszak kevésbé ismert, de a funkzene fejlődésére nagy hatást gyakorló együttese volt a New Orleans-i The Funky Meters. Jellemző rájuk az a speciális, kicsit szvinges lüktetés, amely szinte minden New Orleans-i zenekar ritmusvilágában megtalálható.
Ha a funkzenéről beszélünk, fontos még megemlítenünk a chicagói Rufus együttest, amelyben a később saját néven is világhírűvé vált énekesnő, Chaka Khan karrierje is elindult. Egyik legnagyobb slágerük, a Tell Me Something Good című kompozíció, amelyet Stevie Wonder kifejezetten a zenekar számára írt.
Miután a hetvenes évek rockzenéje nem töltötte be a hagyományos tánczene szerepét, és az amerikai együttesek közül is leginkább a funkzenekarok muzsikájára lehetett táncolni, szükségszerű volt, hogy megjelenjen egy új, igazi tánczene. Ez lett a diszkózene, amely Amerikában és Európában egyaránt népszerű lett a táncolni szerető fiatalok körében. Ezzel és a hetvenes évek lázadó stílusával, a punkzenével a sorozatunk következő részében foglakozunk.
A huszadik századi populáris zene történetét bemutató sorozatunk eddigi részei:
A huszadik századi szórakoztató zene története a ragtime-tól az új hullámig, 4. rész – A cool jazz és a rock and roll
