„Itt az a tét, hogy becsalogassuk a gyerekeket az irodalom világába” – Interjú László Noémivel, a Szivárvány és a Napsugár folyóiratok főszerkesztőjével

A köztudatban elsősorban költőként élsz, a munkásságod azonban ennél jóval sokrétűbb, hiszen időnként prózát is írsz, mellette pedig fordítással, szerkesztéssel is foglalkozol. Te mennyire érzed ezeket különálló szerepeknek? Hol válnak szét és hol hatnak egymásra ezek a szerepkörök a munkád során?

Valóban elsősorban költőként váltam ismertté, már amennyire ismertté váltam. Kezdettől fogva írtam verseket, ezzel máig sem hagytam fel, még ha ez az utóbbi időben valamelyest háttérbe is szorult. Ha lehetőségem van rá, mindig elmondom, hogy világéletemben ódzkodtam attól, hogy költészetből próbáljak megélni. Nem szerettem volna a versírást penzummá, valamiféle kötelező feladattá alakítani. Ehhez, úgy érzem, túlságosan szabadszellemű vagyok, és talán a tehetségem sem olyan természetű, hogy ezt hatékonyan tudjam működtetni. Ugyanakkor nem akartam túlságosan eltávolodni attól a hivatásérzettől sem, amely számomra a költői léttel jár. Figyelni akartam a nyelvre, a közelében maradni, foglalkozni azzal, hogyan következnek egymás után a szavak, milyen kapcsolatban állnak egymással, és mit – vagy éppen mit nem – lehet ezzel az egész rendszerrel elkövetni. Így fordítottam, tolmácsoltam, egyetemen tanítottam kreatív szövegírást, dolgoztam írószövetségnél [Erdélyi Magyar Írók Ligája – a szerk.] irodavezetőként, majd egy rövid ideig elnökként is. Hét évig voltam a kolozsvári Helikon szerkesztője, még abban az időszakban, amikor Szilágyi István volt a főszerkesztő, innen kerültem később a Napsugár és a Szivárvány gyermeklapok főszerkesztői székébe.

A beszélgetésünkben pont ebben a minőségedben kérdeznélek, elsősorban azonban nem a gyereklapokról, hanem a legutóbbi munkádról, a Kert a világ közepén – Erdélyi gyermekvers-antológiáról, amely a Gutenberg Kiadónál jelent meg. Nem az első, valószínűleg nem is az utolsó erdélyi gyermekverseket tartalmazó antológia ez. Milyen szerkesztői és szakmai szempontok mentén állt össze ez a kötet?

A legfőbb szempontom az volt, hogy ezt a kertet be kell keríteni. Sajnos nincs végtelen kert. 2013-ban jelent meg Makkai Kinga szerkesztésében a kötet elődje, a Ragyog a mindenség, amely a 2013 előtti erdélyi gyermekversek legjavából állt össze. Részben a kontinuitás jegyében, részben pedig a határidő szűkössége miatt én az utóbbi tizenkét év megjelenéseire összpontosítottam, azon belül is a Napsugár és a Szivárvány folyóiratokban publikált versekre. Úgy gondolom, hogy aki az elmúlt évtizedekben Erdélyben komolyan foglalkozott gyerekirodalommal, az előbb-utóbb kapcsolatba került ezekkel a lapokkal. Ráadásul szerkesztőként magam is jól ismertem ezt az anyagot, hiszen a szövegek jelentős részével korábban már dolgoztam. A válogatás során igyekeztem a lehető leglelkiismeretesebben végigolvasni ezt a termést, majd kiválogattam azokat a szövegeket, amelyek a saját megítélésem szerint megütöttek egy bizonyos mércét, vagy a témájuk, nyelvezetük miatt érdemesnek tűntek arra, hogy bekerüljenek egy ilyen válogatásba; közben persze arra is figyelni kellett, hogy a költemények tematikusan is illeszkedjenek. Ekkor következett csak az igazi szerkesztői munka. A kezdetektől fogva tizenkét ciklust szerettem volna, mert ez a szám sok szabad asszociációs lehetőséget rejt magában: tizenkét hónap van az évben, huszonnégy óra van a napban, illetve ez a mesebeli számok egyike. Ekkor még nem volt cím, én pedig játszadoztam a ciklusokkal, hogy legyenek hónapok vagy épp ajtók, amelyeken be lehet kukucskálni. Persze tudtam, hogy biztos lesz majd az évszakok tematikájára vagy épp ünnepekre, a természetre, a nyelvi játékokra épülő versciklus, de szerettem volna, hogyha mégsem annyira evidensek ezek a szervezőelvek, és el lehet barangolni a könyvben, mert van átjárás a ciklusok között. Kicsit úgy képzeltem el, mint egy labirintust, amely azért mutat némi irányt, de mégis el lehet benne veszni. Strukturálisan tehát összeállt a kötet, a cím azonban még mindig nem volt meg. Ezen az sem segített, hogy a 2013-as Ragyog a mindenség címadását nem lehet überelni, biztos voltam benne, hogy ennél jobb címet aligha találok. A kert asszociációjához azonban ragaszkodtam, majd végtelenül sok töprengés után jöttem rá, hogy ezeknek a verseknek a kis kertje tulajdonképpen maga a világ közepe, hiszen bejárást engednek a gyermekkor szerteágazó tapasztalataiba, kérdéseibe, felismeréseibe.

A tizenkét ciklust tizenkét különböző illusztrátor keltette életre. Hogyan állt össze ez az alkotói csapat? Szerkesztőként milyen volt látni, hogy az általad kialakított ciklusok önálló képi világgá formálódtak?

Az illusztrátorokat Kürti Andrea [illusztrátor, a Gutenberg Kiadó munkatársa – a szerk.] és a Gutenberg Kiadó választotta. Sokuk rajzaival már az előző antológiában is találkozhattunk, ilyen például Orosz Annabella, Keszeg Ágnes, Szabó Zelmira, de ezúttal Andrea tudatosan törekedett arra is, hogy az ismert, tapasztalt illusztrátorok mellett fiatalabb, pályájuk elején járó alkotók is lehetőséget kapjanak, így kerültek bele a kötetbe többek között Szonda Blanka rajzai is. Számomra az a legizgalmasabb a könyvben, hogy ezek az eltérő stílusok mennyire egymásra tudtak hangolódni, olvasóként azt érzem, hogy a lehető legtermészetesebben lehet átlépni egyik illusztrátori világból a másikba, és ebben talán maguknak a ciklusoknak is szerepük van.

Nem szigorúan tárgyi értelemben vett tematikus egységeket próbáltam létrehozni, hanem inkább olyan gondolati és hangulati tereket, amelyeknek több rétegük, többféle irányuk van.

Emiatt az illusztrátorok sem kaptak egyetlen, szűken kijelölt motívumkört, hanem minden ciklusban több olyan pontot találhattak, amelyhez képi értelemben kapcsolódni tudtak.

Jellemzően havilapok szerkesztésével foglalkozol, nem pedig antológiaszerkesztéssel. Miben különbözik ez a két szerkesztési mód?

Előbbi meglehetősen katonás hozzáállást követel, van havi szerkesztői levél, amelyet kiküldünk a szerzőknek és a rovatgazdáknak a tárgyhónappal kapcsolatos elképzeléseinket illetően. Elég szigorú határidőkkel dolgozunk, mert a tárgyhónapot megelőzően majdnem két hónappal már elküldjük a nyomdának a kész anyagot, vagyis a decemberi lapzárta az tulajdonképpen szeptember végére esik. Persze néha ennek az az ára, hogy csodálatos szövegekről maradunk le, de sajnos ilyen a nyomtatott sajtó világa. Ebben a típusú munkában tehát van némi ismétlődés, ráadásul nem egyedül dolgozik az ember. Ezzel szemben egy antológia szerkesztésénél szellemileg sokkal kimerítőbb a folyamatos figyelem és fülelés, hogy vajon mit akar mondani a szöveg.

Az antológiában csak erdélyi szerzőkkel találkozunk, ahogy legtöbbször a Napsugár és a Szivárvány lapjain is. Amikor erdélyi gyermekirodalomról beszélünk, ez nyilvánvalóan nem pusztán földrajzi meghatározottságot jelent. Milyen irodalmi és kulturális hagyományokban gyökerezik az erdélyi gyermekirodalom?

Azt gondolom, hogy az erdélyi gyerekirodalom egyik fontos táptalaja épp a Napsugár és a Szivárvány, amelyek immár hetven és negyvenöt éve jelennek meg havi rendszerességgel. Az egyik legnagyobb érdeme ezeknek a lapoknak – éppen emiatt jó lenne, ha minél tovább fennmaradnának nyomtatott formában –, hogy folyamatosan működtetnek egy aktív alkotói kört, akik a gyerekeknek írnak. Egyfelől ott vannak a régi motorosok, akiknek újra és újra eszükbe juttatjuk, hogy a mai gyerekeknek is kell írni mai témákról, mai hangon, mai verset, mai történetet. Másfelől igyekszünk új szerzőket is becserkészni. Anno én is úgy kerültem bele ebbe a körbe, hogy Zsigmond Emese, az előző főszerkesztő keresett meg, hogy írjak a lapba. Nem lehetek elég hálás ezért, hiszen másképp talán soha nem kezdtem volna gyerekeknek írni, így én is igyekszem időről időre felkeresni szerzőket.

Ezek a lapok biztosítják továbbá, hogy a nálunk nem oly élénk gyermekkönyvkiadás is évről-évre termékenyebbé váljon, mivel számos szerzőnknek a nálunk publikált verseiből áll össze végül egy teljes kötet.

Mondhatni az a legigazibb és legnemesebb küldetése ennek a két lapnak, hogy életben tartsa az erdélyi magyar gyermekirodalmat. Ehhez kiváló kapaszkodóink vannak, mert olyan nevekre támaszkodunk a múltból, mint Fodor Sándor, Kányádi Sándor, Bajor Andor, Szilágyi Domokos, Hervay Gizella vagy Bálint Tibor. A mi hagyományunk egyfajta feneketlen kút, amelyből meríthetünk, amelyhez újra és újra visszatérhetünk, ugyanakkor kötelez is bennünket.

Szerkesztőként és szerzőként hosszú időre visszamenőleg rálátsz az erdélyi gyermekirodalom alakulására. Hogyan változott az elmúlt évtizedekben?

Jellemzően a fiatal generációnál látom a vakmerőséget, az általam klasszikusnak vélt gyermekirodalmi hagyománytól való elmozdulást. Ők bátran hozzányúlnak a tabutémákhoz, legyen szó gyászról, kirekesztettségről, válásról és még sorolhatnám. Ezzel párhuzamosan rengeteg a nyelvi kísérlet, hiszen a gyerekek nyelvi kincse is változik, átalakul. Egyre több olyan vers születik, amely tele van izgalmas nyelvi megoldásokkal, szlengekkel, jövevényszavakkal, ez pedig üdvözlendő, hiszen ezek teszik igazán élővé ezeket a verseket. Elkerülhetetlen, hogy a célcsoportunk nyelvén szólaljunk meg, még akkor is, hogyha maga a forma néha egy régi klasszikus. Arra viszont mindig figyelek, hogy a friss hangok mellett a már történeti távlatok nagy költeményei, prózái is megjelenjenek nálunk, ezeket is éltessük.

Korunk gyerekképének változása mennyire befolyásolja a lapok működését, és ezzel együtt akár azt, hogy mit tartunk jó gyermekirodalomnak? Másképpen gondolkodunk-e ma arról, hogy mit ért meg egy gyerek, miről lehet vele beszélni, milyen nyelven lehet megszólítani?

Ma már sok mindenről lehet írni, de korántsem mindenről! Ezt nagyon is jól látom, mert gyakran érkeznek különböző megrovó levelek a szerkesztőségbe.

Az a benyomásom, hogy a mai gyerekek már sokkal érzékenyebbek, sem a szülők, sem pedig a pedagógusok nem részesítik előnyben az olyan műveket, amelyekben esetleg valami megrázó történik.

Közöltünk egy olyan Grimm-mesét, amelynek a végén egy bagoly bennégett egy csűrben, és ez például már nem ment át azon a bizonyos olvasói szűrőn. Azt is kifogásolták többek között, hogy a kínai mitológia nyomán a sárkányok lehetnek pozitív karakterek. Úgyhogy jócskán akadnak ilyen kihívások: a nyelvhasználat például nem lehet túl szabatos, az illusztrációk sem kínálhatnak túl sok absztrakciós lehetőséget, hogyha bármilyen félreérthető vagy sikamlós nyelvi, képi helyzet áll elő, az bizony cenzúra áldozata lesz. Persze megjelennek olyan elemek is, amelyek korábban elképzelhetetlenek lettek volna. Egy szerintem fontos kortárs gyermekirodalmi tendencia, hogy e művek kapcsolatábrázolásaikban sokkal kevésbé tekintélyelvűek, a felnőttek is hibáznak, az anyukák is lehetnek kétségbeesettek a gyermeklapok hasábjain. Sokkal bátrabban fejezhetünk ki érzelmeket, lehetünk elesettek, félhetünk, szomorkodhatunk egy versben. A traumákat feldolgozni segítő irodalom is egyre gyakoribb, sok mese hívja fel a figyelmet a fogyatékkal élők vagy más nehézséggel küzdő gyerekek, felnőttek hétköznapjaira. Emellett nálunk is utat tört magának az ökoirodalom, a bolygó védelme, a természet fontossága vagy a praktikusság jegyében a szelektív hulladékgyűjtés.

Hogyan tudjátok felmérni az olvasóközönség igényeit?

Ez azért különösen összetett kérdés, mert a Napsugár és a Szivárvány esetében egyszerre kell a pedagógusok, a szülők és a gyerekek elvárásainak megfelelni, ezáltal pedig több igényt követni egyszerre. Először a pedagógust kell megszólítanunk, aki aztán jó esetben a szülőt is meg tudja győzni arról, hogy érdemes megvásárolni a lapot. A szerkesztés során oda kell figyelni arra, hogy legyen benne valami, amit a pedagógus használhatónak és értékesnek tart, amit a szülő érdemesnek lát arra, hogy hónapról hónapra megvásárolja, és persze mindenekelőtt legyen olyan, amit maga a gyerek is örömmel vesz kézbe. Ebben nagyon sokat számít a lapok vizuális világa is. Tudatosan figyelünk arra, hogy esztétikailag vonzó, a korosztály számára szerethető tárgyak legyenek ezek a lapok. A szülői és pedagógusi visszajelzések alapján a legdrasztikusabban a terjedelmi korlátokon változtattunk.

Hat évvel ezelőtt egy két-három oldalas szöveg még teljesen természetes volt, ma már a két oldal is hosszúnak számít.

A Szivárvány esetében ez még erősebben érződik, hiszen a legkisebbek még nem tudnak önállóan olvasni, nekik a szülő vagy az óvónő közvetíti a szöveget, amely ma már csak rövid ideig köti le a figyelmüket. Emiatt sajnos le kell mondanunk szövegekről vagy részletekben közöljük őket: valamelyest kénytelenek vagyunk igazodni ehhez. Fontos, hogy a lapok szerethetők és befogadhatók maradjanak az olvasóink számára, mert itt az a tét, hogy becsalogassuk a gyerekeket az irodalom világába. Fokozatosan kell megtanítanunk őket arra, hogy az olvasás munkát és koncentrációt követel, de az a képzelőerő, nyelvi érzék és kreativitás, amely közben kialakul, később felbecsülhetetlen értékké válik majd.

Az elmúlt évtizedekben nemcsak a gyermekirodalom, hanem a nyomtatott folyóiratok helyzete is jelentősen átalakult, hiszen változnak az olvasási szokások, egyre nagyobb szerepet kap az online jelenlét, miközben a lapoknak a terjesztés, a finanszírozás és az olvasók megtartása is egyre több nehézséget okoz. Ti milyen kihívásokkal néztek szembe ezek kapcsán?

Számunkra, ahogy erre tettem is már utalást, tulajdonképpen létkérdés, hogy fenntartsuk a nyomtatott formát. Elképzelhető, hogy egyszer eljön az a pont, amikor ezek a lapok is teljesen digitálissá válnak, de én ezt egyelőre sem elfogadni, sem elképzelni nem tudom. Nem is szeretnék úgy bevonulni a folyóirat történetébe, hogy az én vezetésem alatt szűnt meg vagy digitalizálódott ez a két lap. Különösen a gyerekek esetében érzem fontosnak a nyomtatott sajtó megőrzését. Ebben az életkorban igenis meg kell tanulni kézzel írni, lapozni, hosszabban időzni egy statikus kép vagy egy szöveg mellett, végigolvasni valamit, figyelni rá, megpróbálni megérteni. Fokozatosan ki kell alakulnia annak a képességnek is, hogy az olvasók egyre hosszabb szövegeket tudjanak befogadni és fejben átfogni, ebből a szempontból pedig a gyerekeknek szóló nyomtatott sajtónak szerintem továbbra is nagyon komoly szerepe van. Szerencsére egyelőre nem érezzük a bőrünkön sem a digitalizáció, sem pedig a megszűnés veszélyét, a Kárpát-medencében a legnagyobb példányszámban forgalmazott irodalmi lapok közé tartoznak ezek. Ám ahhoz képest, hogy korábban huszonötezer-huszonötezer példány fogyott egy-egy lapból, mára a Napsugár nyolcezer olvasó környékén jár, a Szivárvány pedig kevéssel tízezer fölött van. Korosztálytól függetlenül a többi nyomtatott irodalmi folyóiratot is elengedhetetlenül fontosnak tartom, már csak azért is, mert a magyar irodalmi élet hagyományosan folyóirat-alapú.

A folyóiratok közvetítik az irodalmat, ugyanakkor ösztönzik is az alkotást, műhelyeket, szerzői közösségeket tartanak fenn, és éppen ezért különösen fájdalmas, amikor ennek a kultúrának a finanszírozása bizonytalanná válik.

Fontosnak gondolom, hogy sokféle lap létezhessen egymás mellett, eltérő szemlélettel, különböző olvasói közösségek számára. Ez persze egy állandóan változó, nagyon képlékeny terület, soha nem lehet pontosan tudni, mit hoz a következő néhány év. Én mindenesetre abban hiszek, hogy ameddig csak lehet, érdemes megtartani a nyomtatott formát, különösen a gyermekirodalom területén. Szerkesztőként az a dolgunk, hogy higgyünk ennek az értékében, és dolgozzunk a lapok fennmaradásáért, biztosítsunk egy folyamatos színvonalat, és tartsuk meg az olvasóinkat.

Amikor összeállítasz egy lapszámot, óhatatlanul értékválasztásokat is teszel, eldöntöd, milyen szerzőkkel, milyen szövegekkel találkozik egy gyerek. Mennyiben tekinted a szerkesztést kánonalakító tevékenységnek? Mit gondolsz, van-e ebben felelőssége a mindenkori szerkesztőknek?

Borzasztó nagy a felelősség, még nagyobb a feladat. Sajnos nem vagyok olyan lelkiismeretes szerkesztő, mint mondjuk Fodor Sándor, aki minden fiatal szerzőnek kézzel írt levélben válaszolt, mert rengeteg anyag fut be hozzám. Időnként persze én is előveszem ezeket, például a legújabb felfedezettem Magyarkuti Anna, akiről meggyőződésem, hogy hamarosan ismert költővé válik, nem csak gyermekirodalmi szerzőként. Szerencsére, amikor valakiről süt, hogy tehetséges, akkor biztos, hogy bekerül az irodalmi vérkeringésbe, így bízom benne, hogy az igazi tehetségek útjában nem az irattengerekben evickélő, lapzártáktól fenyegetett szerkesztők állnak. Abban viszont folyamatos a felelősség, hogy a kvázi állandó szerzőink munkájára is legyen visszajelzés. Előfordul, hogy bizonyos verseket visszautasítok vagy módosítást javaslok, úgy a többkötetes szerzők esetében, mint a debütáló költőknél. Ám töredelmesen bevallom, hogy nagyon nehéz egyszerre két havilap szerkesztése mellett minden levélre válaszolni, minden tökéletlenséget kijavítani, elvégre költő is vagyok – vagy voltam.

Mióta szerkesztőként dolgozol, kevesebbet írsz?

Igen. Ahogy a beszélgetésünk elején is mondtam, nekem nem megy a penzumszerű írás, a vershez nekem idő, csönd, lézengés, valamiféle belső szabadság kell, így a folyamatos megfeszített munka mellett mostanában nehezebben tornászom fel magam a Parnasszusra. De ezt talán annyira nem is bánom, ültem én már eleget odafent, és szerettem, szeretem azokat a verseket, amelyeket akkor írtam. Korábban a verseimen keresztül próbáltam adni valamit magamból, mára ez a szolgálat átalakult, de nem gondolom, hogy kevésbé fontos munkát végeznék. Ráadásul az írástól sem szakadtam el teljesen. Amióta szerkesztő lettem, inkább prózakötetek borítóján villan fel a nevem. Úgy látszik, a próza másfajta jelenlétet kíván tőlem: kevésbé azt a ritka, felfokozott állapotot, amelyből nálam a vers megszületik, inkább figyelmet, koncentrációt és kitartó munkát. Szóval, talán nem arról van szó, hogy kevesebbet írok, hanem arról, hogy időről időre változik, milyen formában tudok megszólalni. Ez az időszak ilyen, és majd meglátjuk, hogy később mit hoz a sors.