A stílusteremtő amerikai jazzgitárossal, Kurt Rosenwinkellel vette fel új lemezét a magyar Daveform Quintet. A zenekar dobosával és dalszerzőjével, Szegő Dáviddal a különleges kompozícióiról, életközepi válságáról és arról is beszélgettünk, hogy mit élvezhet egy laikus a jazzben.
Szeptemberben jelent meg a Szegő Dávid által vezetett Daveform Quintet Kurt Rosenwinkellel készített közös lemeze, a Blue Waves (kiadó: The State51 Conspiracy), amelyről azóta több dal is felkerült a Spotify legjelentősebb nemzetközi jazzlistájára, a State of Jazzre. A zenekart Szegő Dávid (dobok), Oláh Krisztián (zongora), Subicz Gábor (trombita), Mester Dániel (szaxofon) és Mohácsy Lőrinc Ágoston (nagybőgő) alkotják. Kurt Rosenwinkellel egy telt házas Müpa-koncerten léptek fel először 2025-ben, és közös albumukat február 11-én mutatják be újból a Magyar Zene Házában.
Hogyan sikerült megcsípni Kurt Rosenwinkelt vendégként a Müpa-koncertekre, aztán egy albumfelvételre is?
Amikor megkeresett a Müpa, hogy koncertezzünk náluk, felajánlották, hogy hívhatunk sztárvendéget is. Nekem egyből Rosenwinkel ugrott be, mert nagy kedvence mindenkinek a zenekarból. Így a Müpa szervezői megkeresték, és referenciaként elküldték neki az első, Arrival című lemezünket. Szerencsére érdekesnek találta a zenét, és elvállalta a bulit.
A közös album ötletével külön írtam Kurtnek, mert mindenképp meg akartam örökíteni ezt az együttállást. Nem kellett rábeszélni, szívesen jött velünk a stúdióba is. A felvétel után épp kísértem a taxijához, amikor feldobta: tök jó, hogy felvettük, de mikor lesz a lemezbemutató? Így alakult, hogy a 2027. február 11-ei Blue Waves koncerten is ott lesz velünk a Magyar Zene Házában.
Milyen várakozásokkal néztél a közös koncert elébe, és ehhez képest milyen volt együtt játszani vele a Müpában?
Voltak bennem kétségek a korábbi rossz tapasztalataim miatt, amikor a sztárvendég teljesen felkészületlenül érkezett meg – ha egyáltalán megérkezett a koncertünkre. A zenekar többi tagjának is rengeteg olyan emléke volt, hogy a sztárvendég félvállról vette az együttműködést, és ahelyett, hogy hozzátett volna az élményhez, inkább rombolta azt. Ettől féltem.
Viszont Rosenwinkel már a koncert előtti hetekben felvette velem személyesen a kapcsolatot, érződött, hogy komolyan veszi az ügyünket.
Azzal keresett, hogy a kották és midihangzók mellé küldjek neki élő felvételeket, hogy érezze, milyen lesz valójában. Ezeket azért nem tudtam korábban átadni neki, mert teljesen új anyagról volt szó, amit csak akkor kezdtünk el mi is összerakni. Végül küldtem egy próbakoncertanyagot, ami sokat segített neki. Kicsit több mint egy hete volt a turnéját követően, hogy pihenjen a koncertünkig, de viccesen mesélt arról, hogy pihenés helyett végig a Daveform-anyagot gyakorolta.
Daveform Quintet & Kurt Rosenwinkel – „Blue Waves” (live studio session)
Kurt megnyugtató, barátságos és közvetlen, élvezet vele dolgozni. Egy picit sem éreztette, hogy ő egy legenda, egyenrangú partnerként volt velünk a színpadon is. Zeneileg pedig anyanyelvi szinten magáévá tette a Daveform Quintet stílusát, és szinte fejből játszotta a bonyolultabbnál bonyolultabb számaimat. A próbák folyamán sokat kérdezett, ajánlott hangszíneket a különböző zenei részekhez, nyitott volt minden ötletre, ami a helyszínen pluszban felmerült. Elképesztően jó élmény volt vele ez a négy nap, várom, hogy februárban ismét együtt játsszunk a Magyar Zene Házában.
Mennyire kapott szabad kezet Rosenwinkel? Mit tett hozzá ahhoz a két számhoz, amelyben játszik?
Azt az összetéveszthetetlen Rosenwinkel-stílust illesztette be organikusan a Daveform zenéjébe, ami már a kilencvenes évek óta iránymutató a világ zenészeinek. Ráadásul a Müpa-koncerten minden számban témákat és szólókat is játszott. A témák meg voltak neki írva pontosan, tehát azokat játszotta, hozzátéve a saját legendás hangzását. A szólóknál pedig felrobbant a színpad, húzott mindenkit magával az általa generált flow.
A stúdióban és a próbákon is igyekezett megtalálni a legjobb hangszíneket a számokhoz, és sokszor megkérdezte, melyik tetszik jobban. Ilyenkor inkább rábíztam, hogy kiválassza az ízlése szerint, mert mindegyik tetszett. A címadó Blue Waves és a gitárorientált Midlife Madness az a két dal, amikben Rosenwinkel is játszik a lemezen. Hallatszik is a hangszínkülönbség köztük: a Midlife-ban jóval több torzítót használt, míg a Blue Wavesben sokkal éteribb a gitársound.
Mit lehet tanulni egy ekkora művésztől?
Az a profizmus, ami körbelengi Rosenwinkelt, követendő példa lehet mindenki számára – nem csak a zenészeknek. Bármilyen műfajú zenei anyagot csinál, azt maximális minőségben, a környezet igényeire is figyelve teszi. Ebben az emberi kommunikáció minősége is sokat számít, mivel a munkafolyamat minősége meghatározza a végeredményt is. Kedves, alkalmazkodó, és nem sajnálja az időt és energiát attól, amitől jobb és gördülékenyebb lesz a közös munka. Nincs egóharc, egészen más szinteken működik Kurt. Ezt szerintem tanítani kéne általános iskolától az egyetemig. Máshoz szoktunk sajnos itthon, az egóharc a zenészek mindennapi életének a része, de az élet más területein is jelen van.
Az új lemez a jazz műfaján belül jó számokat produkál a streamingplatformokon. Mennyire nehéz Magyarországról bekerülni a nemzetközi jazzvérkeringésbe? Mennyi szervezést, munkát, áldozatot igényel?
Jólesik látni, hogy a hallgatottsága több százezres lett a Blue Wavesnek, és ez folyamatosan növekszik. Ez köszönhető Kurt nagy rajongótáborának és a lemez terjesztőinek, a State51-nek is. Meg remélem, annak is, hogy tetszik a zene a hallgatóknak.
Jelenleg heti hét nap, napi 8-10 órát töltök a kvintett pályájának egyengetésével. Ez hatalmas és végeláthatatlan munka, ami rengeteg időt és energiát igényel.
Amikor viszont egy-egy alkalommal, például egy ilyen Müpa-koncerten, vagy egy temesvári teltházas fesztiválkoncerten, vagy a lemez népszerűségén látom az eredményeket, akkor úgy érzem, minden beletett munkaóra megérte.
És persze fontos, hogy a zenekar motivációját is fenntartja, hogy folyton új mérföldköveket tűzök ki célul.
Egyelőre kíváncsian keresem az utat a nemzetközi vérkeringés felé. A piac iszonyatosan túltelített, óriási a zaj, amiből nehéz kitűnni. Remélem, hamarosan eljutunk a hallgatóinkhoz, és kiszűrik majd a Daveform Quintet különös zenei világát a zajból.
Daveform Quintet & Kurt Rosenwinkel – „Midlife Madness” (live studio session)
Keresett dobos vagy, olyan formációkban játszol, mint a Santa Diver jazztrió, a török–magyar pszichedelikus Nasip Kısmet vagy Szesztay Dávid zenekara. Miért döntöttél úgy pár éve, hogy megalapítod a saját kvintettedet?
Amióta dobolok, gyakorlás közben fiktív zenék mennek a fejemben. Egyéb tevékenységeim közben is elkap néha egy zenei ötlet, egész lemezeket írok fejben. Más zenéket, mint amiket játszottam vagy hallottam. Mindig tervezgettem, hogy majd egyszer leírom ezeket, végül a Covid-járványban lett elég idő és tér ahhoz, hogy felkutassam a belső hangom. Miután rátaláltam, és leírtam az Arrival-albumot, rájöttem, hogy ez még tetszik is nekem. Így szerveztem köré egy zenekart.
Miért vonzódsz a „bonyolultabbnál bonyolultabb” kompozíciókhoz?
Nem szándékosan írok bonyolult zenéket, valahogy ez jön természetesen. De valóban érzek valami vonzalmat az összetett, meglepő kompozíciók iránt. Amikor hallok egy zenét, és felfedezem a többrétegű gondolkodást benne, az felszabadítja a boldogsághormonjaimat. Mint egy kódfejtő, amikor megfejti a kódot. Thelonious Monk szerzeményeiben sokszor polimetrikus dallamok és ritmusok jelennek meg, az is egy ilyen hatású zene számomra. Szeretem megfejteni, hogy mit miért úgy írt, ahogy. Ez játék az érzékekkel. Hasonló hatást lehet vele elérni, mint egy hullámvasúttal, ringlispíllel vagy egy 3D-s mozival, még akkor is, ha valaki nem zenész. De ha olyan zenét hallok, ami öncélúan bonyolult, mint egy matekfeladvány, az inkább untat.
A bonyolultság nem zárja ki vagy tartja távol a laikus hallgatókat? Ez foglalkoztat a dalszerzés során?
Az a zene, ami nem öncélúan bonyolult, több szinten is értelmezhető. Van egy felső rétege, ami a laikusokra is ugyanolyan hatással van, mint a zenészekre. Tudattalanul, az érzékek szintjén az alsóbb rétegek is hatnak mindenkire. Tudatosan viszont annak értelmezhetőek a különböző összefüggések, aki jobban benne van a zenében. A harmadik szint pedig az, ha valaki eljátssza ezeket a dalokat, mert ő kénytelen átlátni minden részletet. Az öncélú zenék általában ledobják magukról a laikusokat, de az, amiben minden részlet értelemmel bír, és okkal olyan, amilyen, vonzza a hallgatót.
A dalszerzés során egyáltalán nem foglalkoztat, hogy az adott dal mennyire lesz bonyolult vagy egyszerű. Nem szándékosan komplexek a zenéim.
Sőt, gyakran meg is lepődök, ha valaki annak nevezi őket, mert számomra ezek természetesen jönnek. Teljes mértékben önazonos az aktuális jelenemmel minden, amit írok, és így is futottam neki ennek a zenekarnak: mindegy, hogy mi, csak legbelülről jöjjön, onnan, ahol már nekem nincs beleszólásom a dolgokba.
Daveform Quintet – „Sharknado” (live studio session)
Dalszerzőként miben fejlődtél az Arrivalhöz képest?
Az első lemeznél még örültem, mint majom a farkának, hogy végre írtam valamit. Nem igazán törődtem azzal, hogy ezt ki és hogyan fogja eljátszani. Alaposan meg is nehezítette a zenekar dolgát, hogy néhol hangszeridegen dallamokat írtam. A Blue Wavesnél már ismertem a zenésztársaimat, sokkal jobban figyeltem, hogy a saját szólamaik testhezállóbbak legyenek. Most tervezettséget is belevittem az amúgy ösztönös szerzői módszerembe – például a Tomorrow Light című záródalnál, amit egy előre kitalált harmóniavázra írtam. De ezt nem nevezném fejlődésnek, mert szerintem az ösztönösségnél nincs jobb módszer arra, hogy önazonos műveket írjunk.
A másik, ami szintén inkább tanulság, mint fejlődés, hogy az új lemezen a végleges hangszerelést a zenésztársaimra, Oláh Krisztiánra, Subicz Gáborra és Mester Danira bíztam, akik profi hangszerelők – nem úgy, mint én. Ezt szerintem megtartom a harmadik lemezre is.
A Monument arról szól, hogy „emlékezni kell a hősökre, az úttörőkre, de nem szabad megállni”. Neked kik a hőseid, akik formáltak zenészként?
Valós hőseim a tanáraim voltak, akik által eljuthattam oda, ahol most vagyok. Fóton rögtön egy nyitott, alternatív szemléletmódú tanárnőnél, Balázs Boglárkánál kezdtem. A motivációm nagy volt, folyton gyakorolni akartam, így még kulcsot is kaptam a zeneiskolához, hogy bármikor bemehessek. Bogi hagyott lelkesedni, nem törte le a motivációm, és olyasmiket tanított, amiket élveztem is – hatásosan fejlesztett. Geröly Tamás Sándorral nyolc évet töltöttem, tőle kaptam a legtöbbet a jazz, a szabad zene és a zenei önismeret terén. Jó barátok lettünk, ő egy meghatározó hősöm, aki máig is ott tanít a Bartók Konziban, és gyönyörű koncerteket ad. Egyetemi tanáraim, Jeszenszky György és Berdisz Tamás is sokat adtak a velük töltött négy év alatt. Első dobfelszerelésemet Ágoston Bélától kaptam, még amikor a zenetanárom volt gimnáziumban. Később rengeteget zenéltem és turnéztam vele, ő is egy jelentős hős az életemben.
Akinek a zenéjén keresztül rengeteget tanulhattam, az David Binney, Joshua Redman, Gregory Hutchinson, Brian Blade, Mark Guiliana, Chris Potter, Marcus Gilmore, Kurt Rosenwinkel, Ligeti György, Bartók Béla, Kurtág György – és még sorolhatnám. Folyton őket hallgattam. A Monument viszont a jazz hőseiről szól inkább, akik poros, füstös pincékben létrehozták a modern jazz alapjait.
Három dalnak is a víz a témája a lemezen. Miért hat rád ilyen inspirálóan a természet?
Már kisgyerekként rengeteget jártunk túrázni a családommal. Amikor nem a hegyekben kirándultunk, akkor a Duna-parton voltunk. A természetbe olvadásról sokat álmodoztam már akkor is, és most is sokat gondolok rá. Mostanában alig van időm kimenni a természetbe. Amikor a lemezt írtam, akkor is épp egy kis, párás, sötét szobában voltam, távol mindentől, ami a természetre emlékeztetett. Így ösztönösen írtam valami természetit, hogy kielégítsem ezt az igényemet.
A Midlife Madness című számod témája az életközepi válság. Téged hogyan érint ez a helyzet?
Tragikusan, de egyelőre viccet tudok csinálni belőle. Ebben a zenélés és a zeneírás is segít, egyfajta terápiaként. A Midlife Madness ennek a lenyomata.
Főállású zenészként nehéz stabil egzisztenciális alapot teremteni, ami nyomasztó úgy, hogy jövőre leszek negyvenéves.
Hullámokban törnek rám az érzések, hogy „nem jó úton indultam”, „de akkor is már végig kell menni ezen”. Aztán előjön az, hogy „ezt szeretem csinálni”, hogy „szereti a közönség, amit csinálok” és hogy „jó úton indultam el”. De kis idő elteltével kezdődik az egész elölről. Tehát ez egy általános szorongás és létbizonytalanság. Jó, amikor a koncerteken ezzel az érzéssel százszázalékosan együtt rezonál a közönség, és közösen nevetünk rajta. Elképzelem, hogy a jövőben közös interaktív midlife madness terápiákat tartok, és a szám közben pogóval vezetjük le a stresszt.
Már írod a Daveform Quintet harmadik albumát. Milyen lesz az első kettőhöz képest?
Az elején tartok, mert még mindig leköt a Blue Waves megjelenése körüli mizéria. A terveim szerint meg fog jelenni benne az elektronika, és kicsit groove-orientáltabb lesz. Csináltunk pár kísérleti koncertet régebben, amiken egészen másképp, hiphoposan, effektekkel és elektronikával kiegészülve játszottuk az Arrivalt. Ezt a közönség és mi is élveztük. Valami ilyesmi lenne a cél a harmadik lemezzel.
A Daveform Quintet és Kurt Rosenwinkel közös albumának bemutatójára 2027. február 11-én kerül sor a Magyar Zene Házában.