Harci legyező és pontyzászló – Beszámoló a Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeum Washi – A japánpapír ezer arca című új kiállításáról

1868 tavaszán a Fővárosi Lapokban kétrészes írás jelent meg a hat évvel korábban alapított és megnyitás előtt álló müncheni Állami Néprajzi Múzeumról, mai nevén a Museum Fünf Kontinentéről. A szerző, Petendi – valójában Bogyay – Géza személyes ismeretség révén léphetett a még nem véglegesen berendezett termekbe, hogy tudósítsa onnan az olvasókat. Az egykori alapító gyűjtemény értékét fokozta, hogy ide került a két évvel korábban meghalt Philipp Franz von Siebold japán gyűjteménye is, amelyet a szerző a második részben ismertetett. Petendi többek között kiemelte a papírokat, papírtárgyakat, s különösen megragadta figyelmét a „vastag papírbőr”, illetve a papírkészítés állomásainak nyomon követése.

1868 a Meidzsi s az Osztrák–Magyar Monarchia, illetve a Japán Császárság kétoldalú diplomáciai kapcsolatai kezdetének az éve is volt. Az egy évvel korábbi osztrák–magyar kiegyezés, illetve a japán nyitás mindkét országra egyaránt jelentős következményekkel járt. Ezt követően lassan növekedni kezdtek a kölcsönös állami s egyéni összeköttetések, egyre több ismeret jutott el nem harmadik forrásból átvéve, hanem közvetlen, személyes tapasztalatok nyomán a hazai olvasókhoz. Ennek az évnek a végén indult a Távol-Keletre Xántus János is, s a következő év szeptemberétől nagyjából két hónapot töltött Japánban. Gyűjtése elsősorban néprajzi jellegű volt, de kiterjedt ipari termékekre, azaz papírárukra is. Hazaérkezése után, 1874 novemberében hosszú, háromrészes cikket közölt Japán ipartörténetéről, kiemelten a papíriparról a Vasárnapi Újságban; ez volt magyarul az első szakszerű írás erről a témakörről.

Az egyre bővülő sajtó pedig folyamatosan igényelte az előfizetőket izgalomban tartó érdekes témákat, hiszen gazdasági érdek fűzte az olvasók számának növekedéséhez. Ettől kezdve jelentek meg hírek a papírból sodort zsinórokról, zsebkendőkről, ablaktáblákról, kalapokról, köpenyekről, különböző használati tárgyakról, virágokról és számtalan más dologról, amelyek anyaga egyöntetűen valamilyen papír volt. Csak a példa kedvéért egy névtelen híradás címe a Magyar Nyomdászat 1892. áprilisi számából: A papír használata Japánban.

Erőteljes és szuggesztív

A valóság azonban sokszor érdekesebb, mint a fantázia vagy a felületes ismeretek világa. Ezt mutatja a Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeum Washi – A japánpapír ezer arca című, szeptember 24-én megnyílt új kiállítása (a japán szavakat a magyar akadémiai átírás szerint közöljük, kivéve itt, a kiállítás címében). A múzeum emeleti termeiben látható tárgyak és művészeti alkotások, amelyek közül az előbbiek nem ritkán az utóbbiak jellemzőivel is rendelkeznek, a 16. századtól napjainkig tartó időszak japánpapír-felhasználását és -alkalmazását mutatják meg a látogatóknak; a kézi merítésű papírokat. (A helyesírási különbségnek tartalmi vonzata van: japán papír – minden papír, amely Japánban készül, akár kézi, akár gépi előállítással, helyi vagy importalapanyagból vagy akár modern facellulózból; japánpapír – azaz vasi: a kózóból, gampiból és micumatából kézi feldolgozással készül, a rostanyagot a nagasizuki eljárással – többszöri merítéssel, valamint a rostok négyirányú, horizontális összerázásával – merítik szitán, majd falapokon szárítják.) A keleti és a nyugati kultúrákban a papír egyaránt fontos szerepet tölt be. Egyik alapvető feladata az írással rögzített ismeretek közvetítése, amit a kéziratok mellett a könyvkiadás és a sajtó tesz lehetővé. Emellett igen jelentős helyet tölt be a képzőművészeti megjelenítésben. Más kérdés, hogy némiképp eltérő formában; elég csak a könyvek olvasásirányára vagy a képek (metszetek) felhasználására/alkalmazására gondolni.

A rendezés, az installáció erőteljes és szuggesztív. A látvány mindvégig fogva tartja az érkezőt, akit először a felső szintre vezető lépcső mellett több szálra felfűzött, papírból hajtogatott finom origamidarvak fogadnak, azonnal megadva evvel a tárlat hangulatát.

Az emeleti termek berendezése több kiállításszervező elv érvényesülését is megengedi. A középen, vízszintesen vagy függőlegesen elhelyezett vasiívek a metszetek vagy könyvek alapanyagát, magát a papírt mutatják meg a saját anyagiságában, eltérő minőségében, felületi különbözőségeiben. E lapok nagy részének forrása a Xántus által összeállított gyűjtemény. A fali vitrinekben elhelyezett tárgyak ellenben arra utalnak, hogy milyen kreatívan, milyen formai sokszínűséggel használják ezt az alapanyagot elsősorban az írás, a metszetképek megörökítésére, ugyanakkor milyen formai és tartalmi többletet képes adni a papírnak az általa közvetített irodalmi vagy művészeti vonatkozás. Egy terem kivételével valamennyi gyengén van megvilágítva, az emberi szem számára viszonylag sötét, amire a kiállított műtárgyak anyagának és színének a védelme miatt van szükség, míg a teljes fényben úszó utolsó terem a hétköznapi utcai cipőviselet átváltásával, a japán szokás beemelésével erősíti és teszi kontrasztossá az előzők élményeit.

A papír legkézenfekvőbben a könyvhöz és a művészeti alkotáshoz kapcsolódik. Ezekkel találkozik a látogató először: kézírásos, illetve nyomtatott könyvekkel, ukijo-e – jelentése: ’a lebegő világ képei’ – metszetekkel és tekercsképekkel. Sokaknak ismerős lehet a Gendzsi monogatari jeleneteit tartalmazó album, amely egy évtizede szerepelt már a múzeum kiállításán, s Dénes Mirjam és Fajcsák Györgyi szerkesztésében egy kiváló könyv is született belőle. Az 1670 körül készített, ötvennégy aprólékosan festett képből álló rajzgyűjtemény harmonikaszerűen kihúzva látható az egyik vitrinben; oldalait közelről, figyelmesen végig lehet nézni. Ugyanitt található hat kakemono – ’függőleges, fali tekercskép’ – is: színezett vagy monokróm, kétszínű tusrajzok papíron, selyemre dolgozva. Utagava Hirosige, Kitagava Utamaro vagy Kacusika Hokuszai a legismertebb ukijo-e művészek közé tartoztak, metszeteik rokonvilága látható a második terem falán – ahol az érdeklődő egy kakukktojással, a századfordulós cseh művész, Emil Orlik vasira készült dúcnyomatával is találkozhat.

A nyomtatott könyvek újabb tárlóban láthatók, középen kétfelé nyitva: illusztrált és illusztráció nélküli oldalak. Európai szemmel azonban az utóbbi is figurálisnak tűnhet, tekintettel a japán írásjegyek képi forrásaira. S a másik érdekesség, amelyről már volt szó: e könyvek olvasásiránya a Magyarországon megszokottól eltérő, hátulról előre irányuló, s a címlap is a hátsó kötéstábla előtt található.

Használati tárgyak és környezetesztétika

Az egyik teremben, amelynek közepén vízszintesen elhelyezve, üveglapokra rögzítve több rétegben láthatók a szebbnél szebb, színben és mintában igen változatos ív alakú papírok, az egyik falon tizenkét kis vitrin látható. Bennük különféle használati, illetve dísztárgyak egy kakukktojással. Kétszínű – piros és kék – ovális lampion, játékbabák papírruhában. Az egyik mintája valódi kimonók anyagát idézi, vörös, arany, kék, fehér és fekete színekkel krizantém- és darumotívumokkal. Mellettük gyermekjátékok, tengu – ’mennyei kutya’ – medvemaszk. Az alsó sorban pedig többek között szélforgók, és itt található egy kortárs alkotás is (a második kakukktojás, Tranker Kata vasiból készült papírmasé szobra). E tárlókkal szemben az üveg mögött egy többméteres, színes ponty – koinobori – látható vörös szájjal, hatalmas szemmel, stilizált pikkelyekkel, nagy hát- és farokuszonnyal. Bár önmagában mint papírtárgy is megáll, valójában használati eszköz: a fiúk napja – tango no szekku – alkalmából röptették, japán neve is erre utal: ’pontyzászló’.

Az egymással szemben lévő falak között pedig két öltözetet állítottak ki – természetesen mindkettő papírból készült. Az egyik komplett szamurájpáncél: sisakkal, mellvérttel, nyak- és combvédővel, valamint egy harci legyezővel. Nem teljes egészében papír, de a legnagyobb része az, s a Petendi Géza által megcsodált vastag papírbőr is megtalálható rajta. Utóbbi készítésének technológiáját Xántus János örökítette meg, ahogy tulajdonságait is: „ruganyos, rendkívül erős, [és] mosható”. A gyárat, amely előállította Fukagavában, a Tokiói-öböl partján látta. A szamurájpáncél mellé fekete gallérú, narancssárga színű papírköpeny került. Anyagán kívül a legmeglepőbbek a hajtásnyomok, s a szemlélő eltöprenghet: összehajtott ruha mint csomagolópapír? Fölötte napernyő, mellette két hosszú nyelű legyező, a felsőn narai őzek papírból kivágva, az alsón fadúccal nyomtatott virágok láthatók. Valószínű, ezek a legismertebb és könnyen azonosítható tárgyak, japán metszetek elmaradhatatlan részletei.

Czigány Ákos Félhomály című fotósorozata emlékezteti a látogatót

a papír Japánban egyedülálló, építészeti funkciójára: egyszerre töltheti be fal, függöny vagy üveg szerepét.

A fényáteresztést és -szűrést egyben ellátó, vékony és erős anyag környezetesztétikájára reflektál a fényekben fürdő vasicu vagy japán szoba, ahol a papír otthonteremtő, vendéglátó, nyugalmat és békét hozó, filozófiával is átitatott minőségében pihenhet meg a látogató.

A kiállítást nyomtatott tanulmánykötet kíséri magyarul és angolul. A hat tanulmányból kettőt-kettőt a kurátorok, az utolsó kettőt más szerzők jegyeznek. Az írások középpontjában természetesen a japánpapír, Xántus János gyűjteménye, valamint művészeti, technikai, botanikai kontextusok állnak. A gazdagon illusztrált kötet a technológia mellett papírváltozatok egymás mellé helyezésével, a legfontosabb tárgyak bemutatásával is segíti a megismerést. A tárlók anyaga és a nyomtatott kötet tökéletesen érzékelteti a vasi sokoldalúságát és kulturális jelentőségét.

Japán 1868-as nyitásának a számtalan előny mellett kellemetlen kísérőjelenségei is voltak. A hagyomány és a modernitás találkozása olyan értékeket is megsemmisíthet, amelyek helyett csak egyszerűbbet, bár könnyebben előállíthatót vesz át. A gépi papírgyártás kiszorította a lassabb, kézi papír-előállítást, a versenyképesség uniformizálódással járt. A második világháború után azonban feléledt a kézi papírkészítés igénye és gyakorlata, s ez a szándék párhuzamba állítható a 19. század közepétől William Morris hatására kibontakozó Arts and Crafts mozgalommal.

A kiállított műtárgyak döntő többsége a Hopp Ferenc Múzeum japán gyűjteményének anyagát mutatja be, de a Néprajzi Múzeum és más közintézmények, illetve magángyűjtők is kölcsönöztek tárgyakat. Közülük nem egy először került kiállítási tárlóba.