Létkoreográfia – Krusovszky Dénes: Akik már nem leszünk sosem

A múltunk meghatározza, akik vagyunk, akár tudunk erről, akár nem. „Amire nem került sor, amit nem vettem észre, amit túl későn tudtam meg, a maga módján semmivel sem valószerűtlenebb és semmivel sem kevésbé az enyém, mint amiket eddig az életem részeinek hittem.” Lehet ezt félremagyarázni és valami jó dolognak tüntetni fel, mint ahogy Szigeti Júlia az Akik már nem leszünk sosemről készült kritikájában meg is teszi: „Számos helyen megjelenik a »ha másképp történt volna« utáni vágyakozás, ám a könyv címe ellenére mégis pozitív üzenettel zárul: »Akik már nem leszünk sosem, épp annyira mi vagyunk, mint akiknek hisszük magunkat«.” Eszerint a meg nem történt szerelmek valójában megtörténtek, és a lehetőségekkel, amiket nem választottunk végül mégis éltünk? Nem.

Sokkal inkább arról van szó, hogy a meg nem történt szerelmek mint meg nem történtek lettek a miéink, traumaként, amely meghatározza azt, akik most vagyunk.

Ez legfeljebb logikailag pozitív kijelentés, tartalmát tekintve rémisztő. A gondolat nem új, hiszen például ezen alapszik Freud pszichoanalitikája is. Az Akik már nem leszünk sosem ebből a nézőpontból a személyes és történelmi tudat vizsgálata.

A vizsgálat lényege ezeknek a lehetséges traumáknak a felkutatása. A múltba merülés gesztusa átszövi a regényt: a főszereplő Lente Bálint visszautazik szülővárosába, Aszalós emlékeit kazettára rögzítik, az idősebb Bálint az ‘56-ban történtek megírásába kezd (vagy talán az Akik már nem leszünk sosem című regény írásába, mert a könyv ajánlása egy bizonyos T. B.-nek szól, ami lehet Thuróczy Balázsnak, Bálint barátjának a monogramja is).

A pszichoanalitika módszere abból az emberi sajátosságból indul ki, amelyet Kleist A gondolatok fokozatos kialakulásáról beszéd közben című esszéjében nagyon szemléletesen fejt ki. Az elgondolás lényege, hogy az ember mielőtt beszélni kezdene, még nem egészen tudja, hogy mit fog mondani, maga a beszéd folyamata is segít abban, hogy rájöjjön erre.

A beszéd és a gondolat egymást formálják. A pszichoanalatikus nemcsak azért beszélteti a pácienst, hogy az elmondja, ami benne van, hanem hogy a beszéd által kiderüljön a beteg számára, hogy mi is van benne, ki is ő. Az írásnak ugyanúgy megvan ez az emlékezetet segítő terápiás jellege.

Ez az oka, hogy a főszereplő a történet végén regényírásba fog: hogy felkutassa életének azokat az eseményeit, amelyek az ő részvételével, mégis nélküle történtek meg, és megakadályozza azt, hogy ez legközelebb is előforduljon. Rendet tesz önmagában. Figyelni tanul.

Nemcsak a történet, de a regény szerkesztése is rájátszik a kleisti elgondolásra. A narrátor elkezd valamit mondani, de aztán eszébe jut, hogy ehhez ezt és ezt is kell még tudni, ezért ugrál az időben, így halad előre a történet. Ez a technika ismerős lehet az Iskola a határon-ból, csak itt Both Benedek és Medve Gábor egyetlen személy, és Krusovszky nem az elbeszélés nehézségeiről akar valamit mondani, hanem az elbeszélés hamisságáról, az emlékezet működéséről, ahogy szelektál, asszociál, s a végén a múlt eseményeiből olyan ok-okozati sort állít fel, amely magyarázatául szolgál a jelen állapotainak. Az állandó ugrálás azért szükséges, mert egy kijelentés bizonyosságához találni kell más emlékeket, amelyek azt alátámasztják.

Ahogy aláássa, majd megint kialakítja saját kerekségét, míg a végén megnyugtató egészbe fullad, amely azt sugallja, hogy a főszereplő végül mégsem tanult saját hibáiból – épp ebben áll a regény érdekessége.

Mert ez a kerekség illúzió. Az emlékezet képei retusálhatók. Erre jön rá Bálint, mikor a hajdúvágási Nagy-Magyarország szobrot és az ‘56-os emlékművet szemléli, amely egy pogrom emlékét igyekszik eltörölni: „ahogy az országban elkezdtek megjelenni a hasonló emlékművek, eleinte még tényleg jóízűen lehetett nevetni rajtuk. Amikor aztán észrevettük, hogy már mindenhol ilyenek állnak, kiderült, mégsem olyan vicces az egész. Most pedig végre azt is tudom már, kik állítják őket: mi magunk.” Mert nemcsak a történelmi emlékezetre igaz ez, de a saját életünk képeire is: mindig csak utólag formáljuk történetté az események kaotikus halmazát, tanúsítunk az egyes részleteknek jelentőséget. Tesszük mindezt a saját nyugalmunk érdekében. Ha máshol nem, akkor legalább a személyes múltunkban és a műalkotásokban legyen rend.

Az emlékezés visszamenőleg alkotja meg az embert – nemcsak azért, mert az átélt élményeinket egy ok-okozati sorrá állítja össze, hanem azért is, mert kiszínezi ezeket az élményeket. A kiszínezés nemcsak élettel tölti meg az eseményeket, amelyek akkor éppen megestek velünk, de az összefüggések megteremtésében is segít, hiszen egy hasonlat, egy kép maga is mindig analógia. Krusovszky regénye tömve van képekkel, nélkülük a kötet talán fele olyan hosszú sem volna. Ám a képeknek az emlékezés segítésén túl más szerepük is van a színjátékban. Azt sugallják, hogy aki ennyire aprólékosan leír mindent, az mintha semmi mást nem tenne, csak figyel. De mint kiderül, Bálint ebben a nagy figyelésben csak azt téveszti szem elől, ami lényeges. Ami megakadályozná, hogy összefüggő elbeszélést alkosson önmagáról.

Bálinttal és a kleisti elgondolással szemben áll a vastüdőben fekvő Aszalós karaktere. Ő ugyanis kronologikusan halad, neki nem beszéd közben állnak össze a fejében a gondolatok, pontosan tudja, mit akar mondani, és hogyan. Nem keresi magát, hanem megszabadulni igyekszik magától, és Bálinttal ellentétben neki talán épp ezért hihetünk. Aszalós már évtizedek óta kikerült az élet folyamából, tehetetlenül, csak a plafonra szerelt tükör segítségével képes szemlélni a körülötte lévő világot. Így lehet, hogy kerek, egész mondatokban tud beszélni a múltról. Ezzel szemben Bálint egy folyamatban él, amiből utólag igyekszik konstruálni valami lezárt egészet, hogy önmagát magyarázza vele.

Krusovszky mérnöki bravúrral mutatja be az emlékezet működését és annak kritikáját, mind a történetbe ágyazva, mind a kötet fő kompozíciós elveként. Ebbe belefér, hogy a fordulatok kiszámíthatóak, hogy sok kép felesleges és a nyelv sokszor túlstilizált. Ez csak azt bizonyítja, hogy amit vállalt, azt következetesen végigviszi, akár az olvasói élmény kárára is, hogy az olvasó végre tanuljon valamit. Aki a regényt a fentebbiek miatt kritizálja, az nézzen magába, keresse meg a naplementéit, a nagy szerelmeket, a magány óráit. Láthatja, hogy az ember, amikor emlékezik, sokszor átbillen a giccshatáron.