Nincs időd elolvasni? Vedd fel az olvasólistádra, és térj vissza a cikkhez később!

Az oldalon sütiket használunk a jobb működésért. Az olvasólista a sütik törléséig tárolja a mentett cikkeket.

OK
Olvasólista
  • „Fontos, hogy ki vagy te magad, és azt add bele a közösbe” – interjú Lovas Rozival

    2019.07.03 — Szerző: Hekler Melinda

    Lovas Rozi a fiatal színész generáció egyik legsikeresebb tagja. Fáradhatatlanul sokat dolgozik, és folyamatosan az jár a fejében, hogy hogyan lehetne még jobban csinálni ezt a szakmát.

  • „Fontos, hogy ki vagy te magad, és azt add bele a közösbe” – interjú Lovas Rozival

    Milyen évadod volt?

    Harmadik éve vagyok a Radnótiban, így már otthon érzem magam. Nagyon jó kihívásokat kaptam ebben az évadban, három teljesen különböző „nagy” szerepem volt. Szerencsés dolog, hogy bár nem vagyok szabadúszó, mégis annyira különböző feladataim voltak házon belül, mintha egyszerre lettem volna kőszínházi és alternatív társulatok színésze. A három rendező, Valló Péter, Hajdu Szabolcs és Sebestyén Aba különböző színházi nyelvet beszélnek, ezért is volt annyira izgalmas és változatos ez a három próbafolyamat.

    Az idei POSZT-on a 10 című előadásotokért Sebestyén Aba meg is kapta a legjobb rendezésért járó díjat. Hatalmas siker, lehetetlen rá jegyet szerezni – milyen érzés ez neked?

    A 10 egyedülállóan különleges előadás lett. Tíz egyenrangú szereplő különböző történetét, sorsát meséljük el, közben mind a tízen végig színpadon vagyunk. Ez a próbafolyamat valahogy még inkább összehozta a társulatot. Engem nosztalgikus érzés fogott el, olyan volt néha, mintha az osztálytársaimmal dolgoznánk a Színművészetin. Talán attól nőttünk ennyire össze, mert együtt kerestük az utat. Folyamatosan kamerázzuk egymást az előadás közben, és csak a főpróbán derült ki, hogy ez a forma szerencsére a nézők számára is jól működik, és átütő erővel bír.

    Lovas Rozi
    Lovas Rozi
    Fotó: Dobos Tamás

    Talán Valló Péterrel dolgoztál legtöbbször eddig a pályád során. Ezek szerint jól működtök együtt?

    Mindig szeretek vele dolgozni, mert rengeteget tanulok tőle. Ő rendezte az első külsős gyakorlati előadást, amelyben a kaposvári színházban szerepeltem. Az nekem olyan élmény volt, annyit tanultam belőle, mintha másfél hónap alatt elvégeztem volna még egyszer az egyetemet. Ez, mondjuk, nem csoda, Péter iszonyú művelt, mindent tud a színházról, és azzal, ahogy elemez, nagyon közel visz az adott szerephez. Az idei radnótis előadásában (A művésznő és rajongói) Börcsök Enikő a partnerem, vele is hatalmas élmény volt dolgozni, rengeteget lehet tőle tanulni színészetét, emberségét, gondolkodását, partnerségét tekintve.

    Ő jó példa arra, amikor egy színész sok pályán töltött év után sem lesz maníros, hanem igazán képes belülről fogalmazni.

    Szerencsés vagyok, hogy vele és Tóth Ildikóval is dolgozhattam idén. Mindketten olyan jelenléttel, olyan természetesen, önazonosan és közben lenyűgöző mélységeket hordozva léteznek a színpadon, amit öröm nézni. Én hiszek abban, hogy ha a színész elég empátiával, figyelemmel, önismerettel és nyitottsággal éli az életét, akkor megtalálja azokat a lépcsőket, amik levezetnek a legmélyebb bugyrokig.

    Lehet, hogy ez a munka a színházi szakmán kívülieknek sem ártana, kevesebbet ítélkeznénk.

    Én erre fordítottan gondolok: szerencsém van a hivatásommal, hogy nagyfokú nyitottságra és szeretetre nevel. Hajlamosabb vagyok jobban megérteni az embereket, a világot, mert többet gondolkozom azon, vajon ki mit és miért csinál. A színházon belül is fontos az egymásra figyelés, hiszen ez teljesen közösségi műfaj: a produktum, az előadás a lényeg, és nem az, hogy egy-egy színész kiragyog-e belőle, mert a mondanivaló úgy jön át, ha összeadódnak az energiát. A kaposvári egyetemi évek alatt nagyon jól megtanítottak minket a közösségi gondolkodásra, ott ráéreztünk arra, hogy ha a partnerünk jobb, attól mi is jobbak leszünk, és csak egymást segítve juthatunk igazán előre. De ezzel együtt fontos volt, hogy ki vagy te magad, és azt add bele a közösbe.

    A művésznő és rajongói
    A művésznő és rajongói Fotó: Dömölky Dániel

    Neked nehéz volt önmagadat adnod? Nem vagy extrovertált ember, az biztos. Talán csak sztereotípia a színészekről, hogy mindegyikük nagyhangú, és mindig a középpontban akarnak lenni.

    Valóban közhely, nem elvárás, hogy ha valaki művészi pályára adja a fejét, feltűnési viszketegsége legyen, sőt. Nyilván tagadhatatlanul exhibicionista szakma, mert a színész van a középpontban, örül, ha rá irányul a figyelem. A magamutogatás és a színészet két különböző dolog. Amikor egyetem után elkezdődött a színházi életem, volt bennem egy félsz, hogy a nagyhangúság követelmény lesz, és csak akkor fognak észrevenni, ha felhívom magamra a figyelmet, ha nagy a pofám, és vicces vagyok.

    Aztán hamar rájöttem, hogy igazán csak az érdekes, ha önmagam maradok, és nem egy elvárt rendszer szerint viselkedek.

    Nagyon érzékeny is vagyok arra, ha valakiben van valami nem igazi, rátett vagy sunyi, nem őszinte. A színészet megtanított rá a kaposvári egyetemtől kezdve, hogy teljesen érvényes, amilyen én vagyok, hiszen Lovas Rozi csak én tudok lenni, és abban én vagyok a legjobb. Nincs értelme versengeni mással úgy, hogy olyan akarok lenni, amilyen ő, mert én akkor eleve hátrányból indulok. Megfigyeltem, hogy a számomra hiteles színészek, mint például Börcsök Enikő, Tóth Ildi vagy Kováts Adél, az életben is állandóan önmaguk. Ehhez fontos, hogy az ember alapvetően tisztában legyen magával, legyen önismerete.

    Még csak harminckét éves vagy, és gyakorlatilag minden díjat megnyertél itthon, amit fiatal művészként lehet. Persze nem ez a lényeg, tudom, hanem a feladatok, de azokra sem panaszkodhatsz: színház és film is volt és van bőségesen.

    Szenvedélyesen szeretem, amit csinálok, és ez vonzza magával a kíváncsiságot, akaraterőt, maximalizmust, elégedetlenséget, nyughatatlanságot, szeretetet. Ha az ember a helyén van, és azt csinálja, ami a dolga, akkor harmóniába kerül magával és a világgal. Örülök, hogy megtaláltam, ami számomra ezt megadja. A sikerességet nem szoktam mérlegelni, csak a saját elvárásaimhoz, hiányérzeteimhez tudok viszonyítani – se felfelé, se lefelé nem hasonlítgatok. Pontosan tudom, mennyi energiát és milyen sokrétű munkát fektettem bele, és nem érzem azt, hogy az ölembe hullott volna, de azt igen, hogy érdemes érte dolgozni. A rengeteg öngyötrés és önkínzás is benne van ezekben a díjakban. Ennek a szakmának része, hogy nap mint nap véleményeznek, és természetesen érdekel, hogy tetszik-e a nézőknek, amit csinálok, van-e sikerem. Egyébként mindig kíváncsi vagyok a rendező és a kritikus véleményére egy-egy szerepem kapcsán.

    A művésznő és rajongói
    A művésznő és rajongói Fotó: Puskel Zsolt

    Akkor te azon kevés színészek egyike vagy, aki nem haragszik a kritikusokra, hanem még el is olvassa, amit írnak?

    Igen, a kritika is egy fontos visszajelzés a munkámra. Mindenkinek máshogy alakul a pályája vagy a szakmához való viszonya. Őrlődő típus vagyok, egyfolytában azon gondolkozom, hogyan lehetne még jobban csinálni. Ez nem egy megfelelési kényszer, hanem a személyiségem ilyen: nem szeretek semmit félgőzzel csinálni.

    A filmes karriered szinte egyből egy főszereppel indult a nagy sikerű A berni követben. Hogy emlékszel rá vissza?

    Éppen egy olyan időszakomat élem, amit egyfajta létközi értékelés jellemez. Jólesik például azt is átgondolni, hogy mekkora dolog volt, amikor belekerülhettem ebbe a filmbe. Emlékszem, annyira zsúfolt időszak volt, hogy aznap, amikor talán a legnehezebb jelenetet forgattuk, én autóval rohantam az esti előadásra Miskolcra, hogy a Tanítónő címszerepét játsszam. Nem igazán volt időm akkoriban az örömöt megélni. Rengeteg olyan pontja van a szakmai életemnek, aminek csak utólag nézve értem meg a jelentőségét, és örömmel tölt el, hogy ezek megtörténtek.

    Igyekszem nem elromlani, sekélyessé válni az idő múlásával, nyitott és befogadó szeretnék maradni, de fontos, hogy ösztönösen és félelem nélkül tudjak választani feladatok között.

    Egyre több olyan felkérést kapok, amire nemet kell mondanom, mert már kezdem tudni, hogy mi az az irány, amiben jól érzem magam. Az ember, ahogy egyre többet tud és tapasztal, egyre nagyobb felelősséggel is tartozik önmagáért. Elkezdtem fejtegetni, hogy mi mitől sikerült jól, más meg miért nem működik. Ha nem vagyok felszabadult teljesen, akkor megpróbálom kitalálni az okát, és változtatok.

    Máshogy építesz fel egy szerepet, mint néhány évvel ezelőtt, még pályakezdőként?

    Nincsenek bevált trükkjeim. Most is minden próbafolyamatot azzal a bizonytalan érzéssel kezdek el, hogy fogalmam sincs, hogyan kell csinálni, aztán egyszer csak eljutunk a bemutatóig. Talán most már sikerül jobban, mélyebben odafigyelnem erre az útra. Nyilván egyre több a tapasztalatom, egyre jobban ismerem magam, próbálom levetkőzni a rossz szokásaimat, és igyekszem mindig valami újat felszínre hozni, meglepni saját magamat is. Próbálok folyton mindenből tanulni, a sikertelennek bizonyult megoldásokba többé nem belefutni és belefeszülés helyett inkább lazán, könnyedén eljutni a mélységekig. Formálható, légies állapotban egy ötvenedik előadást is folyamatos improvizációként lehet megélni.

    Nyáron jut majd időd pihenésre?

    Nem nagyon, legalább négy éve nem álltam le egy hétnél többre, de próbálom a kimerültségi szintet valahogy csökkenteni, és kicsit újratölteni magam. Szemlélődő, elemző alkat vagyok, a lét is képes önmagában örömet okozni, de épp ezért egy határozottabb kilépés kellene a hétköznapokból, hogy igazán ki tudjak kapcsolódni. El sem tudom képzelni jelen pillanatban, hogy egy próbafolyamatnyi időre hogyan szakadhatnék ki, de valami bennem mégis vágyik már erre mostanában.


  • További cikkek