×

„szökési és visszatérési kísérletek”
Beszélgetés Krusovszky Dénessel
Benedek Leila
2015 // 09. 04

„napról napra nehezebbnek érzem a dolgok elen­gedé­sét, de annyira még­sem vagyok öreg még, hogy ebbe bele tudjak nyu­godni. […] Néha a leg­várat­lanabb hely­zet­ben egy­szer csak meg­érzem egy régi kirán­dulá­son leta­posott nedves fű illatát a gyerek­korom­ból, és akkor ezzel vala­mit mégis kez­de­nem kell…”
A fiúk országa című novellás- és a Kíméletlen szentimentalizmus című esszékötetedet követte az idei könyvhétre megjelent Elégiazaj. Hogyan és meddig készült ez a verseskötet? Változott-e a munkafolyamat a prózaírás hatására?

Az Elégiazaj verseit tulajdonképpen már rögtön A felesleges part kéziratának lezárása után elkezdtem írni, tehát nagyjából négyévnyi versanyag van ebben a kötetben. De volt közben egy kis kihagyás is, amikor azt éreztem, hogy valamit máshogyan akarok megírni, más szavakkal, más kontextussal, és akkor egy darabig elengedtem a dolgot, illetve a gyerekversekre koncentráltam (ezek 2013-ban meg is jelentek). Később némi kitérőt jelentett a novellák írása is, ami a leginkább épp ezáltal volt hatással a versekre – a másféle írásmód elterelte a figyelmemet a versekről, így mikor visszatértem hozzájuk, frissebben tudtam folytatni a velük való bíbelődést, illetve a prózaírás nyújtotta távolságból jobban rá is láttam az addig elkészült anyagra, azt hiszem.

A kötet néhány versét kifejezetten novellaszerűnek éreztem. Megmaradt vagy továbbfejlődött benned a történetigény?

A prózaversek esetében szerintem nem annyira a történetigény az erős (ami egyébként kétségtelenül van bennem egy ideje, sőt egyre erősebb is), mint inkább a különféle beszédmódokkal való kísérletezgetés lehetősége. Másfajta mondatstruktúrát hívnak elő ezek a szövegek, mint a rövidsoros szabadversek. A költészet egyik legfontosabb tulajdonsága, hogy minden egyes eleme ugyanakkora hatással van az egészre, tehát ha csak egyvalamit is megváltoztatsz a szerkezetben, az egész vers hatásmechanizmusa átalakul. Borzasztó finom szerkezet egy vers, és nagyon apró dolgokon múlik, hogy működik-e végül. A szabadvers esetében a sorok hossza, a töréspontok, az áthajlások mind-mind funkcióval kell hogy bírjanak az adott helyen. A prózaversnél ez az elem ki van iktatva, tehát nagyobb hangsúly esik a mondatok lejtésére és a szavak egymásutánjára. A lírai megszólalásnak ezek a különböző lehetőségei izgattak elsősorban, amikor prózaverseket írtam, illetve az a tér, ami egy meg nem valósult történet helyén létrejön, és amit leginkább a költészet eszközeivel lehet belakni.



Nagyon érdekes és talán szokatlannak is nevezhető a kötet felépítése, a versek rendszerezése. A címadó Elégiazaj mintha egy ciklus lenne, melynek darabjai a kötetben elszórva jelennek meg. De a Horizont című versből is több hasonló bontakozik ki (Horizont/Nyugalom, Horizont/Ostrom, Horizont/Születésnap). Ennek mi az oka, funkciója?

Amikor az Elégiazaj sorozat darabjait írtam, még nem volt kész elképzelésem, hogy kötetben hogyan mutatnának, viszont amikor elkészültek, és főleg amikor már több, tőlük független vers is került melléjük, rájöttem, hogy nem akarom őket elválasztani a többi verstől, külön ciklusba vagy fejezetbe rendezni. Úgy éreztem, bezárnám ezzel a szövegeket egy kalitkába, ami nem tenne jót nekik. Amikor pedig már egy bővebb anyag is kezdett összeállni, kötetszerűen rendeződni, úgy láttam, hogy egy nagyobb térben szabadabban meg tudnak szólalni egymás mellett a különálló darabok, viszont a visszatérő, egymásra felelő elemek azt is indokolttá tették, hogy legyen két fejezet a könyvben, egy kettős osztatú tér, ami azonban egy pontból is belátható akár (mint egy pálya két térfele), így alakult ki a végső szerkezet. És a Horizont-versek is eszerint találták meg – remélem – a nekik megfelelő pozíciót. Tehát valamiképp a versek belső dinamikája határozta meg végül azt is, hogy egymáshoz képest hogyan helyezkedjenek el, és nem valami előre felállított koncepció.

Ha már a szokatlanságot kérem számon, a kötet mottóját (amennyiben tényleg mottó) sem a könyv elején olvashatjuk. Sőt később felbukkan még egy...

Igen, ennek a könyvnek két mottója van, ez nem annyira különös, de amikor kiemeltem őket a versek elé, kicsit modorosnak éreztem ott a helyzetüket, és úgy láttam, ha beljebb kerülnek, a kötet sűrűjébe úgymond, többet tudnak mondani, vagy legalábbis másként tudnak megszólalni, mintha kiemeltem volna őket. Olyan érzésem volt, amikor a kötet elejére tettem őket, mint gyerekkoromban a hajnali iskolagyűléseken, amikor egy-egy osztálytársunkat kiállították a többiek elé, mert jók voltak, vagy épp mert rosszak, és ezt én nem szerettem volna most elkövetni a mottók ellen.

Az előző verseskötetednek (A felesleges part, 2011) vegyes volt a kritikai visszhangja. A költészetedre jellemzőnek mondott metabeszéd kicsit mintha el is tűnt volna az új kötetből (persze véleményem szerint, szinte bármit lehet metaként olvasni). Jól érzem, hogy egy új (vagy legalábbis másmilyen) megszólalóval találkozhatunk ezeknél a verseknél?

Persze, ez egy másik kötet, ami másról és máshogyan próbál meg beszélni a verseken keresztül. Ráadásul én is sokat változtam, azt hiszem, A felesleges part óta. Nyilván vannak olyan elemek is, amelyek összekapcsolják a kettőt, és nyilván az én versnyelvem sem tud (nem is akar) gyökeresen elszakadni a korábbi kötetektől, de mégis itt sok szempontból másra fut ki a dolog, más téteket akar mozgatni a költői megszólalás, mint a korábbi köteteknél. A személyes és az eltávolított, tárgyias beszédmód aránya is más. A metalíra helyett vagy mellett sokkal erősebb egyfajta emocionális attitűd.



A versek és főleg az Elégiazaj „kvázi-ciklus” számozott versei az emlékezés dimenzióiról vagy inkább az emlékezés lehetetlenségéről, az emlékek fiktív jellegéről beszélnek. Miért kezdett el izgatni ez a probléma? Mit gondolsz az emlék és nyelv, az emlék és a vers kapcsolatáról?

Ha nagyon egyszerűen akarok válaszolni, azt mondhatom, hogy azért kezdett ez a dolog ebben a formában izgatni, mert elkezdtem jobban érezni az idő múlását. De ezt ne értsd túl patetikusan. Arról van szó, hogy habár nagy tragédiák nélkül, egyszer csak mégis arra eszméltem, hogy azon a bizonyos József Attila-i homokos, szomorú, vizes síkon nézelődök. Magyarul öregszem, és napról napra nehezebbnek érzem a dolgok elengedését, de annyira mégsem vagyok öreg még, hogy ebbe bele tudjak nyugodni. Én nem szoktam meditálni, jógázni, futni vagy bármi ilyesmit csinálni, viszont majdnem minden nap eljön egy pont, amikor muszáj elvonulnom kicsit, mert nem bírom az idővel tartani a lépést. Néha a legváratlanabb helyzetben egyszer csak megérzem egy régi kiránduláson letaposott nedves fű illatát a gyerekkoromból, és akkor ezzel valamit mégis kezdenem kell, ha a jelen időt aztán folytatni akarom. A vers képlékeny és bizonyos szempontból időn kívüli tere az egyetlen, ahol nem érzem a különböző síkok szétválasztásának kényszerét. Itt az emlékezet nem puszta felidézésként és nem is rekonstrukciós kísérletként van jelen, hanem valamiféle egyidejűségként, aminek a megélésére, úgy tűnik, szükségem van, hogy a végén ki tudjak jönni a besötétített szobából, és folytatni tudjam a napomat.

Mintha az emlékezés rétegei mellett egy másik nyomvonal is tetten érhető lenne a kötetben. Az Alkony című versben találtam rá arra a pár szóra, amelyek összefoglalják ezt: „a szökés gőgjétől / a hazatérés szégyenéig”. Még csak nem is egy egész mondat ez, mégis úgy érzem, a szökés, a menekülés, majd a szégyenteljes hazakullogás képe is vissza-visszatér a versekben.

Nyilván nem tudom, más hogy van ezzel, de én a magam számára egész konkrétan fel tudom vázolni az eddigi életemet a szökési és visszatérési kísérletek ritmusa szerint. Vagyis hogy van egyfelől ez a „du musst dein Leben ändern” [„meg kell változtatnod az életed” – a szerk.] dolog, másfelől meg az igény, hogy mégis egy integráns személyiségnek kéne tűnni, és ezek elég komolyan egymásnak feszülnek. Azt képes vagyok feltételezni, hogy létezik egyfajta centruma az énemnek, amivel az időben többé-kevésbé távoli pontokon is azonosulni tudok, de hogy a cselekedeteim ezzel az énnel visszakövethetően ok-okozati viszonyban lettek volna, arról azért nem vagyok egészen meggyőződve.

Ha a kötet hangulatát kellene felidéznem, azt mondanám, egy alföldi pusztát képzelek el, vagy egy tanyavilágot, munkásokat, végtelen, sötét erdőket, kietlen pályaudvarokat. Eszembe jutnak a kötet olyan szavai, mint a pernye, az ászka, az elcsapott péklegény, a kistraktor, a kézi taliga. És persze bóklászunk a vizeletszagú Budapesten is, de a várost kevésbé érzem hangsúlyos háttérnek.

A város annyiban hangsúlyos, hogy én városban mozgok főleg, és ez talán a verseken is átszüremlik finoman, viszont itt elsősorban nem arról van szó, hogy én hol mozgok, hanem hogy bennem mi mozog. És – ezt is be kellett látnom az utóbbi időben – erősebbek bennem a vidéki gyerekkorom emlékei, mint azt amúgy gondoltam volna. Mármint a gyerekkori emlékek erősségében nem kételkedtem, de azt nem hittem volna, hogy ezek között a vidékiség elemei ilyen makacsul tartják magukat. Hogy egy-egy vesszőkosár fülének, bádogkanna tetejének, roskadozó pajtának vagy korhadt vadászlesnek ilyen komoly jelentősége volna. De én, talán ezt mondhatom így, rég eljöttem onnan, rég nem vagyok közöttük, szóval ezek a dolgok valamiképpen elszakadtak már eredeti funkciójuktól és jelentésüktől bennem, és egy egészen más funkciót vettek magukra – ami nem egyértelmű, nem praktikus, nem kézzelfogható; tehát nem egészen tiszta a viszonyunk. Kiirthatatlanul ott van valami zaj az egymással való párbeszédünkben.

A költészeteddel és konkrétan ezzel a kötettel kapcsolatban is felmerült már több helyütt John Ashbery, Dylan Thomas neve, de Marnoé, Tandorié is. Mit gondolsz ezekről az összehasonlításokról? Mit gondolsz alapvetően a hatásról, változott-e a hagyományhoz való viszonyod az elmúlt években?

Ezek a névsorolvasások mindig csalókák, és bizonyos szempontból irritálóak is, mert mindig leegyszerűsítik a szituációt, de belátom, hogy valamilyen módon szükség van rájuk (nekem magamnak is), hogy legyen fogódzó a versekhez való közelítésben, illetve – és főleg – a róluk való beszédben. De azért óvatosan bánnék a dologgal. Az a hatáshálózat, amiben egy szerző mozog, folyton alakul, változik, nem érdemes túl sok időt arra áldozni, hogy egy-egy pillanatát konzerváljuk, mert nincs akkora tanulsága már a következő percben sem, mint azt hinnénk. Persze, az általad sorolt nevek, különbözőképpen, fontosak a számomra, és bizonyosfajta irányvonalat is felvázolhatnak akár. De ne hagyjuk szó nélkül, hogy a versek önmagukban is lehetnek hatással valakire, sőt elvileg így kellene főleg működniük. Mostanában, a Versum miatt is napi szinten olvasok külföldi költőket, és ezek közül a versek közül sok nagy hatással van rám, akár a tágabb életmű ismerete nélkül is. Hogy egy példát mondjak, Louis MacNeice-nek van egy verse, a The Sunlight on the Garden, amitől nem tudok szabadulni egy ideje. Folyton eszembe jut, újra kell olvasnom, hurcolom magammal. Meg is próbáltam lefordítani, de nem találtam meg hozzá a hangot (gyorsan meg is környékeztem egy költő ismerősömet, hogy fordítsa le nekem, remélem ő jobban boldogul majd vele), mégis ott motoszkál a fejemben hónapok óta. Ez, gondolom, elég erős hatás végül is.

A szépirodalmon túl fordítasz, esszéket, kritikákat is írsz. Bár a kortárs szépírók közül sokan írnak recenziókat, mégis megkérdezném, hogyan viszonyulsz a rólad írt kritikákhoz? Milyen az, amikor akasztják a hóhért?

Én nem látok se hóhérokat, se akasztófákat errefelé. A kritikát igyekszem valamiféle termékeny diskurzusként és dinamikus értelmezésként elképzelni, a kivégzésszerű reflexiók távol állnak tőlem, ami nem azt jelenti, hogy finomkodni kéne, de azt igen, hogy nem árt, ha valamiféle érvrendszer van a véleményalkotás mögött. Azt hiszem, elég jól bírom a kritikát, és kifejezetten érdekel is, hogy ki mit ír a könyvemről. Azt nem bírom, ha egy kritika nem mond semmit, nem érvel, nem mer értékelni, ha átérződik rajta, hogy valamiféle előzetes elvárásnak akar megfelelni, vagy ha közhelyeket puffogtat ott, ahol állítania kéne valamit. Nem egyszerű ez, és különösen a költészetkritikát látom kissé bizonytalannak mostanában, ami elég ijesztő, mert erős kritika nélkül nincs erős irodalom sem.

Megosztás:

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben