A rózsa csak rózsa – kritika Villányi László mindenek előtt című verseskötetéről

Bár első, 1978-ban publikált, Délibábünnep című debütkötete óta sorra jelennek meg a művei, költői tevékenységét a szakma számára is figyelemfelhívó módon mégis az elmúlt három évtizedben bontakoztatta ki – nem mellesleg ez idő alatt a győri Műhely folyóirat legendás főszerkesztőjeként is tevékenykedett. A közelmúltban közreadta összegyűjtött esszéit (voltaképpen, 2017), de elsősorban sajátosan visszafogott hangú költőként vált ismertté, aki nagy figyelemmel fordul az apró mozzanatok felé, képi világa gyakran a természeti ihletettség jeleit mutatja, illetve előszeretettel használ életrajzi tényekre és a költői kimondás körülményeire, lehetőségeire vonatkozó utalásokat. Villányi új kötete jó értelembe vett körülményességgel simul életművébe, sőt szorosan kapcsolódik a 2016-os egyszer csak című verseskönyvéhez, amiben a számvetés szándékával íródott létösszegző verseit tárta az olvasók elé.

A mindenek előtt két ciklusra tagolódik: a nap mint nap és a mondatai közé című részekre – a két egységbe rendezett szövegek tördelésükkel is elkülönülnek. Az elsőben az öregedéssel és halállal szembesülő költő strófákra osztott, kis kezdőbetűs címmel írt verseit találjuk, amikben számot vet eddigi életével. A második ciklust alkotó, versszakokra tördelés nélküli, nagy kezdőbetűs címekkel ellátott szövegei pedig arra reflektálnak, hogy az imént kitől, milyen költőtől olvashattunk költeményeket. Két versbeszélőt szólaltat meg tehát Villányi, és mintha az első írná verssé azt, amit a második él meg.

A nap mint nap ciklus szövegei felmutatják az öregedés és az öregség tapasztalatával foglalkozó versek szinte összes közhelyét. A múltba merülés folyamatát viszik színre, a múlt azonban nagysága miatt is bizonytalan, az álmok az emlékekkel egybeolvadnak, sokszor a jelen képeiből bomlanak ki, és ez a hibrid massza általános toposzok köré szerveződik, mint például vonat (szavai közé, nem találod), folyó (száraz lábbal, ujjairól álmodott, megváltozott élete) vagy álom ( szemedben haldoklik, áthajt rajta, álomból van), amik éppúgy lehetnek az emlékezni próbáló versbeszélő(k) sajátjai, mint bárkié, hiszen általános érvényük miatt képesek összefogni a magunk mögött hagyott évek széttartó tömegét.

Villányi azonban túl sokat bíz a toposzokra, amik sokszor nem bizonyulnak elég erősnek ahhoz, hogy a verseket egybetartsák: a felépítményük és a gondolatvezetésük is csapongó lesz.

Ebből a halomból a versbeszélőnek a múltja irányába egyre csak növekvő elégedetlensége okán lassacskán a jelen képei sarjadnak ki. Az öregség átrendezi az értékviszonyokat, felszenteli a mindennapokat, és a versbeszélő végül letesz az írásról. Költészet helyett inkább – egy újabb untig ismert toposz – kertet művel, ami a tudásról való lemondás és az édenkertbe való visszatérés szimbólumaként is olvasható.

A mindenek előtt közhelykavalkádja nagyon is személyes problémát mutat be: egy leélt élet unifromitásáról és ezen keresztül az elégtelenségéről, feleslegességéről vall. A versbeszélő mégis arra hivatott, hogy valamiféle benyomást adjon minderről. Az első ciklus végére a költemények egyre közelebb jutnak a kimondás, a költői megszólalás jelenéhez, ezzel párhuzamosan pedig a földhöz, olyannyira, hogy az éppen elültetett kerti növények puszta felsorolásává alakulnak: „Följegyzi a hiányt: prágai bangita, sárgavesszős som, / szárnyas kecskerágó, magas csukóka, kínai boróka, / tatár lonc, turkesztáni szil, madárbirs, mahónia” (életeden túlra). A költészet végül teljesen összeér az eddig figyelmen kívül hagyott jelennel, amiről már nem lehet írni, mert az íráshoz múltra van szükség, az viszont egyre kevésbé látszik méltónak az odafordulásra.

A mondatai közé ciklusban megszólaló második versbeszélő már a nyitóversben arra az evidensnek látszó tényre hívja fel a figyelmünket, hogy az első részben költeményeket olvastunk: „Versébe engedje-e az ártér felől érkező varjú / vagy héja hangját, tűnődik, én meg biztatom” (Gyerekkora folyója). Az eddig széttöredezett, az olvasói figyelmet a klisékkel is igencsak próbára tevő gyűjtemény itt áramlani kezd, magával ragad. Ennek a ciklusnak a versbeszélője az, aki él, míg a másik – egyazon én – részeként „csak” verset ír. A ciklus, szembeállítva egymással az életet és a költészetet, ad némi vigaszt, hiszen azt sugallja, hogy nem a létezés kevés, csupán a rá alkalmazott szavak: „Esztergálás közben tanultál legtöbbet a költészetről, / amikor még nem gondoltál versírásra; arányosan kell / közelíteni az anyaghoz, éppen annyit elvenni belőle, / hogy a kés nyomán szigorúan tekeredjen a felesleg” ( megigézve áll).

Nem azért zsúfolódnak a közhelyek az első ciklusban, mert egy leélt élet elégtelenségéről vallanak – a lét költészettel való megragadásának képtelenségéről beszélnek így, elhasznált frázisokkal.

Ez a versbeszélő csupa olyan életrészletet fed fel, amik nem bizonyultak elég méltónak ahhoz, hogy vers legyen belőlük: „vershez még a lábtörés / sem lett volna elég” (Sarok), nemhogy annak a ténye hogy „csütörtökönként ki kell húznom a ház elé a kukát” (Kuka).

A második lírai én azzal szembesíti az elsőt (és vele együtt az olvasót is), hogy a múlt(ja) nem más, mint egy önmagáról költött vers. Ebben az összefüggésben az első beszélő az, aki megkölti a második számára az életet. Szelektálja, mit tekint igaznak, és ezáltal identitást, karaktert konstruál. A két én szimbiózisban van egymással – az elsőnek szüksége van a másodikra, mint verseinek értékkészletére: „Hányszor mentettem ki szorult helyzetéből, / pedig csak vonatra szálltam vagy felültem / piros biciklimre, s ő folytatni tudta elakadt / versét” (Úton), a másodiknak pedig az elsőre, hogy valakivé, azaz láthatóvá váljon. Azért néz fel az elsőre, mivel az az életét képes valami bámulatos dologként láttatni: „Beleéltem magamat, hogy mégsem vagyok / unalmas alak / (...) elhittem, ábrándos a tekintetem, ámulatosak / mondataim” (Átverés). Együtt élnek: az elsőnek hatalma van a második felett, kihasználja őt, hiszen nélküle nem volna képes a versírásra.

Az öregedéssel szembesülő költő számvetése miatt azonban lehetőség nyílik valamiféle összehasonlításra, és ahogy nyilvánvalóvá válik az én(ek) költöttsége, a költő hatalma megdől, hiszen az elégtelennek bizonyul az élő személy valódi megragadására, megőrzésére. A második versbeszélő beszivárog az identitásba, belülről morzsolja szét azt. A nap mint nap vége felé közeledve egyre több olyan szöveghelyet lehet felfedezni, amelyen érződik a mondatai közé lírai énjének hatása. Így jutunk el végül az elhallgatáshoz: „a fogorvosi székben sem jeleztem, / meg voltam győződve róla, hogy a fájdalom a kezelés része” (Néma). Végül elfogadást nyer a természet rendje, hogy ami születik, el is múlik végül.

A halál ellen csak addig bizonyul hatásosnak a költészet, amíg nem kell valóban szembenéznie vele.

A tény, hogy a szelekció, ami az identitást lehetővé tette, épp az egyén megőrzését lehetetleníti el, a költő esetében még megrázóbb, hiszen ezen belátás révén szembesül azzal, hogy az immár értéktelennek tűnő szavak igézetétől hajtva nem élt eleget – és ezen már nem tud változtatni.

A szavak elégtelenségére való ráébredés azzal szemben, ami ellen a versek épülnek, magának a költészetnek mint hivatásnak a szükségességét kérdőjelezi meg. De ez már nem az a hiábavalóság, ami helyett lehet mást csinálni: „Valójában / álomból van; valaki majd ezt is kimondja rólad. / Írni? Nem írni? Hasztalan kérdések. Önteltség azt hinni, / hogy rajtad áll.” (álomból van) A költészetre azért van elengedhetetlenül nagy szükség, hogy rájöjjünk a szavak elégtelenségére, de ezt az utat mindenkinek személyesen kell végigjárnia. Hiába, közhely ez is.