Kiben mekkora a labdaéhség? – Interjú a Kortárs prózaműhelyének oktatóival

Alapvetően a kritikaírói műhely sikere után indította a Kortárs 2022 tavaszán a másik két műhelyt. Arra gondoltunk, ha vannak olyan fiatalok, akiknek van kedvük fejlődni, miért ne lehetne prózaírói műhelyt is csinálni. Drámát már nem fogok, ígérem, mert nem értek hozzá… Esetleg akkor lehetne, ha sikerülne felkérnünk hozzáértőket. Komolyra fordítva a szót, szövegmutatványokat kértünk, és ezek alapján a szerkesztőség és a műhelyvezetők döntötték el, kik férnek be leginkább a csoportba, kiknek a szövegei léphetnek sokféleségükben is valamilyen kapcsolatba egymással. Számomra az volt az egyik kritérium, hogy a leadott szövegen érdemes-e tovább dolgozni. A beküldött anyagok nagyon eltérő stílusúak voltak, de szinte mindegyikben találtam valami érdekeset.

Ahogy a jugoszláv futballválogatott edzője mondta, nem a tehetséget kell elsősorban nézni, hanem azt, hogy kiben mekkora a labdaéhség. A bemutatkozó szövegeken szerintem általában látszik, hogy ki mennyire akar írni – úgy is mondhatnám, hogy mennyire akar elvakultan írni. A jelentkezők közül többen közöltek már itt-ott szövegeket. Volt köztük ismert név is, de ennek nem volt jelentősége a választás során. Az írásból általában látszik, hogy tanítható-e az illető.

A workshopjellegű órákon mindenki rálát a másik munkájára, és ilyenkor látszik, hogy vannak javíthatatlanul jó szövegek.

Ezek sokszor azért ennyire jók, mert úgymond rendesen meg vannak csinálva. Az értelmezéssel nem feltétlenül törődünk, elsősorban magukra a szövegekre koncentrálunk.

Szerintem minden csoportban – függetlenül attól, hogy hány főből áll – másfél olyan ember van, aki igazán jó. Az egyik tehetséges és szorgalmas, a másik pedig vagy tehetséges, vagy szorgalmas. Itt is kiderült, hogy ki a legjobb.

Hogy zajlott a munka? Mennyire voltak zökkenőmentesek az online alkalmak?

Hat fő vett részt végül a munkában, és két-két alkalom volt mindkettőnkkel. Egy közös felületen előre elolvasták egymás szövegeit. Ezeket javítottuk az alkalmakon szinte soronként, és volt idő arra is, hogy ne csak stílusbeli, poétikai, technikai szempontokat vizsgáljanak, hanem azt is, hogy miről szól egy-egy írás. Ezek adott esetben már a technikán túli, értelmezési kérdések, ami szintén nagyon megmozgatta a résztvevőket.

Jól működött. Szegeden van kreatívírás-képzés is, ahol a járvány alatt lehetett gyakorolni ezt a tanítási formát, és én szerettem is ezeket az órákat. Hozzám is kellett minden alkalomra írni egy tárcát vagy egy rövid elbeszélést, amit előre elolvastam, így voltak elképzeléseim arról, hogy miket kell javítani a szövegeken. A tárca röviden összefoglalja a valóság egy szeletét, mozzanatát, és olyan embereknek is sokat ad, akik nem írnak, nem feltétlenül veszik észre az esztétikai, poétikai elemeket az úgynevezett hétköznapi valóságban. A másik feladat az volt, hogy rövidebb elbeszélést alkossanak. Ez izgalmas dolog, mert meg kell építeni egy szövegutat – egyik írás érdekesebb volt, mint a másik.

Mennyire voltak nyitottak a résztvevők a kritikára?

Jól viselték a szövegek szétcincálását. Ez a folyamat – ahogy azt a különböző hasonló rendezvényekről, például a FISZ-táborból is lehet tudni – a mentorok számára is intenzív munka, folyamatos koncentrációt igényel. Természetesen a résztvevők is tudják, hogy még csiszolni kell a szövegeiket, idő kell ahhoz, hogy közölhetőek legyenek. Szerencsére ez a csoport szívesen és sokat dolgozott, és a kritikát is humorral fogadta. Ez nekünk mindig nagy segítség.

Jellemzően mekkora tapasztalattal érkeznek a jelentkezők? Előnyt jelent a bölcsész végzettség a munka során?

Van, akinek már több munkája megjelent, és szeretné kipróbálni magát más műfajban is, sokan tudatosan készülnek az írói pályára, és olyanok is vannak, akik nem bölcsészek, teljesen más – például természettudományos – területről érkeznek, más adottságokkal. Az ő esetükben hiányozhatnak bizonyos ismeretek, amik a többieknek alapvetően megvannak, de ez nem akadálya a közös munkának, sőt, sok új, izgalmas nézőpontot hozhatnak, mivel az íráshoz kevésbé a „bölcsész” elvárások felől közelítenek. Az sem feltétel, hogy valaki egyértelműen író akarjon lenni. Sőt, jó lenne, ha lennének jó olvasók is, szerintem ebben is segíthet a műhely.

Ezzel egyetértek. Megjegyzem, Esterházy matematikus volt. Más kérdés, hogy tanítottam olyanokat is más pályáról, akik elmaradottak voltak az olvasmányélményekben, egyszerűen nem volt mire hivatkozni a közös munka során. Így a bölcsész végzettség elsősorban az olvasmányélmények miatt lehet fontos, de egyáltalán nem feltétele az íróvá válásnak.

Egy fél- vagy egyoldalas írás alapján miből látjátok, hogy egy szöveg jó vagy azzá válhat? Egyáltalán mi kell ahhoz, hogy valaki sikeres prózaíró legyen?

Általában egy rövid írásból is sok mindent meg lehet mondani. Az egyik leghíresebb felfedezés az volt, amikor Hazai Attila megírta A pulóver című elbeszélést. Itt világos volt, hogy ez egy minimalista szöveg, ami rettenetesen durva. A tehetség, az látszik, az ő esetében is felismerték. Nem tudom egyértelműen megmondani, hogy miből látszik. Talán abból, hogy tiszában van az elvárásokkal, de nem feltétlenül felel meg azoknak.

A szegedi kreatívírás-képzés során foglalkozunk azzal is, hogy sikeres írók hogy lettek ismertek. Általában van valami olyan munkájuk, ami személyes, és sok embert megfog, vagy valami extrém cselekedettel hívják fel a műveikre a figyelmet, mint például az az indiai költőnő, aki a menstruációs véréről készült képekkel került az érdeklődés központjába. Sokszor találkozunk azzal az elvárással, hogy kell mutatni valamit a sikerhez.

Mi kell? Egyszerre szabadság, önfejűség, akaraterő, kitartás, tudáséhség, szerénység és humor… nehéz abbahagyni a felsorolást. Alapvetően, ahogy arra már az előző válaszomban is céloztam, megváltozott az olvasáshoz való viszony, aminek következtében nemcsak máshogy olvasunk, de a klasszikus értelemben vett könyvolvasás sem feltétlenül része az emberek mindennapjainak. A műhelymunka során lehetőség van arra is, hogy ezen valamelyest javítsunk. Például lehet célzottan, irányzottan olvasmányokat ajánlani. Személyes mentoráltam is van, akinek általában olyan szövegeket adok, amik hasonlítanak az ízléséhez, és működhetnek nála, néha pedig szándékosan nagyon eltérőket, hogy kimozdítsam a komfortzónájából. 

Az egyik legnagyobb hiányosság tehát szerintem is az, hogy keveset olvasnak, és ez sokszor látszik az írásokon.

Türelmetlenek az emberek, előbb akarnak írni, megjelenni, mint olvasni. Ezen is sokat lehet beszélgetéssel, közös gondolkodással változtatni.

Igen, sokan valóban előbb akarnak publikálni, mint írni. Őket meg kell egy kicsit fékezni, éreztetni kell velük, hogy még van mit csiszolni a munkájukon.

Mi a legfontosabb, amit ilyen rövid idő alatt adni tudtok a résztvevőknek? Mi számít sikernek számotokra egy ilyen folyamatban?

Mindenki pozitív visszajelzést adott. Sokat jelentett számukra, hogy a többiek segítségével külső szemmel is rá tudnak nézni a szövegeikre. Fontos megemlíteni, hogy a hivatalos négy alkalmon kívül is folyt munka, igény esetén külön-külön is kommunikáltam a résztvevőkkel. Többekről kiderült, hogy rengeteg anyaguk van a fiókban. A Kortárs májusban felolvasóestet is szervezett a részvételükkel a Hadik Kávéházban. Később biztosan lesz, akivel megmarad az együttműködés.

A hosszú távú cél alapvetően mindig az, hogy az igazán tehetségeseknek saját kötete jelenjen meg. Amennyire tudjuk, ebben segítjük őket.