„De a bizonytalanság és a nyugtalanság mindenfelé csírázott már” – Heltai Jenő: Kiskirályok

Heltai politikai szatírái, persziflázsregényei – a Family Hotel, illetve folytatása, a VII. Emánuel és kora – először az Új Idők hasábjain láttak napvilágot. A Herczeg Ferenc által szerkesztett hetilap 1912. június 30. és december 22. között szoros egymásutánban közölte a szövegeket, melyek a rá következő évben könyvformában is megjelentek – ekkor még önállóan, magától értetődően a folyóirat kiadásáért is felelős Singer és Wolfner gondozásában, a Modern Magyar Könyvtár című, díszes kiállítású sorozat köteteiként. A dilógia első része az I. világháború alatt újabb kiadást ért meg (ezúttal az 1915-ben induló Milliók Könyve egyik első darabjaként), majd egy bő évtizeddel később – akárcsak Heltai kapcsolódó, bohém tematikájú kisregényei (Az utolsó bohém, Jaguár) – helyet kapott az 1923-ban induló, reprezentatív gyűjteményes kiadás tíz kötete között.

Az ötvenes évektől napjainkig

Az összefogó Kis királyok (később: Kiskirályok) címet 1949-től viseli a szövegegyüttes, ekkor látott első alkalommal napvilágot a két kisregény egy kötetben. A Révai gondozásában megjelent Kis királyok első kiadását, melyhez a közel nyolcvanéves Heltai Mentegetőzés címmel előszót írt, az ötvenes évek első felében, majd a Kádár-korszakban újrakiadások sorozata követte. A Szépirodalmi Könyvkiadó 1952 és 1970 között hatszor (!) adta közre a dilógiát – kétszer a rendszerint több tízezres példányszámban megjelenő Olcsó Könyvtár égisze alatt, 1964-ben Réber László illusztrációival. Kétségtelen, hogy a Rákosi-rendszer összességében nem kedvezett Heltainak, a boldog békeidők alkonyát szatirikusan megjelenítő szövegegyüttes – kiegészítve a kisregényeket kontextusba ágyazó szerzői prológussal – ugyanakkor összeegyeztethetőnek bizonyult a Révai-féle kultúrpolitikával. Arról nem is beszélve, hogy

a Kádár-korszak elején – Heltai halálának évében – vége szakadt az életmű egészét övező hallgatás időszakának, így a dilógia újrakiadása gyaníthatóan végképp problémamentessé vált.

A kisregények korabeli népszerűségét a kiadások száma mellett az adaptációk is tanúsítják: Horváth Ádám a szövegegyüttes alapján – Balázsovits Lajos (Mák István) és Ernyey Béla (VII. Emánuel) főszereplésével – tévéfilmsorozatot rendezett, míg Zórád Ernő, a „precíz bohém” a dilógia képregényváltozatát hívta életre (érdemes megemlíteni, hogy Zórád, aki pályája során előszeretettel fordult Heltai szövegeihez, egyúttal az 1994-es kiadás illusztrátora is).

Ugyan a kisregények a rendszerváltást követően újabb kiadásokat értek meg, nem állíthatjuk, hogy a Kiskirályok – akárcsak Heltai életműve nagy általánosságban – elevenen élne az (irodalmi) köztudatban. László Ferenc megállapításával élve, Heltai nem sorolható egyértelműen az „elsüllyedt szerzők” sorába, „nevét és néhány munkáját, dalszövegét meg szóalkotását feltétlenül ismerjük”, egykori népszerűsége és hatástörténeti jelentősége ellenére azonban már-már „határesetnek” minősül, prózája kétségkívül ismételt felfedezésre vár. A dilógia kisregényei – amellett, hogy Heltai jellegzetes humorának és (ön)ironikus szemléletmódjának köszönhetően a mai napig rendkívül szórakoztató szövegek – az oeuvre bohémregényként aposztrofált darabjainak, illetve Szerb Antal vonatkozó műveinek (A Pendragon legenda, VII. Olivér) tükrében is érdemesek az újraolvasásra.

Bohémek Párizsban

A Kiskirályok elsősorban narrátorszereplője, Mák István révén kapcsolódik az úgynevezett Tollforgatók trilógia korábban már említett szövegeihez: Heltai egyik visszatérő figurája Az utolsó bohém lapjain mint „alanyi költő” központi szerepet tölt be, míg a Jaguárban a Krajcáros Igazság nevű napilap egyik újságírójaként mellékszerepben tűnik fel. Ugyan a dilógia első részének bizonyos fejezeteiben kirajzolódnak a párizsi, illetve a budapesti bohémvilág kontúrjai, szemben például Az utolsó bohémmel, aligha állíthatjuk, hogy a kisregény(ek) fókuszában a bohém életvitel, illetve annak társadalmi-kulturális vonatkozásai állnának.

„Huszonnyolc éves koromban mentem ki másodszor, akkor egy álló esztendeig koplaltam ugyanabban a Family-Hotelban, ahol Szomory Dezső. Ő a legfelső emeleten, én a legalsón. Ő megírta a maga Párisi Regény-ét, ezt a tökéletes remekművet. Én nem írtam meg az enyémet” – olvashatjuk Heltai Elindulás című írásában. Kétségtelen, hogy a Kiskirályok – miként arra az idézett részlet is utal – nem mentes a szerző biográfiai értelemben vett bohémkorszakának mozzanataitól (sőt, a kisregények elbeszélő hősére akár egyfajta alteregófiguraként is tekinthetünk), Heltait ugyanakkor mintha nem elsősorban a saját fiatalkor – Győrei Zsolt szavait idézve – „nosztalgikus, tematikus megélesztésének” vágya indította volna a szövegegyüttes megalkotására, hanem az a válságtapasztalat, amely elválaszthatatlan az I. világháborút megelőző időszak történeti kontextusától. Erre utal a már említett, Mentegetőzés című prológus is, melyben Heltai voltaképpen feleleveníti azt a miliőt („egy régen elmúlt világ régen kihűlt atmoszféráját”), melyben megalkotta a saját bevallása szerint akkor még sokrészesre tervezett, utóbb töredékben maradt sorozat első köteteit: „Az 1900. év hatalmas világkiállításának tündöklő Párizsa, és vele együtt az elbizakodott, gőgös Európa elfogyasztotta már a béke mindennapi kenyerét, morzsáin tengődött csak. […] A szűnni nem akaró hosszú béke utolsó pillanatait élte. Európa-szerte annál jobban tombolt a jókedv, a fényűzés, a könnyelműség. »Utánunk az özönvíz!« – megint ez volt a jelszó, ahogy annyiszor már. De a bizonytalanság és a nyugtalanság mindenfelé csírázott már. A trónok alig-alig recsegtek még, de a közvélemény előlegezte összeomlásukat.”

Heltai – amellett, hogy egy ingatag lábakon álló, fiktív balkáni állam, Cirillország trónviszályait viszi színre kisregényeiben – elsősorban a két főszereplő, Mák István és VII. Emánuel egymást mintegy kiegészítő karakterével érzékelteti a bizonytalanság, az esetlegesség általános élményét – miközben prózája nem veszít alapvetően könnyed, parodisztikus jellegéből. Mák István a Krajcáros Igazság párizsi levelezőjeként – közös nyomoruk révén – ismerkedik meg a titokzatos gróf Berezinával, akiről hamarosan kiderül, hogy a cirill Emanuelis-dinasztia sarja, egyúttal pedig az állandó pénzhiánnyal küzdő ország trónjának soron következő várományosa. A Family Hotel szegényes szobájában harminchat órája koplaló újságíró néhány nap leforgása alatt VII. Emánuel titkárává lép elő, és megismerkedik a cirill összeesküvés résztvevőivel, a trónkövetelő korrupt és köpönyegforgató „híveivel”: Kifosztovics pátriárka, Golov báró vagy éppen Szapjanin – Rejtő Jenő karaktereit előlegező – karikatúraszerű figuráival.

Mák István különösebb ambíció nélkül, mintegy az eseményekkel sodródva válik a cirill politika kulcsfontosságú aktorává. Újdonsült helyzetének meghatározó összetevője természetéből fakadó látszólagos alkalmatlansága a véletlenek játéka konstruálta hivatásra, illetve az a sajátos, elsősorban önzetlenségén és áldozatkészségén nyugvó viszony, mely a talányos, nehezen megközelíthető VII. Emánuelhez kapcsolja. Míg az újságírót – akit paradox módon „jámbor becsületessége, fantasztikus őszintesége és zseniális ügyetlensége” tesz kompetenssé a feladatra, hogy előkészítse a párizsi emigrációból hazatérő VII. Emánuel trónra lépését – a szerepjátszás elbizonytalanítja, folyamatos önreflexióra készteti, addig a trónkövetelő – mindig szem előtt tartva aktuális érdekeit – páratlan rugalmassággal lavírozik az egymással összeegyeztethetetlennek tűnő szerepek között is. Mikor például lehetősége nyílik, hogy szerződést kössön Leóval, az Oroszlánnal, az „örökké szenzációkban utazó” cirkuszigazgatóval (pénzt szerezve ezzel a cirill összeesküvés céljaira), a legkisebb aggály sem merül fel benne azzal kapcsolatban, vajon alkalmas-e egy kellőképpen mutatós cirkuszi produkció előadására.

A prózai életmű ismeretében nem kerülheti el a figyelmünket, hogy

Heltai lényegében modellt teremt Mák István és VII. Emánuel kettősével, melyet soron következő kisregényében, a már említett Jaguárban tulajdonképpen ismét alkalmaz.

A Heltai-irodalom a kiadástörténetből fakadóan kézenfekvő módon a Tollforgatók-trilógia másik két darabjához kapcsolja az önazonosság elbizonytalanodásának, megsokszorozódásának tapasztalatát artikuláló szöveget, miközben az – figyelembe véve a névtelen narrátorszereplő és Gróf Mindenyssa Zdenkó (avagy Jaguár) a Kiskirályok főszereplőivel analóg párosát – valójában a dilógiával áll szoros rokonságban. Ezzel kapcsolatban érdemes feleleveníteni a rejtélyes címszereplő emblematikus, a kisregény mottójának is beillő mondatait: „Mindegy, hogy mi vagyok. Magam sem tudom, hogy mi vagyok. Voltam már színész, detektív, hókaparó, farmer, állatszelídítő, fotográfus, hajóskapitány, bankigazgató, szerzetes, kötéltáncos és bűvész. Most újságíró vagyok, de nem tudom, meddig leszek az.”

A modell továbbélése

A Kiskirályokban megtalált modell nem kizárólag a Jaguárban él tovább, hanem Szerb Antal életművében is – érdekes módon azonban nem az A. H. Redcliff álnéven publikált VII. Olivérben, melyet nyilvánvaló tematikus hasonlóság és hatástörténeti kapcsolat fűz a dilógia kisregényeihez, hanem a nyolc évvel korábban, 1934-ben megjelent A Pendragon legendában. Szemben ugyanis az egyébként rendkívül szórakoztató VII. Olivérrel, melyben a címszereplő, a dél-európai Alturia uralkodója saját maga ellen követ el államcsínyt, A Pendragon legenda énelbeszélés, bölcsész narrátorszereplője, Bátky János pedig hasonló identitásválsággal kénytelen szembenézni, mint Mák István vagy a Jaguár névtelen elbeszélő hőse, mikor – kapcsolatba kerülve a titokzatos Earl of Gwynedd-del – „a fölösleges tudományok doktorából” minden előzmény nélkül amatőr detektívvé lép elő.

Az említett szövegek nem kizárólag alapszituációjukat tekintve vethetők össze, hanem a populáris irodalom jellegzetes műfajaihoz való viszony szempontja mentén is –

a Jaguár és A Pendragon legenda joggal tekinthető például a klasszikus detektívregény sajátos, más műfajok eszköztárát is felhasználó újraértelmezésének.

A műfaji kategorizálás a Kiskirályok kapcsán talán még kevésbé egyértelmű, az ugyanakkor biztos, hogy a dilógia énelbeszélője több alkalommal is utal a kisregények irodalmiságára, egyebek mellett felhívva a figyelmet a populáris kultúra különféle történettípusaiból származó sematikus jegyekre, melyek mintegy átszövik a szövegegyüttest: „Vegyes érzésekkel léptem ki az utcára. Eszembe jutottak grovai emlékeim, a nagy cirill összeesküvés kalandos mozzanatai. Afféle rémregénynek láttam immár az egész históriát, ügyetlenül összeszerkesztett filmnek, amely a legolcsóbb hatásokkal dolgozik: álarcos tolvajokkal, detektívekkel, kémekkel, rendőrautókkal, lakatlan házakkal, napidíjas összeesküvőkkel stb., stb. VII. Emánuel trónralépésének a történetét talán magam sem hittem volna el, ha véletlenül nem én játszom benne a legnagyobb szerepet.”

Látszat és valóság kapcsolata tehát nem kizárólag a dilógia cselekménye kapcsán értelmezendő (gondoljunk itt például a megszámlálhatatlan szerepcserére), hanem általában véve Heltai poétikájának vonatkozásában is. A Kiskirályok politikai szatírái első pillantásra pusztán szellemes, pehelykönnyű szövegeknek tűnnek, fesztelenségük mögött ugyanakkor – nyilvánvaló összefüggésben a közelgő világégéssel – felsejlik a bizonytalanság, az elidegenedés tapasztalata. Hasonló kettősséget figyelhetünk meg a populáris kultúra „legolcsóbb hatásaival” kapcsolatban: kétségtelen, hogy Heltai a dilógiában untig ismert toposzok és megoldások tömkelegét hozza játékba – ez általánosságban is jellemző alkotói módszerére –, ezzel egyidejűleg ugyanakkor áttéttelesen, kedélyes öniróniával reflektál szövegeinek banalitására – egymástól eltérő olvasási stratégiák előtt nyitva utat prózájának rétegzettségével.

A cikksorozat korábbi darabjai:

Zenélő, szomorú mocsár – Gozsdu Elek és a Tantalus

Amiről a noteszlapok hallgatnak – Tolnai Ottó első, Rovarház című regényéről

Mennyi a nyugdíja egy világszínvonalú kisregénynek – Ottlik Géza: Hajnali háztetők

„Menj Könyvecske, tulajdon agyam fajzotta leányom” – Fél évszázada jelent meg Weöres Sándor Psychéje

„A sokszor írt témának meg nem írt regénye” – Lovik Károly: A kertelő agár

Szenvedélyek végletekig: 80 éve jelent meg Márai Sándor A gyertyák csonkig égnek című regénye

Az eltűnt Hellász nyomában – Szabó Magda Zeusz küszöbén című művéről

„csak azokat a napokat vesztettük el igazán, amelyekre nem emlékszünk” – 110 éve jelent meg Kaffka Margit Színek és évek című regénye

„Nem érzed-e, hogy jön homlokod felé a golyó […]” – Esszé Bródy Sándor A nap lovagja című regényéről

Habent sua fata libelli – Markovits Rodion Szibériai garnizon című művéről

„Itt volt tegnap Devecseri” – Esszé Devecseri Gáborról

„Az utolsó költő” – Reviczky Gyula költészetéről 

„Ó, állatok mély, boldog mélabúja!” – Juhász Gyula költészetéről mai szemmel