A hosszú gondolat könyve – kritika Szijj Ferenc Igazi nevek című verseskötetéről

Feltűnő, hogy bírálók szinte egyhangúlag elmarasztalják a válogatás szerkezetét, például a korábbi Agyag és kátrány (2014) című verseskötet egységes alaphangjához, felépítéséhez képest. Tény, hogy az Igazi nevek nem törekedett egységes hangra, és koherenciáját is elsősorban a beszédhelyzetek hasonlóságainak (kép és néző, világból kifelé bolyongó alakok stb.) és a Szijj-líra felismerhető tendenciáinak köszönheti. Vigh Levente a Magyar Narancsba írt kritikájában jól összegezte ezeket a jegyeket (tétova határozottság, nyomasztó-fojtogató atmoszféra, irónia, a kép plasztikussága, az álom közege), viszont rámutatott a recepció hangos egyetértésének arra a különös jellegzetességére is, hogy ha az adott értelmező szoros szövegolvasat alá vetett egy bizonyos verset, már nem ugyanazt találta, mint az elődje. Ezt a jelenséget figyelemre méltónak tartom, miközben azokat a szólamokat is, miszerint a Szijj-líra nem változik jelentősen. Lehet érvelni amellett, hogy az életmű egyre inkább programszerűvé válik, de jelen esetben az alkotót korábban is foglalkoztató témakörökről való újbóli elmélkedés miatt izgalmas a koncepció.

És leginkább azért, mert ezúttal Szijj ellépett a korábban jellemző szigorú, egységességre törekvő, kötetszinten érvényesülő megoldásoktól, most kevésbé látszik tervezettnek az ív.

Mintha egyetlen, hosszú gondolatmenet különböző fázisai kerültek volna egymás mellé, és inkább a gondolkodás esetlegességeit, a kérdések újramegnyitásának finom eltéréseit vinnék színre a versek. Ha eltekintünk a keletkezéstörténetektől, akkor talán hangsúlyosabbá válik a gondolatmenet-jelleg, amely valóban önismétlő, de akár a rajzoló kéz, amely nem mozdítja el önmagát, az idő és a tér hatására mégis „egy kicsit eltérnek a vonalak, / ő meg hagyja, húzogatja őket tovább // és így rajzolódik ki / egy óriási test felületének / apró darabkája” (A királynő lepedője).

Három fő szempontot emelek ki, amelyek a kötetben ismétlődő motívumra és megoldatlan problémákra irányíthatják a figyelmet. Az első a cím és az abból következő névkérdés, amelynek felfejtéséhez két, egymással radikálisan ellentétes gondolatot érdemes egymás mellé helyezni: Friedrich Nietzschéét, amely szerint a nyelv alapvetően alkalmatlan az igazság feltárására, és Ernst Cassirerét, aki a jelenlegi nyelvhasználattól elkülöníti a mitikusat, és a mítosz erejét a nyelv megidéző erejében – voltaképpen varázserejében – találja. A második szempont a látás kérdésköre, amely szorosan kapcsolódik a névkérdéshez, mivel világmegismerési alternatívát jelent. A látványt a korábbi kötetértelmezésektől eltérően (hiszen nem kerül előtérbe a fényképezés, inkább a képzőművészet szemlélése és az ember mint megfigyelő a saját mozgásterében és emlékeiben) nem fogom a fotográfia tárgykörébe bevonni. A harmadik nagyobb témakör a másik kettő társszempontja: a megismerhetőség problémája.

A kötet címe olyan elvárásokat kelt, miszerint a szövegekben igazi nevek olvashatók. Rá is lehet lelni olyan szövegcsoportokra, amelyek azonosítható megnevezéseket tartalmaznak: ilyenek a dedikáció személynevei (általában egy-egy képzőművészt jelölnek); a precíz, szikár líranyelv maga, amely nem használ felesleges kifejezéseket; vagy azok a pontos kijelölések, amik nézőpontokat és tárgyakat a megfigyelés és megnevezés mentén határoznak meg. A kezdőverset (Hármaskép) a kötet programversének tartom, mivel felveti a később is előkerülő nagyobb kérdéseket, továbbá kívül esik a ciklusokon, és a kötet egészére vonatkozóan reprezentatív a poétikai eszköztára.

A Hármaskép valóban három egymás mellé helyezett képleírás, amely akár egy oltárkép, hasonló háttér előtt három figurát rajzol fel, és leginkább arra mutat rá, hogy az igazi nevek nem megismerhetők. Az első a bolyongó messiás, aki sem alkatával, sem szerepkörével nem azonosítható a jézusi alakkal, mégis messiás. Az attribútumai nem hagynak neki más lehetőséget: „Engedi, hogy a háta mögött megtörténjenek / a természeti dolgok […] lejön a dombról, és amihez hozzáér, / fehér virágokkal kivirágzik – […] Lejön a lentiekhez, azok egyszerre mind / nagyot sóhajtanak, szél kerekedik”. Nem akar megváltani senkit, mintha a hatóköre is szűk lenne: országnyi (akik szeretnének a Szijj-líra politikai olvasatai felé elindulni, már itt bátran megtehetik), és azt a magatartást képviseli, amelyet a lírai én is a kötet vége felé egyre nyíltabban: „Csendet akar, nem ezt az őrületes zajt, / ami idekint van, mert ennek / sose lesz vége.” Ő az, aki a hamis nevek helyébe számokat ír – azokat a számokat, amelyek a világ jelölőivé válnak. A második kép kivetett embere nem ismeri a neveket, és így nem is tud másfele menni, mint amerre elindították, míg a harmadik az elnevezés rendszerét tárja fel: „Fehér számot kap minden újszülött / a fekete könyvébe, hogy addig is, / amíg nem lesz állami neve, / visszarendelhessék mérésre, beszéltetésre / vagy napfordulók előtt izomelméletből / vizsgát letenni.”

A Szijj-lírára jellemző sötét és fényes színek rajzolata itt is központi jelentőségű, de érdemes kiemelni, hogy nem feltétlenül csak a fotó fényrajzaként. A szín maga kiemelt fogalom – olyan birtok, amely igazságot ér, a nevet, a szót, a nyelvet helyettesítő látás egyik tere: „Csak a szemem megmaradjon, / és az a kicsi, amit lát. / Színekből elég annyi, hogy étvágyam / még legyen” (Nyolc kormozott üveg). A kötetben mégis a fekete és a fehér dominál, általában egymás mellett, egyikre íródik rá a másik, és fordítva. Nagyrészt a kiemelés munkáját végzik. A Hármaskép fekete könyvében lévő fehér nevek az ártatlanság jelei, ahogy a hó is, amely visszatérő motívum a Szijj-költészetben, sosem-múló ereje van, elfed és átszínez: „és a végén egyszerre sok lesz a hó”. A neveket helyettesítő számokat csak állami nevekre lehet lecserélni, és hol van az emberi rendszer adatrögzítése az igazi név patetikus jelentéséhez képest! A Szalagok című versben a halottak neveinek olvasása kerül előtérbe – a megjelölés gesztusa, ami később a szobrok és háborús emlékművek ellentétesen működő sorsára is rámutat: senki nem olvas feliratokat, és ha mégis, üres szavakat sorjáz egymás után, történet nélkül.

Ez a gondolat termékenyen íródik rá a címek alatti dedikációkra.

Szinte kizártnak tartom, hogy lenne olyan olvasója a kötetnek, aki mindegyik nevet azonnal felismeri, továbbá munkássághoz, képhez, archoz tudja kötni.

És ha ez így van, ezek a névhelyek sem lehetnek igazi nevek, csak kitöltött helyei annak, ahol a tisztelet és az intertextualitás fáradtságos kapuja megnyitható. A versek szorosan reflektálnak arra az alkotó- és beszédmódra, amelyet harmadikként jelöltem meg mint az igazi név fellelhetőségének lehetséges helyét: a lírai én megfigyelő alkatából adódó precíz megnevezésekre. „A pontosan leírható, homályos háttér / itt most az idő, egy korszak, valamiféle / általános rend az emberek között” (A képek vigasztalása [2]). Az ambivalensen „pontos és homályos” hátteret nem lehet kiírni, mert az ember értelmet akar, magyarázatot, és ehhez, amíg él, újabb és újabb keretrendszereket fog alkotni. Az igazi nevek kitakart helyeit sem lehet megjelölni, mint mondjuk egy III/III-as aktában a fekete foltokat, mert az igazi nevek megismerhetetlensége itt olyan tág ismeretelméletté nyílik, ahol a gondolatnak csak a letapogatható felszíne érhető el. Cassirer nevei, amelyek hatalommal bírtak, halottakat is visszaidéztek (az indiánok olyan komolyan vették ezt, hogy pár nemzedék alatt az egész szókincsüket lecserélték, annyi helyettesítőnevet használtak), kivesztek, ha léteztek is, már csak bánjuk, hogy nem ragaszkodtunk hozzájuk örökké. „Amikor még ecetes vízzel öblítették le / a hajamat minden szombaton […] Ha az lett volna az egyetlen, ami / megmarad, nem a körülbeszélés, / körülhallgatás […] lett volna a gyenge, változékony / öntudat mellett egy másik is, állandó, / éteri, amely a legtágabb bennfoglalással / működik, és nem tud hibázni” (A képek vigasztalása [9]). Nincs különbség Cassirer mítosznyelve és az ecetes fürdetés rituáléja között – mindkettő egy vadabb hit maradványa, amely a fogalmak erdejében (a pontos keretrendszerek között) az igazmondás ösztöni jelölője lehetne.

Ha nincsenek szavak, ha a megismerhetőség korlátai már a nyelvben ott lapulnak, ha a hangban többé nem lehet bízni, még megmarad három érzék. Ebből a kötetben a látás emelkedik ki, és a tapintás kerül másodsorba, a szaglás csak mellékesként járul a többi mellé. A Hármaskép első versszakában valaki egy megrepedt üvegen húzza végig az ujját, „és megfagy a repedés, de az üveg / meleg marad. Mit lehet látni egy meleg üvegen át?” A tapintás és a látás egymásra íródik, a hőhatások hatnak a szemre, az üveg felülete változtatja a távolságokat: „A hullámzó erdő a semmibe nyílik.” Érdemes a nézőpontok változékonysága miatt összevetni ezt a pár sort a szerző önportréjával. Az objektív látóterébe először két függőleges, átlátszó üveg- vagy műanyag lap kerül, amelyeken (és amelyekben) az ablakból beszökő fény tükröződik. A két üveglap a fény miatt melegnek tűnik, míg a kék ing és a szinte elszürkült fal hidegebbnek. A szerző vonásai az üveglapban elmosódnak, a fénytörés hatására elmozdulnak – nem mérhető a távolság, a fény rövidebb útja felszámolja annak referenciáját.

Hiába rajzolódik ki pontosan a szerző arcvonása a két lap között, a képnéző figyelme mégis az elmosódott színekre és vonásokra fókuszál, mintha ott volna az arc lényeges része.

A látásnak két véglete van: (a képhez való) odafordulás és amikor önmagunk válunk a kép tárgyává. Látok és látnak engem. Mindkettő a ki- és feltárulkozás legnyíltabb pozíciójaként tűnik fel. Érdekes, ahogy egy ponton a beszéd látványbeli feltárulkozássá válik: „Most már legfőképpen a beszédet kell elfelejteni, / mert az olyan, mintha kifordítanám nekik / a fejem, és látnának mindent.” (Kettős buborék [2]) A lírai én változtatja a helyzetét ezen a skálán, hol elrejtőzik, hol elfordul, és nappal is a sötétséget akarja látni, de elsősorban be akarja fogadni a látványt, azt a nem emberi elrendezettséget, amelyben egyedül magyarázatot lehet találni. Jó példa erre a Növénymásolatok, ahol az apró, egyedi organizmus válik a világ megmagyarázhatóságának helyévé. A részlet, amely teljes és befogadható: „Elég megmagyarázni a világnak azt az / egyetlen pontját, amely nem takar el egy másikat.”

De a látás komplex témakörét legjobban a [Részlet] című versben lehet bemutatni. A szöveg első fele Veszelszky Béla festőről szól, és arról az aprólékos és hosszadalmas munkafolyamatról, ahogyan a tájképeit készítette. Legalább egy éven át csak megfigyelte az ablakából látható tájat, kereste a motívumrendet, a keretet, amelyben az egymás melletti és az egymást kitakaró jelenségek a kép egységévé rendeződhetnek. Épp nekilát festeni, elhelyez pár pöttyöt a vásznon, a motívumrend határait, amikor az egyik kéményt felrobbantják. Az esemény hatására Veszelszky többé nem fest tájképet, csak izolált dolgokat, csendéletet és önarcképet. A jelenetet magyarázat követi: „Elegendő ideig látni valamit, azt miért nem lehet? Hiszen / nem úgy van, hogy meglátok valamit, bármit és az / mindjárt a teljes látvány, hanem ahhoz oda kell fordulni, / és az se könnyű, mert szólítanak mindenfelől […] A tudás csak akkor jelenik / meg az életben, ha elegendő ideig látunk valamit.” A vers azzal zárul, hogy a gondolkodó lírai én mindezek után sehova sem megy, visszazárja magát az izolált térbe, az ajtó mögé.

Szentkuthy Miklós is gondolatot feltételezett a tájban, amely minden pillanatban újra- és újrarendeződik. Az ő technikája is hasonló a [Részlet] felépítéséhez: vesz egy egyedi esetet, amelyhez saját magyarázatot fűz. A látvány problémája az időkorlátban testesül meg – Szentkuthyt lenyűgözte ez a pillanatnyiság, a mulandóságban való aktív részvétel: mint képnéző ő maga is a kép része. Alapvetően alkalmatlannak tartotta a szavakat a látvány megragadására, mert a pillanat nem ragadható meg, és saját átkának nevezte azt, hogy mégsem tudja abbahagyni a próbálkozást. Odafordulása paradoxon, mert ha valami minden pillanatban újrarendeződik, sosem figyelhető meg jobban a pillanatnyinál.

Szijj problémája is valahol itt keresendő: sejt a képben, a tájban, a látványban valami fontosat, ahogy Szentkuthy mondta, talán a gondolatot.

De hiába az elzárkózás, a saját tér, ahol a lehető leginkább le lehet lassítani az időt, ha sem az idő végét, sem önmagunkat nem lehet így megfigyelni (A képek vigasztalása), az egyetlen releváns perspektíva pedig szükségszerűen Istené: „De az / isteni tekintetet hogyan lehet valamennyire eltanulni, / meddig kell nézni a sötétséget vagy a vakító fényt, / vándorolni és koplalni vagy egy helyben csak enni” ( Távolképek). A nézőpont utáni vágyban csak három dolog biztos: hogy van ott valami, amit nem lehet látni, mégsem lehet soha lehunyni a szemeket. Innen érthető meg igazán a Hármaskép messiása, aki csak azt akarja, hogy „ne tudják őt / kiszámolni, vagy legalább a szemét / hadd csukja be”. A hamis neveket terhes cipelni, és terhes az igaziakat kutatni. Még sincs más, amit a gondolkodó tehet.

Jelentősnek tartom az Igaz neveket, éppen azért, amiért mások nem. A programszerű versírás nagy teret hasított magának, a terv fontossága vitathatatlan. Mégsem várható el több, és nem várható el kevesebb sem a lírától magától, mint az, hogy gondolkodjon olyasmiről, ami számára fontos. Ezért örülök annak, hogy Szijj nem tudja elfordítani a tekintetét.