• Művészet a lemezborítókon

    Capa Központ: Total Records

    2016.09.20 — Szerző: Fülöp Luca

    2015-ben, a Rencontres d’Arles Fotófesztiválon láthatta először a közönség a fotótörténeti kiállítást, ami a lemezborítók, a popkultúra és a fotóművészet kapcsolatát mutatja be. Több mint négyszáz borító kapott helyet a Capa Központ falain, ahol olyan nevekkel találkozhatunk, mint David Bowie vagy Miles Davis, és ahol a vizuális élmény mellé természetesen zenei is jár.

  • Művészet a lemezborítókon

    Idén több múzeumban és galériában tanulmányozhattuk a zenei kultúra és a művészet összefüggéseit. Ilyen volt például aLUMAS Budapest tavasszal nyílt, ikonikus zenészportrékat bemutatókiállítása vagy azok a tárlatok, amelyeket a Ludwig Múzeum kiállítótermeiben láthattunk(Rock/tér/idő, Szenvedély. Rajongás és művészet ). Ezeknek túlnyomó része a ’60-’70-’80-as évek popkultúráját ölelte fel, és meglepő módon a Capa Központban látható lemezborítók között is leginkább ez az időszak köszön vissza. Ennek egyértelmű oka, hogy a legtöbb ikonikus zenész ebben a korszakban élte fénykorát, és ekkor írta be magát örökre a zenetörténelem nagykönyvébe.


    The Beatles, The Rolling Stones, a Pink Floyd vagy a Scorpions – mind-mind inspirálták az újítani vágyó fotográfusokat és képzőművészeket. Ilyen inspirációs forrás volt egymásnak Yoko Ono és John Lennon, akik ikonikus művészpárost alkottak, és megismerkedésük után lényegében nem léteztek egyes számban sem a zenei, sem a művészeti világ számára. Közös fotóik – ahol mindketten meztelenül néznek a kamerába, hol szemből, hol pedig hátat fordítva – lemezborítóra nyomva is megjelentek. A kiállításon ezeket is láthatjuk, csakúgy mint a legendás Beatles-albumborítót, amin a banda az Abbey Roadon halad át. Ez a fénykép inspirálta egyébként többek között a Red Hot Chili Peppers több tíz évvel később megjelent lemezborítóját is.

    A lemezborítók akár művészettörténeti tankönyvként is szolgálhatnának, hiszen a különböző korszakok zenei stílusai más-más művészeti alkotás kíséretében mutatták meg magukat. A klasszikus zene a klasszikus művészeti irányzatok műveit használta fel a borítókhoz, például egy impresszionista festményt, a kortárs képzőművészek pedig – mint Yves Klein,Jean-Michel Basquiat vagy Robert Rauschenberg – olyan műfajok képviselőivel dolgoztak együtt, mint a punk, az alternatív rock vagy a jazz. Ha popkultúráról és művészeti irányzatokról beszélünk, akkor pedig mi más juthatna elsőre eszünkbe, mint a pop-art és Andy Warhol alkotásai. A kiállításon láthatjuk Aretha Franklin és Paul Anka portréit, illetve a Velvet Underground híres banánja is itt van, amely szorosan kapcsolódik Warhol Factoryjéhez.

    Művészet a lemezborítókon

    Nem meglepő és azonnal feltűnik, hogy a borítók nagy része a portréfotókra épít, de szemben ezzel a klasszikus irányzattal szerencsére az elvont stílusokból is kapunk ízelítőt. A ’60-as évek végén megjelenő független lemezkiadó vállalatok új szemléletmódot hoztak magukkal: egyre többen tartózkodtak a zenészekről készült fotóktól, és olyan minimalista alkotásokat használtak borítóként, amelyek azt sugallták, hogy ne bizonyos személy(ek) miatt vegyük meg a lemezt, hanem csakis a zene összetettségéért és szépségéért. E szerint az irányzat szerint a lényeg a zenehallgatás, a vizualitás pedig éppen hogy csak utal arra, hogy mire számíthatunk a borító alatt lapuló korongon.
    Hasonlóan izgalmas, bár a fenti gondolattal ellentétes tartalommal szolgál a szigorúan tizennyolc éven felülieknek ajánlott terem, ahol az erotika, a lázadás, a közönség sokkolása áll a középpontban. Itt hangsúlyos a politika mindent behálózó hatalma és a forradalom hatása a művészekre, illetve a popiparra. Botrányos, túlfűtött szexualitástól izzó borítókat látunk, amelyek olyan együtteseknek készültek, mint a Scorpions vagy a Rolling Stones.

    A Total Records felhozatala összességében nagyon erős: vannak itt lemezborítók David Baileytől, Richard Avedontól és Robert Mapplethorpe-tól is, és az irodalomtól kezdve a politikán át számos kapcsolódási pontot mutat be. A küldetését véghezviszi: sikerül megismertetnie a látogatóval, hogy mennyire sokszínű és összetett a két világ – a zenészé és a művészé egyaránt –, és hogy lényegében lételelemei is egymásnak.

    Művészet a lemezborítókon

    Bár első ránézésre az ember hirtelen úgy érzi, el fog veszni a rengeteg borító között, hamar rájön, hogy nem így van: szerencsére nagyon jó koncepció a múzeum részéről, hogy minden bemutatni kívánt témához külön falszíneket társítottak. Mivel akarva-akaratlanul is visszatérünk egy-egy előzőleg látott kedvenchez vagy érdekességhez, könnyebben azonosítjuk be, hol találjuk, és könnyebben is kapcsoljuk, csoportosítjuk az olvasott információkat. A falak nem túlzsúfoltak, és több kisebb teremben szól háttérzene, ami segít, hogy érzékeink még inkább megnyíljanak, miközben nézelődünk.

    A manapság olyannyira megszokott interaktivitás viszont hiányzik. Nincsenek klipek vagy werkvideók, bár még ennek ellenére sem száraz anyagon kell végigrágnunk magunkat. A kiállításról kiérve pedig teljesen érthető, ha az emberben ott motoszkál a gondolat, hogy miként is néznek ki napjainkban a lemezborítók, és nem csoda, ha hiányosnak érezzük ismereteinket a mai kortárs fotográfusok és zenészek közötti. együttműködésekről. Ezzekkel együtt kaptunk volna egy teljes és hibátlan képet.

    Mi is az, amit a Total Records át akar adni nekünk? A kiállítótér egyik falán a következő mondat áll a festő-fotográfus Roy DeCavarától, ami tömören megfogalmazza a választ: „És látám a zenét.”

    Total Records
    Capa Központ, 2016. június 16 – október 2.


  • További cikkek