• Zseniális nyivákolás

    Stephen Frears: Florence – A tökéletlen hang

    2016.09.09 — Szerző: Szövényi-Lux Balázs

    Minden idők legrosszabb énekesnőjének magánszámai garantáltan jókedvre derítenek, Meryl Streep pedig ismét zseniálisan játszik. Ennél nagyobb mosollyal aligha kezdődhetne az ősz – a tökéletlen hangú Florence megérkezett a mozikba.

  • Zseniális nyivákolás

    Nevetünk. Hahotázunk, kiakad a mutató, sérül a lemez. A hatvanas nénike miatt, aki énekel –csak úgy kapkodjuk a levegőt. Mert nem is énekel: harsog, nyávog, nyivákol, hajlít ide-oda, elhal a hang, majd újult erővel támad. Meneküljön, ki merre lát! Illetve: jöjjön, aki nevetni kíván – hiszen ez a drága nénike valódi humorbomba. Rettentő gesztusokkal kíséri a nótázást, hadonászik, félig hátra dől, majd kiegyenesedik, és iszonytató harciassággal tekint nézőinek-hallgatóinak szemébe. Florence Foster Jenkins (1868–1974) minden idők legrosszabb hangjaként vonult be a történelembe, személye szinte garantálja a jóízű nevetést. De természetesen Meryl Streep tolmácsolása, játéka hatására nevetünk, az ő tökéletes arányérzéke, gesztusai teremtik meg a felhőtlen pillanatokat. Fölösleges leírni, hogy minden idők egyik legnagyobb színésznője brillírozik előttünk, így mondjuk csak szerényen: kiválóan alakít, és kiválóan énekel rosszul. De nemcsak Florence a hahota tárgya: egy manófejű zongorista hangszíne, ügyetlenkedése, idétlen vihogása, ahogy a művésznőt zongorán kíséri, ugyancsak rendkívüli jókedvre derít.

    Zseniális nyivákolás

    Meghatódunk. Florence rikító ruhákban, csillogó ékszerekkel pompázik – de halálos beteg. Együtt él a betegséggel, mondja, majd folytatja az éneklést. Egyszerű teremtés, aki őszintén hiszi, hogy dalaival az emberek gyógyítója lehet, hogy örömforrás a második világháború gyászos napjaiban. Ráncai mögött megannyi esztendő, esemény, tragédia rejtőzik – ő csak mosolyog. Pedig egyedül van, néha egészen magára hagyva, de nem sokat kesereg, inkább stúdióba vonul és felvételt készít. És dicsekszik: nézd drágám, itt a lemezem! Ki mer állni a sokaság és a firkászok elé, akik majd jól földbe döngölik. Férje dugdossa a negatív írásokat, a jókat pedig enyhén szólva kiszínezi, hogy az álom álom maradjon. Meghatódunk: vajon bennünk lenne elég bátorság ehhez?

    Zseniális nyivákolás

    Ámulunk. Stephen Frears filmje pompásan néz ki. A ’40-es évek Amerikája képeslapokat megidézve jelenik meg a vásznon. Florence lakása csak úgy roskadozik a felhalmozott tárgy- és színarzenálban. A kellékek, a sok lim-lom, a színek mind szépen jellemzik az éneklő hölgyet, mintha személyiségét hosszabbítanák meg. Klasszikus hangulat. Semmi új, semmi szokatlan – a történet is klasszikusan folydogál előre. Jól van ez így. Olyan kellemesen régimódi ámulat ez, a nagymamák mozija, amit az unokák is élveznek. Kellemes a film humora is, helyén van a groteszk és a báj, a pátosz és az abszurd. Hugh Grant is nagyszerűen szokásos: olyan angol, amilyennek megismertük, olyan ellentmondásos, mint legjobb filmjeiben. És van benne mélység is bőven – bravó! Természetesen remek dallamok színezik a cselekményt, könnyedén andalog a korabeli blues és jazz kíséretében a film, szinte észre sem vesszük, amikor véget ér. Nem illan el egyből: nagy mosolyt hagy maga után, és szívet melengető melankóliát. Egyedül a szinkron, a fordítás, a hangkeverés vét komoly hibákat. Túlzó, olykor szinte leválik a vászonról – sok. Olyan jó az alkotás, hogy elbírja ezt a gyengeséget is, de az igazán pompás élményt az eredeti angol hangok garantálják. Abban van aztán az igazi zenebona!

    Pontszám: 8/10

    Florence – A tökéletlen hang (Flrorence Foster Jenkins)
    Színes, magyarul beszélő, amerikai–angol vígjáték, 110 perc, 2015
    Rendező: Stephen Frears
    Forgatókönyv: Nicholas Martin
    Operatőr: Danny Cohen
    Szereplők: Meryl Streep, Hugh Grant, Simon Helberg, Rebecca Ferguson
    Bemutató: 2016. szeptember 8.
    (Forgalmazó: Freeman Film)


  • További cikkek