• Identitások mentén

    Márton László: Zokogó Zarándokok

    2016.09.15 — Szerző: Sárhegyi Tamás Felicián

    Márton László legújabb, kötet formájában kiadott írásai a Zokogó Zarándokok címet viseli. Olyan kérdéseket feszeget, amelyek nemcsak egy keresztény–zsidó–magyar–európai identitásnégyszögből szemlélve érdekesek, hanem pusztán esztétikai megközelítésből vagy kulturális fogyasztási vágyból is.

  • Identitások mentén

    A szerző a vészkorszak alatt vesztette el szüleit, 1956-ban Nyugatra emigrált, majd Oxfordban tanult, később a nyugati magyar irodalomban töltött be fontos szerepet Párizsban. Az összegyűjtött írások olyan történelmi és irodalmi személyiségeket mutatnak be, mint Koestler Artúr, Albert Camus, Herzl Tivadar vagy Jasszer Arafat. Mélyreható elemzések olvashatók Fejtő Ferencről, Mezei Andrásról és a magyar holokausztirodalomról. A könyv talán irodalmilag is legértékesebb része az Önéletrajz-szilánkok, amely híven tükrözi Márton László belső önmeghatározásának leghangsúlyosabb elemeit saját élményein keresztül.

    A kötet első, egyben címet is adó szövege a Zokogó Zarándokok igen erős felütés, hangulata rányomja bélyegét az egész műre (ha a véráztatta borító nem lenne elég). A múlttal való szembenézés és a Mérei Ferenctől kölcsönzött „össznemzeti elfojtás” kérdéskörét taglalja, a holokauszttúlélők találkozását és szimbolikus zarándoklatát Soprontól a Duna-parti cipőkig. Ahogyan a több nyelven alkotó magyar írókra, így Márton Lászlóra is jellemző a nyelvi letisztultság, a sallangoktól mentes, érthető kifejezésmód és a politikai pártállás nyílt vállalása. A hatalmat kritizáló értelmiségi szerepe a szövegben korántsem erőltetett, Koestler Artúrról írott esszéjében ki is fejti véleményét az értelmiségi szerepvállalás dilemmájáról: „[…] próféta legyen-e, vagy szolga? És ha egyik sem, mi marad az apátián kívül?” Az azonban szembetűnő, hogy a magát ellenzéki oldalon pozicionáló értelmiségi publicisztika általános regiszterei beépültek a szerző aktuálpolitikát elemző szókészletébe, így az élesen elkülöníti – akár minőségileg is – az egyes szövegeket vagy szövegrészleteket.

    A Rettenetes napok című írás felteszi a kérdést, hogy mit jelent ma magyar zsidónak lenni. Ezt történelmi és élő példákon keresztül próbálja megértetni, többek között Radnóti Miklós példáján. A szöveghez szorosan kapcsolódik egy későbbi fejezet, amely három holokauszttúlélő, ’56-os idealista forradalmár közösen vállalt sorsát állítja párhuzamba.

    Ilyen alapossággal vegyülő tömörség ritkán figyelhető meg történelmi arcképek olvasásakor. Hiánypótlók a Herzl Tivadar tevékenységéről és gondolatvilágáról, valamint a Jasszer Arafat személyéről és történelmi szerepvállalásáról írott szövegek, amelyeket a szerző személyes tapasztalatai is meghatároznak. A Gázai-övezetről és Izraelről írott esszék szintén rendkívül alaposak: olyan szemszögből közelítik meg a területtel kapcsolatos konfliktusokat, amely korunk esszéirodalmából (vagy akár általános publicisztikájából) hiányzik, miközben az irodalmi igényesség természetesen végig megfigyelhető. Az Izraelt jellemző sámsoni hasonlat pedig nem csupán találó, hanem ki is fejezi a szerző identitásának sokféleségét, amikor a zsidó államot, amely kétségkívül rendelkezik egyfajta érinthetetlenséggel, egy ótestamentumi jelenettel kritizálja.

    A kötet második nagyobb egysége a történelem után főleg az irodalommal foglalkozik, ahogyan a címe is előrevetíti. Mezei András zsidó és tényverseiről írott elemző értekezése betekintést nyújt a költő mellett a szöveg szerzőjének széleskörű irodalmi tájékozottságába is – felvillantja az irodalomtudóst. A műfaji elemzés során találkozhatunk a 20. század második felében megjelenő nyugat-európai irodalmunk egyik kulcskérdésével: az elmondhatatlan elmondhatatlanságával, az elbeszélés megsemmisülésével, a holokauszttapasztalattal. Ezt a jelenséget Mezei tényversein keresztül elemzi és jeleníti meg, miközben felhívja a figyelmet a bibliai és héber áthallásokra, Izrael képszerű ábrázolására. A holokausztirodalom mint abszurd dráma című fejezet pedig arra a kérdésre próbál választ találni, hogy hogyan ültethetőek át a saját élet szilánkjai a kollektív tapasztalatba, aminek egyfajta feloldása az abszurd drámát – az abszurdot nem humorosként, hanem szükséges tükörként definiálja.

    A könyv legizgalmasabb és egyben harmadik nagyobb különálló egysége az Önéletrajz-szilánkok. Az Azonosságaim története a kötet egyik legjobb írása, amely egy visszaemlékezésből indul ki az ostrom idejéből, majd ebből követhetünk végig egy gondolatmenetet az identitás és többnyelvűség kapcsolatáról, a nyelvről mint az önmeghatározás alapjáról. Márton László egyértelművé teszi, hogy magyarságát a nyelven keresztül éli meg. Így talán értelmet nyer Márai Sándor idézete a kötet elejéről: „Nincs más haza, csak az anyanyelv.”

    A teremtés napja fejezet Márton László rövidített útleírása a Szaharában. Az esszé során néhol bibliai képek tárulhatnak elénk, a szöveg kisebb részei is egyfajta saját teremtéstörténetek az utazásban. Egy kívülálló szemével láthatjuk, hogyan fonódik össze a víz, az égitestek, az állatok és az emberek mindennapi élete, ahogyan kialakítják egymás közegét. A szerző idegenként szemléli ezt a távoli, egyszerű természetességet.

    A szövegek közül talán az Emberisten pórázzal a legértékesebb – mindenféle szempontból. Márton László nagyon egyedi megoldást alkalmazott arra, hogy szakaszokra ossza magánéletét: a házi kedvencek egyéniségén keresztül jellemezte házasságait. Kutyák és macskák érkezése, majd elmúlása szimbolizálja a határokat.

    Márton László harmadik magyar nyelvű esszékötete tartalmaz nagyon értékes írásokat, amelyek őszintén mutatják be a forradalom után Nyugatra emigrált zsidó származású magyar értelmiségi identitástöréseit. Megérteni próbálja a világot – és a világon belül önmagát –, ahol továbbra sem talál végleges hazát. Az őszinte és frappáns életrajzszilánkokat talán csak a néhol esetlegesen koncepciótlannak tűnő politikai publicisztikai szövegrészletek árnyékolják be: nem nyelvi minőségük vagy tartalmi elemeik miatt, hanem a szerencsétlen sorrendiség miatt, ami sokkal inkább szerkesztői, mintsem alkotói kérdés.

    Márton László: Zokogó Zarándokok, L’Harmattan, 2016.


  • További cikkek