Nincs időd elolvasni? Vedd fel az olvasólistádra, és térj vissza a cikkhez később!

Az oldalon sütiket használunk a jobb működésért. Az olvasólista a sütik törléséig tárolja a mentett cikkeket.

OK
Olvasólista
  • Interjú a fénymunkással – Jász Attilával beszélgettünk

    2020.01.08 — Szerző: Juhász Tibor

    Új könyve, a Belső angyal szervesen illeszkedik eddigi köteteihez, ezért a megjelenés apropóján készített interjú az életművel kapcsolatos kérdések feltevésére is alkalmat adott. Arról is kérdeztük a költőként, íróként, szerkesztőként és fénymunkásként is ismert Jász Attilát, hogy megtalálta-e már az elveszett hangot.

  • Jász Attila.
    Fotó: Weiner Sennyey Tibor
    Kép forrása

     

    A napokban érkeztél vissza Erdélyből. Mesélj, kérlek, az utadról!

    Jó ideje járok már vissza Erdélybe, rendszeresen, de ez a mostani út valahogy mégis összefoglalása volt az eddigieknek. Ahogy az életem, ez az út egyszerre volt kifelé és befelé forduló is. Kedves indián társammal, a székelyudvarhelyi Medvéket Ölelővel (Murányi Sándor Olivérrel) mentünk, és kint két kitűnő erdélyi költővel együtt miniturnéztunk, Kovács András Ferenccel és Markó Bélával. Közben pedig többnyire Guszti vadőr barátunknál laktunk székely indián barátommal, és kijártunk a havasokba, ami igazán megtisztító élmény volt. Egy éjszakát kint is töltöttünk egy kis faházban, ahol egy (nagyon széles) ágy és egy hasonló asztal volt a berendezés. A versekkel, felolvasásokkal, beszélgetésekkel próbáltunk valamit átadni a többi emberi lénynek abból, ami nekünk fontos, a természetben való töltekezéssel pedig mindehhez erőt meríthettünk.

    Az utazás tapasztalata nagyon fontos az írásművészeted szempontjából. Új kötetedet, a tavaly megjelent Belső angyal t olvasva gyakran támadt az a gondolatom, hogy egy olyan utazásról olvasok, ami nem jár helyváltoztatással.

    Az utazás új szenvedély. Mesterséges ihletstimulálás, miközben épp az a lényege, nem kell írnom róla semmit, nincs kötelezettség, mert azt nem jól bírom, viszont kizökkent időben mozoghatok különböző, nagyon is kedvemre való terekben és terek között. Van, hogy a fáradtság segít letisztítani a mindennapok kérgét az érzékenységemről. Van, hogy valami izgalmas tájrészlet vagy épület zaklat föl annyira, hogy kinyílik bennem a lehetőség, följegyzek néhány kulcsszót a füzetembe, és ebből majd meg is lehet örökíteni a pillanatot – az érzést, a gondolatot, ami ahhoz a helyhez kötődött az időtlenségben. Csak hagyom, hogy általam működjön valami. A Belső angyalban ezt kamerának neveztem. Valójában a testről van szó, ahogy fókuszként befogadja az ajándékba kapott élményt, és átengedi magán, hagyja, hogy szavakká váljon. Nem éppen racionális magyarázat, tudom, de működik.

    Jász Attila: Belső angyal

    Korábbi könyveidhez hasonlóan a Belső angyal t is átszövi egy sűrű és szerteágazó filmtörténeti, zene- és képzőművészeti, valamint irodalmi utalásháló. A fény és az angyal a központi motívumok, amik az előző köteteidben is kitüntetett jelentőségűek. Az ismétlődések és a köztük megfigyelhető finom elmozdulások miatt feltételezem, hogy mindez annak a törekvésnek a jele, aminek jegyében egységet teremtesz az életműveden belül. Jól látom ezt?

    Ha így látod, annak örülök, de csupán arról van szó, hogy az után kutatok a versekben is, ami érdekel. A részeredményekről adok hírt, hogy mire jöttem rá – indirekt módon persze. Mindig is kultúrában gondolkoztam, szeretem, ha nem csak az irodalomra fókuszálunk. A barátaim nagy része nem irodalmár, hanem zenész vagy képzőművész, vagyis az életem része is a zene és a képzőművészet. A fény és lényei az utóbbi időben intenzívebben érdekelnek, kicsit másképpen, mint eddig. Nem pusztán műveken keresztül, de még mindig az a legjárhatóbb út számomra. Az egység talán a személyből fakad, vagy talán csak úgy tűnik, hogy az. Megyek előre, és figyelek, nem nagyon nézek hátra.

    Nem akarok feltétlenül nyomot hagyni – teszem a dolgom, és próbálom az egót minél kisebb dobozba zárni, hogy ne ő uralja a tetteimet, és hogy mindent nyitottan fogadhassak, amit lentről vagy fentről kapok.

    Számomra a legérdekesebb az életműveddel kapcsolatban az, ami a 2012-es Csendes Toll élete című könyved óta figyelhető meg. Mintha azon munkálkodnál, hogy elmosd a közted és az alteregód, Csendes Toll közötti határokat (példának okáért: az Új Forrás impresszumában a neved mellett már az övé is szerepel). Ugyanakkor az Irodalmi Szemle 2019/12-es lapszámában Csendes Sirály Toll verseinek fordítójaként tűnsz fel, vagyis meglehetősen sajátos az álnévhasználati stratégiád. Hogyan alakult ki ez? Mi a célod vele?

    Csendes Toll egyfajta prózát írt, naplószerűt [Csendes Toll élete, Csendes Toll utazik (2015)]. Kis, lényegtelennek látszó semmiségek ragadták meg a figyelmét. Azt hittem, a munkakapcsolatból maximum egy könyv lesz, de nem így lett, született egy újabb, az is az utazások kapcsán, végül CsT velem maradt a mai napig. Noha nem így terveztem, de részemmé vált. Tarján Tamás irodalomtörténész mondta egyszer, hogy majd arra lesz kíváncsi, milyen verseket ír Csendes Toll. Nevetve mondtam neki, hogy semmilyet, mert ő csak egyfajta prózát tud írni – ez se így lett. Csendes Toll egy utazás során, a bolgár tengerparton elkezdett verseket is írni Csendes Sirály Toll néven. Nem kapkodósan, de azért megteremtve egy saját világot. Ha lesz belőle valami, Tarján Tamásnak fogom ajánlani. Ebből is látszik: jobb, ha az ember nem veszi magát nagyon komolyan, mert nem ő irányít.

    Kurucz István András festménye
    Jász Attila portré

    Egy korábbi versesköteted, a 2006-os Fékezés fülszövegében olvasható rólad, hogy „énjeit szívesen osztja meg másokkal”. Az utóbbi években kezdtem gyanakodni, hogy ez az idézet nemcsak a versbeszélőkre vonatkoztatható, hanem az alteregókra, álnevekre is. Feltételezem, Csendes Toll a legismertebb az alteregóid közül. Na de ha van több is, mi a helyzet velük?

    Igen, ez már akkor is így volt. Van több alteregóm is, ezek segítenek egy csomó más típusú dolgot is megélni és megírni, mint amit Jász Attila valaha is meg tudna alkotóként. Nem olyan bonyolult dolog ez, az életben is énekre osztódik földi lényünk, de mondhatunk szerepeket is: apa, férj, szerető, kutyagazda, szerkesztő stb. A lényeg, hogy ezek az ének, szerepek nagyjából, egy kicsit fedésben legyenek, illeszkedjenek egymáshoz, ne egymás ellen dolgozzanak, mert abból baj van. A kiadók és a folyóirat-szerkesztőségek persze nem nagyon szeretik az alteregókat, mert más szempontok alapján nem éri meg nekik teljesen vagy majdnem ismeretlen nevek alatt közölni írásokat. Az általam főszerkesztett lapnál szerencsés helyzetben vagyok, mert időnként összekeveredhetnek ezek a szerepek, ének, olyannyira, hogy még a saját szerkesztőim is bizonytalanok olykor.

    És a legnagyobb boldogság, amikor más szerzők álneveiről is azt gondolják, hogy az én vagyok. Hiába tiltakozom, mondom az igazat, csak növelem a gyanakvás terét. És ez nagyon tetszik.

    Egy most születendő, hosszabb, emlékezős prózát például Csendes Tollal közös szerzőként jegyzünk, ez is valahogy így alakult.

    Elvonultan élsz a Gerecsében, és nyilatkozataidban (ahogyan most is) gyakran hangsúlyozod az alkotásközpontú, meditatív, természetközeli életforma fontosságát. Bár korábban sem volt ez szokatlan tőled, de az utóbbi években lírád természeti ihletettsége sokkal markánsabb lett. Költői szerepmodell ez a részedről, amit alkotóként és magánemberként is követni igyekszel?

    Részben igaz a dolog, vagy inkább múlt időben az. Az életem egy része ma is ott telik, a Gerecsében, ahol nyugodtan, elmélyülten lehet csendben is lenni, nem csak alkotni. Mert a töltődés is nagyon fontos. Valamilyen szinten mindig beépítettem az életet is a műveimben, de nem direkt módon. Többlaki vagyok immár. Van egy családom újra, ahová tartozom. És vannak az utazások, amiről már meséltem. Időnként majdnem mindenhol otthon tudom érezni magam. És teljesen maradi módon a természetben érzem jól, biztonságban magam. Tengernél, erdőben, hegyen, mezőn vagy a kertemben – mikor mi adatik. És ez természetesen kihat arra is, amit írok, mert akkor lehetek csak hiteles.

    Jász Attila
    Fotó: Hegedűs Gyöngyi

    Izgalmas, milyen titulusok kapcsolódnak a nevedhez. Ha már a Fékezés t említettem, annak fülszövegében például az elveszett hang kutatójaként aposztrofálnak, a Belső angyalban pedig fénymunkásnak neveznek.

    És voltam már ismeretlen vidéki költő is pár éve az EL című kötet fülén. Ezek nyilván a saját elmeszüleményeim, adott korszakokhoz kötő önjellemzéseim.

    Megtaláltad azóta az elveszett hangot? Hogyan telnek egy fénymunkás mindennapjai?

    A Fékezésben sok zenei áthallás volt: az egész kötet egyfajta improvizációs kísérlet, vagyis nem más, mint az elveszett hang keresése. Valamit persze megtaláltam azóta, ami viszont más, mint amit akkor kerestem. Ez inkább egyfajta belső hang, amire a fénymunkás figyel a Belső angyalban. Rögzíti, amit üzennek neki, továbbítja kifelé, aztán meg fülel, hogy biztosan jól hallotta-e. És pontosítgat, javítgat a szövegen, hogy minél közelebb legyen a hallottakhoz. És egy fénymunkásnak bizony megvannak a reggeli szertartásai, gyakorlatai, ami leginkább azért is szükségeltetik, mert a napok múlásával sem lesz fiatalabb, a testét és az elméjét viszont nem árt frissen tartani. Kis levegőzés a Kutyával, majd a délelőtt szentségének kitöltése, szöszölés, olvasás, hangolódás. Ebéd előtt séta a környező dombokon, völgyeken a Kutyával, kis pihi, olvasgatás, szerkesztői és egyéb munkák délutánig, estig, amit megkíván a napi aktuális helyzet. Egyedül vagy családdal már a lenyugvás órái következnek egy könyv, film vagy zene mellett.


  • További cikkek