×

Lassú tűzön pirult remény
Naomi Kawase: A remény receptje
Rédai Gergely
2016 // 09. 02

Naomi Kawase cannes-i közönségdíjas alkotásában a szűkös térben mozgó kamera és egy idős hölgy lelki tágasságának kontrasztja vezeti a cselekményt, amely kicsit lassú, de a film így is jó szájízzel fogyasztható.

Hogy mi egy film ideális tempója és hossza, ízlésbeli kérdés: van, aki hajlamos hozzálassulni vagy -gyorsulni az ábrázolt világhoz, más kevésbé. Az érzelmi bevonódáshoz fontos, hogy az elbeszélés tempóját természetesnek érezzük, így erősebbé válhat az az illúzió, hogy a valóságot fogyasztjuk a vászonról. Persze a cselekmény ritmizálása is része a receptnek, és ha már belátjuk, hogy nincs elbeszélés recept nélkül, akkor elvárjuk, hogy jó arányérzékkel adagolják a hozzávalókat.Naomi Kawase filmje, A remény receptje lassú tűzön pirult alkotás, és bár a monotonitás korántsem indokolatlan a történet átélhető kibontásához, mégis úgy érezhetjük, a film kissé túl van nyújtva: olyan, mint egy regénnyé duzzasztott novella (noha valóban regényadaptációról van szó, Durian Sukegawa munkáját dolgozták fel az alkotók).

A történet zömében egy pár négyzetméteres büfében, Sentaro dorayakit (japán süteményt) árusító üzletében játszódik. A férfi egykedvű monotonitással végzi munkáját, csendesen, mosolytalanul, érzelemmentesen, ami az üzletbe időnként beszabaduló hangos diáklányok fantáziáját is izgatja. Egy nap egy Tokue nevű idős hölgy állít be a boltba, hogy munkára jelentkezzen. Sentaro eleinte nem hiszi, hogy hasznára lehetne a hetvenes éveit taposó asszony, ezért elutasítja, de amikor megkóstolja mintaként hozott édesbabzseléjét, mégis felveszi maga mellé. Tokue sajátos töltelékével nemcsak az üzletet virágoztatja fel, hanem egyfajta lelki vezetőként is funkcionál Sentaro mellett, anélkül, hogy magvas tanácsokkal látná el, vagy egyáltalán beszélgetne vele bármiről is a sütés-főzésen és a fákon kívül. Keze alatt a főzés valóban költészetnek tűnik – egészen más hozzáállást mutat, mint gépiesen dolgozó főnöke, aki egyébként nem is szereti az édességet. Az öregasszony az ételkészítés minden percét élvezi, és már-már túlzó lelkiismeretességgel figyel a részletekre. Így a munkaidő közel duplájára nő, de az eredmény mindenkit kompenzál.

Tokue karaktere enyhén túlsztereotipizált, de szélsőséges különcségei árnyalják is sokáig egydimenziósnak ható jellemét. Az ugyanis, ahogy a babszemekkel beszélget, és gyermeki mosollyal integet a fáknak, talán már nem csak nyugati szemmel tűnik túlzó hóbortnak. Összességében a figura mégsem szánnivaló bolondként, hanem furcsaságaival együtt is példaértékű jelenségként maradhat meg az emlékezetünkben. Az érzékletesen fényképezett átvezető jelenetek is mintha Tokue nézőpontját igyekeznének a nézőbe szuggerálni: hosszan siklik a kamera a beton egyhangúságát megtörő városi fák lombjain vagy a lemenő naptól beszínezett égen. A frissen főzött babról is olyan szuperközeliket kapunk, hogy szinte érezzük az illatát, és kedvünk támad megkóstolni. A kép sokszor időzik a cseresznyefavirágon is, ami a japán kultúra mélyen gyökerező jelképe, és a cselekmény egészének is – egy kissé szájbarágott – kicsinyített tükre. A virágzó fa egyfelől a remény szimbóluma, de a hirtelen hervadás miatt az ideális halált, valamint az evilági javaktól való elfordulást és a létezés bizonytalanságát is kifejezi.

A film központi bonyodalma a babfőző asszony betegsége, a nő ugyanis leprában szenvedett, és bár már nincs elzárva a külvilágtól, továbbra is a városszéli, leprásoknak elkülönített faluban lakik. Amint ez kitudódik, a mindenki által megkedvelt, szorgalmas Tokue fel is mond, és nem sokkal később tüdőgyulladásban meghal.Amennyire látszik,úgy távozik, ahogy a dolgos végnapjaiban élni láttuk: békében és méltósággal.

A kis dorayakiüzlet légkörébe cseppenként szivárogott be Tokue asszony különleges mentalitása, érezhetően átmelegítve a helyet. A film ezt a folyamatot túlzásoktól mentesen mutatja meg, mégis helyenként kissé túl szirupos, máshol túl döcögős. Ezzel együtt a Cannes-ban is közönségdíjjal jutalmazott mozi szerethető alkotás, ami úgy próbál elemelni a szürke valóságtól, hogy közben nem hagyja azt látótávolságon kívül. Az alapanyagok jó érzékkel válogatták ki és használták fel az alkotók, csak a fűszerezés hibádzik valamelyest.

Pontszám: 6/10

A remény receptje
Színes, japán–francia–német filmdráma, 113 perc, 2015.
Rendező és forgatókönyvíró: Naomi Kawase
Operatőr: Shigeki Akiyama
Szereplők: Kirin Kiki (Tokue), Mashatosi Nagase (Sentaro), Kyara Uchida (Wakana)
Bemutató dátuma: 2016. szeptember 1. (Forgalmazó: Cirko Film)

Megosztás:

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben