• A másság fantáziái

    Hogyan építi világait a science fiction?

    2016.09.05 — Szerző: Sós Dóra

    Mi a közös a robotban, a zombiban és az űrlényben? Ez a kérdés nem egy poénhoz vezet, hanem a felismeréshez, hogy emberbőrünkből nem tudunk kibújni. Akármilyen kitalált szörnnyel találkozunk is, mindig magunk tükröződését látjuk benne, és nincs olyan világ a tudományos fantasztikumban, ami ne hasonlítana a miénkre. Még akkor sem, ha háromféleképp építhetünk világokat.

  • A másság fantáziái

    A fantázia ismerősen idegen tájain nehéz eligazodni. Bármit is álmodunk meg, bármit is képzelünk el, mindig magában fog őrizni bizonyos őskoordinátákat, amik alapján tájékozódunk. Mert magunkban hordozzuk és reprodukáljuk azokat a fogalmi alapszerkezeteket, amelyek alapján leképezzük és megértjük a környezetünket. Semmit sem gondolhatunk el anélkül, hogy áteresztenénk antropomorf szűrőnkön. Mégis: szükségünk van az újra, az idegenre. Még akkor is, ha az csak újszerű és idegenszerű. Mert mint hangya a cukrot, éhezzük az illúziót.

    Minden olyan történet, ahol a felépített világ, a megálmodott karakterek vagy a cselekmény valamely kulcsmozzanata elrugaszkodik a tapasztalati valóságunktól, és a sztori központi szervezőelemévé válik, a spekulatív fikcióba tartozik. Ilyenek a tudományos fantasztikus világok, a horror rémálmai, a fantasy romantikus menedékei és az ébren álmodó mágikus realizmus. De mi választja el a sci-fit e többi műfajtól? A sci-fi mindenekelőtt tudományos vagy pszeudotudományos eszközökkel teremti meg a lehetséges látszatát; épít a modern tudományos világképre; központi kérdései pedig az ember és technológia viszonyait tárgyalják.

    Természetesen itt is érvényesülnek divatok és tendenciák. A századelő sci-fije a természettudományos pontosságra törekedett, ez volt a kemény sf korszaka, Bradbury, Lem, Asimov kora. A hatvanas évektől viszont megnőtt a társadalomtudományos érdeklődés, és ez felpuhította a tudományosság elvárását. Helyette inkább az antropológiai, szociológiai, pszichológiai, politológiai kíváncsiság szervezte a történeteket, ez volt a lágy sf ideje.

    A másság fantáziái

    Ugyanígy fordult a felfedezés vágya új formák és arányok felé. Az ötvenes évekig a science fiction kifelé terjeszkedett. Miként annak idején a gyarmatokat, úgy hódítottuk meg sorra a Holdat, a Marsot, az Androméda-ködöt és a távoli galaxisokat. Úgy csodálkozunk rá mi is a sci-fi űrlényeire első kapcsolatfelvétel idején, mint mikor Marco Polo szembetalálta magát a kínai kultúrával vagy Kolumbusz az indiánokkal. Egy idegen környezet idegen lakói, akik érthetetlen nyelven kommunikálnak, más a kulturális kódrendszerük, és testi jegyekben is eltérnek tőlünk. Furcsaságuk ütközik mindazzal, amit mi normálisnak tartunk. Előtolakodnak hasonlóságaink és különbségeink. Úgy akarjuk megfejteni a másságukat, hogy magunkhoz mérjük őket. Hogy lélegeznek, ha nincs tüdejük? Hogy esznek, ha nincs szájuk? Hogy párosodnak, ha nincs nemük? Mik a terveik, álmaik, céljaik? Álmodnak-e? Éreznek-e? Mit akarnak tőlünk?

    Ezek az űrlények mind a másság fantáziái, ami révén mi tisztábban láthatjuk önmagunkat. Gondoljunk csak a District 9 (9-es körzet) című film gettósított ráklényeire! Helyzetükben ráismerhetünk az afrikai menekülttáborok kríziseire, megjelenik a rasszizmus, az éhezés, a szervezett bűnözés. A filmet többek között kultúraközi áthallásaiért jutalmazták. Ugyanígy játsszák újra a rabszolgaság narratíváit az intelligens robotok, akiknek nincs joguk személyiséggé válni, nem lehet saját akaratuk, önálló életük. Létük célja egy másik teremtmény teljes körű szolgálata egy durván aszimmetrikus hatalmi viszonyban. Az öntudatra ébredő robotok, androidok és mesterséges intelligenciák szabadságharca számos párhuzamot mutat fel az emberi történelem rasszizmusával, kasztosításaival, gettósításaival és a hatalmi elnyomás más formáival. Spartacus és Roy Batty (a Szárnyas fejvadász androidjának) sorsa így íródik egymásra a képzelet horizontján.

    Ez az új szemszög nemcsak azt fedi fel, hogy milyenek is vagyunk mi, hanem azt is, hol húzódnak fogalmaink határai. Az Én ugyanis mindig a Másik tükrében ismeri meg magát – és akár újra is értelmezheti identitását. Tehát túlléphet korábbi korlátain, kitágulhat a lehetséges tartománya. Az űr, a virtuális valóság vagy a jövővárosok mind olyan paraterek, amelyek a valóságunkkal párhuzamosan léteznek. Mert a sci-fi írók egyrészt abból építkeznek, amit már ismerünk, másrészt abból, amit még csak elképzelni tudunk.

    A másság fantáziái

    De hogyan álmodik a science fiction? Mindenekelőtt világokat épít. Andy Martin animátor például tizenkét különböző bolygót álmodott meg egymás után. Elsőre nem gondolnánk, de nem minden csak képzelgés, hanem komoly alkotói munka. A világépítésnek a science fictionben is megvan a maga írástechnikai módszertana. A valóság és a képzelet fúziójának hiteles megteremtéséhez három irodalmi eszköz áll rendelkezésre: az alternativitás, az extrapoláció és a spekuláció.

    Az alternativitás egy összehasonlítási stratégia a körülöttünk levő világ megértésére. Egy metaforikus eljárás, ahol világunk jelenségei egy alternatív valóságban érvényesülnek. Ezek olyan tükörvilágok, párhuzamos dimenziók vagy alternatív múltak és jelenek, ahol az alapokban egyértelműen detektálható a mi világunk – mint afféle végső referencia, kiindulópont. Ebben a konstrukcióban a mi világunk csak egy a lehetséges világok közül. Az alternativitás fő kérdése: mi lett volna, ha másként alakul? Hogyan nézne ki ma a világ, ha nem pusztulnak ki a dinoszauruszok? Ha az ember nem fedezi fel a tüzet? Ha az Amerikai Polgárháborút nem az unionisták nyerik? Vagy ha a náci ideológia győz a II. világháborúban? Nem csak a világtörténelmi jelentőségű eseményekre gondolhatunk. Például hol lennénk, ha annak idején apáink és anyáink nem találkoznak? Mi lett volna, ha hozzámegyünk a sulis szerelmünkhöz? Ha folytattuk volna a zongoraórákat? A kibontakozó tükörvilágokban újraírhatjuk a saját történetünket is: másokká válhatunk, miközben mégis ugyanazok maradunk.

    Az extrapoláció metonimikus kiterjesztése a tapasztalati világunknak. Egy mellérendelő eljárás, ami egy valóságos tendenciát vesz alapul, és ennek mentén eltorzítja, eltolja azt, ami van, és bemutat egy következmény-, avagy fejleményvilágot. Az extrapoláció azt kérdezi: mi lenne, ha…? Mi lenne, ha a válások növekedése idővel felszámolná a házasság intézményét? Ha a digitális média fölénye írástudatlanná tenne minket? Ha a sok implantátummal és beépített techkel idővel kiborgokká válnánk? Mi lenne, ha a megújuló energiaforrások átvennék az olajnak, gáznak a szerepét? Talán napenergia hajtaná az autónkat, és a városokat szélerőművek vennék körül. Talán szelektív hulladékból épülnének a házak, és visszaforgathatnánk az összes szennyvizet. Egy teljes géntérképpel újratervezhetnénk az emberiséget, és gyermekeink tulajdonságait már katalógusból válogathatnánk össze (ahogy ezt a Gattaca című filmben is látjuk).

    A harmadik módszer, a spekuláció elrugaszkodik az ismert világtól. Amikor a sci-fi író felépíti világának vázát, egyúttal hermetikusan lezárja ezt a fiktív közeget. Egyedi, autonóm valóságot teremt, amely a maga rendhagyó törvényei szerint működik. Ennek ellenére nem kell és nem is lehet teljesen elszakadni mindattól, amit ismerünk. Például tudjuk azt, hogy a földi élet hat legfontosabb alkotóeleme a szén, a hidrogén, a nitrogén, az oxigén, a foszfor és a kén – de spekulálhatunk azon, hogy vajon tényleg csak ezekkel az elemekkel jöhet-e létre élet. 2010-ben a kaliforniai Mono-tóban olyan baktériumot találtak, amely DNS-ében a foszfort arzénra cserélte. E korszakalkotó felfedezés után újra kellett értelmeznünk az élet határait a Földön, sőt a lehetséges élet tartományát az egész univerzumban. Ha azt feltételeznénk tehát, hogy valaha egy civilizáció alakult ki a Pluto földalatti ammóniaóceánjában, módszeres spekulációval felépíthetnénk egy idegen életforma hipotetikus életét.

    A másság fantáziái

    Mielőtt legyintenénk, hogy „ó, de hiszen ezek mind mesék!”, ne feledjük azt sem, amit a The Readers Encycopedia of American Literature (New York, 1962) írt a science fiction címszavában: „a science fiction álom a jövendőről; néha meg is valósul”. Nem egy sci-fi írót tartunk számon látens látnokként, akinek jövőprognózisai és sf ábrándjai valóra váltak. H. G. Wells megjósolta 1899-ben az automata ajtót, 1903-ban a tankot, 1914-ben az atombombát, 1924-ben az üzenetrögzítőt. Robert Heinlein 1940-ben megálmodta a mozgólépcsőt, a hidegháborút és a kölcsönös fegyverkezést, ’61-ben pedig a képernyőkímélőt, a vízágyat és a Mars-kolonizációt. 1945-ben Arthur C. Clarke hitelesen leírta a szatellites tömegkommunikációt, ’56-ban a virtuális valóságot és 1968-ban az iPadet.

    Ezek mind olyan gondolatkísérletek voltak, amelyek jó érzékkel találták el, hogy koruk tendenciái milyen irányba tartanak. A mi korunk tendenciái pedig már az új science fiction szövetét alkotják, mert ha jobban belegondolunk, a jövő már most van.


  • További cikkek