×

A világosság gyümölcse
Szöllősi Mátyás: Simon Péter
Dominka Ede Harald
2018 // 12. 01

Legyenek jók vagy rosszak, de szükségünk van a tekintetekre, amikből emberi érzéseket olvashatunk ki. Szükségünk van a közelségre, a jóságra – a regény egyik központi problémaköre a jóság mibenléte. Mi a jóság? Hogyan lehetünk jók az embertársainkkal? Jók vagyunk-e minden esetben, amikor azt gondoljuk, hogy jót tettünk?

Szöllősi Mátyás idén regénnyel jelentkezett – a Simon Péter több szállal is kapcsolódik a szerző tavaly Margó-díjjal elismert Váltóáram című novelláskötetéhez. A szoros kapcsolat elsősorban abból adódik, hogy az előző kötet utolsó novellája (Lefekvés előtt, ébredés után) minimális változtatásokkal átemelődött a regénybe, egészen más megvilágításba kerülve ezáltal: amíg a Váltóáram történeteinek hátterét a Betelgeuse nevű óriáscsillag felrobbanása adta, addig a Simon Péterben az ideális én és az igazság keresésének tematikája a meghatározó. Az ismétléses szerkesztési mód a regény belső összefüggésrendszerében is kitüntetett jelentőségű: a mű első, csaknem három oldala a könyv közepe táján – E/2 helyett E/1-ben – megismétlődik, teljesen más fénytörésbe állítva így a kötet nyitányát. Egyébként a regény fejezetei a Váltóáram megoldásaira emlékeztető laza idő- és történetkezelési technikák következtében olvashatók önálló novellákként is.

A cím által keltett, a kereszténység tematikájával kapcsolatos előzetes olvasói elvárásokat a borítón látható kép tovább fokozza – Jozef Suchoža Missing Generation című térinstallációjának fotóján egymás mellett álldogáló alakokat látunk esőkabátban, lehajtott fejjel, arc nélkül. Eszünkbe juthatnak róluk az apostolok, ugyanakkor az egyéniségüket nem vállaló emberek is, az arctalan tömeg, és akár arra a tömegpszichózisra is asszociálhatunk, ami – a következmények ismerete legalábbis erre utal – Krisztus megfeszítésének idején sem működött másképp.

Az arcok hiányának érzésével nyitjuk ki a könyvet, majd rögtön az első mondatban ezt olvassuk: „Hetek óta arcokat keresel...” Legyenek jók vagy rosszak, de szükségünk van a tekintetekre, amikből emberi érzéseket olvashatunk ki. Szükségünk van a közelségre, a jóságra – a regény egyik központi problémaköre a jóság mibenléte. Mi a jóság? Hogyan lehetünk jók az embertársainkkal? Jók vagyunk-e minden esetben, amikor azt gondoljuk, hogy jót tettünk?

E kérdések aktualitását idézheti fel a könyvnek az a része is, ahol a főszereplő Simon 2015 nyarán a Keleti pályaudvar alagsorában várakozók közt jár. Nem stigmatizál, nem használja a menekült vagy a migráns szavakat sem, mivel semmivel sem tekint rájuk másféle emberként, mint saját magára. A helyzet mégsem ilyen egyszerű. Az ambivalencia akkor mutatkozik meg, amikor segítő szándékkal közelít meg egy kislányt, aminek azonban a környezete nem örül. Számukra az idegen (aki ebben a relációban a főszereplő) nem segítő, hanem tolakodó. Hogy miért, azt ők tudhatják, nem az idegen – a jóság relatív. Kérdés tehát: mit tesz ekkor az ideális ember? Vagy másképpen: mely tettétől lesz valaki ideális?

Hogy a 2015-ös események számunkra egy új történelmi időszak kezdetét jelentették, nem kétséges, de szerencsés módon az író nem bocsátkozik aktuálpolitikai fejtegetésekbe. Nem ítélkezik. Ugyanakkor jelzésértékkel szól a hatalom és az igazságosság viszonyáról: a Keletinél a hatalom alsó láncszemei, a rend őrei szorítják a falhoz Simont, miközben kijelentik, hogy „minket nem az igazság érdekel”, hanem „az, hogy rend legyen”. Szöllősi a politikai állásfoglalás helyett inkább csak az alapdialektikát szemlélteti a könyvben a nyitott, segítőkész fiatalember és a magát kereszténynek valló, ugyanakkor bizalmatlan Erzsike néni párbeszédével.

Szöllősi nem akarta olcsón megúszni, vállalkozásának kérdésfeltevései nagyszabásúak, a válaszadás lehetetlenségével játszanak. Hiszen hogy miképpen válhat valaki jóvá, arra nemigen tudunk egyértelmű feleletet adni. Arról, ahogy Pál apostol mondta, csak tükör által, homályosan lehet sejtelmünk. Simon esetében mindez koncentráltabb – elemelkedve a földhözragadtságból még sűrűbb köd veszi körül. Vélhetően ezt igyekszik szemléltetni a művet behálózó, állandó, az érzékelést gátoló bizonytalansággal: „Úgy hadart, hogy Simon csak minden második-harmadik szót értette, mert ráadásul a hangerő miatt mintha rezonált volna minden.” A Simon számára szinte mindent átható kétely miatt egzisztenciája köztes, a profán és a szent közötti. Az egyértelműség folyton jelen lévő hiánya már-már zavarhatja az olvasót, de ezt a feszültséget oldja a szöveg nyelvi ereje, elsősorban a jól kidolgozott, verssorszerű mondatok: „A lenti tér, akár egy katlan. Közel vannak egymáshoz a testek. A látvány, mint egy váratlan ölelés.”

Simon keresztény, majdnem pap, egy diakónus, aki a számára elérhető lehetséges legjobb utat keresi. Időnként Péternek szólítják, amit nem ért, tiltakozik ellene, például amikor egy ismeretlen pap állítja a telefonban, hogy megismeri a hangját, ő csakis Péter lehet. Simon később épp hozzá tart egy kápolnába, ahová befagyott tavon tud eljutni, miközben a jég alatti halakat nézi: párhuzam a bibliai Simonnal, aki épp egy tavon halászik, mikor Jézus emberhalásznak invitálja.

A végkifejletben, ahol épp az igazmondásra szólítják fel, ő maga mutatkozik be Péterként. Ekkor, a regény végén valóban Simon Péterré, Krisztushoz méltóvá érik a krisztusi korú férfi, aki mikor tárgyakkal és szavakkal dobálták, „a szidalmat nem viszonozta, mikor szenvedett, nem fenyegetőzött, hanem mindent az igazságos bíróra hagyott” (Péter apostol első levele 2,23). Simon Péter egyszer csak a Kossuth téren találja magát egy tüntetésen, ahol a kiüresített jelszavakkal manipuláló, Pilátus-szerű rétor politikai érdekektől irányítva tart beszédet. Az őt hallgató sokaság pedig csupán a frusztrációit emeli ki, az igazságérzetet és az őszinteséget elleplezi. A főszereplőből kipellengérezett áldozat válik, aki a tömegben döbben rá, hogy törekvésében mennyire magányos.

Szöllősi Mátyás főszereplője is emberi, nem mentes a hibáktól, sőt, lehet úgy tekinteni, hogy az egyik legsúlyosabb bűnt követte el, amikor szenvedő, halálos beteg feleségét úgymond átsegítette. Ezzel Simon Péter dosztojevszkiji alakká formálódik, akiben egyrészt fölfedezhetjük – ahogy az orosz író fogalmazott – a „tökéletes szépségű ember” megjelenítésének igényét, mint A félkegyelműben, ugyanakkor a raszkolnyikovi kérdés is fölmerül: lehet-e jogunk dönteni más ember élete és halála felett, mennyire és miképpen szólhatunk bele a sorsába? Simon Péter úgy érzi, volt felesége indíttatására vallja meg bűnösségét, ennyit tud tenni. A feloldozás elmarad, hiszen „hiába bánja mérhetetlenül, amit tett, nemcsak hogy nem lehet jóvátenni, de megértetni sem lehet szinte senkivel”.

Talán a szemünk előtt alakuló történelem dinamikájában az állandóságot, a teljes értékű embernek maradást éppen az azokra a kérdésekre adott válaszoknak az át- és újragondolása jelenti, amelyeket a Simon Péterben szegez olvasóinak az író.

Szöllősi Mátyás: Simon Péter, Európa, 2018.

Megosztás:

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs decemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben