×

Felnőttek a feladathoz
Páros interjú az Operaház amerikai turnéjáról
Hekler Melinda
2018 // 11. 27

A Magyar Állami Operaház szinte egész társulata vendégszerepelt New Yorkban a közelmúltban. Kesselyák Gergely karmesterrel és Rumy Balázs klarinétművésszel a turné eredményeiről, élményeiről, fogadtatásáról beszélgettünk, és közben fel-felvetődtek kultúrpolitikai kérdések, dilemmák is.

Hogy sikerült a turné? Nagy élmény volt az őszi New York?

Kesselyák Gergely: Életemben először voltam Amerikában, és eleinte egy kicsit tartottam ettől a turnétól, de hihetetlen élményekkel tértem haza. Itthon még több mint egy hétig csak a New York-i utcákról és épületekről álmodtam, ami nem csoda, mert a telefonom statisztikája szerint száz kilométert gyalogoltam kint. Szakmaira fordítva a szót: valóban történelmi jelentőségű volt, hogy ott járt az Operaház. Ókovács Szilveszter úgy fejezte be a beszédét, hogy tulajdonképpen azt is mondhatjuk, hogy hazatértünk, és ebben semmi túlzás vagy nagyzolás nincs, hiszen az amerikai zenetörténetet, mondhatni, magyar vér indította be. Az igazi, zenekarformáló karmesterek szinte mind-mind magyar származásúak voltak: Solti György, Doráti Antal, Reiner Frigyes, Ormándy Jenő, Széll György. Érdekesség, hogy Bartók Béla abban az utcában lakott, ahol most mi szálltunk meg, életének utolsó évét abban a lakásban töltötte.

Miért nem találtad a helyed ebben az utazásban?

K. G.: Úgy alakult, hogy én most balettet vezényeltem, holott huszonöt éve főként operákat dirigálok. Ötven operát ismerek úgy, hogy ha álmomból felkeltenek is, elvezénylem bármelyiket. Baletteket is tizenkét éve vezénylek már, de ez még mindig nem annyira ismerős terep számomra, mint az operák világa. Ráadásul ezt a produkciót én most kint vezényeltem legelőször, így el tudtam volna képzelni egy kicsit kevésbé stresszes helyzetet is. Boldogan dirigáltam volna a Bánk bánt, de ez most nem így alakult. Szoktam mondani, hogy két opera olyan nekem, hogy este hétkor megfogom a pálcát, és valami végighúzza azt tízig: a Nádasdy-féle Bánk bán és a Tosca. Tartottam talán tőle, hogy mi Amerikához kisfiúk vagyunk, de kiderült, hogy nagyon nagy sikerünk tud lenni.

Hogyan játszott a zenekar a párás levegőjű metropoliszban?

K. G.: Első karmesterként nagyon büszke vagyok a zenekarra, rengeteget dolgoztak, három balettet, három operát és két hangversenyt játszottak végig. A Carnegie Hall-béli koncert ráadásul egy kutyanehéz program volt, ahol Aldo Finzi és Fabio Vacchi művei után Dohnányit, Lehárt, Kálmánt, Berliozt játszott a zenekar, majd ezt tetézte még Bartók A csodálatos mandarin című művével. Ez az este fantasztikusan sikerült. Vacchi azt mondta, hogy jobban játszotta a zenekar a hegedűversenyét, mint a Berlini Filharmonikusok. Az Operaház zenekara egyébként is nagyon jó formában van mostanában, de azon belül is csúcsteljesítményt nyújtott New Yorkban. Hihetetlen lelkesedéssel dolgoztak, mindenkit lenyűgöztek. A két balettelőadás hatalmas állótapsot kapott. Utolsó este egy olyan bálban voltam, amihez foghatót még nem láttam, és ott is mindenki arról beszélt, hogy micsoda zenekarunk van.

Rumy Balázs: Én is kicsit tartottam ettől az úttól, de más értelemben, mint Gergő. Egy kollégám, aki már számtalanszor játszotta a Mandarint, A hattyúk tavát és a Bánk bánt, nem kapott vízumot, és át kellett vennem tőle bizonyos dolgokat. Így történt meg, hogy New Yorkban játszottam először A hattyúk tavát és a Mandarint is. A Carnegie Hall-ban rendezett koncert valóban nehéz anyagát három héttel az indulás előtt játszotta utoljára a zenekar, ennek ellenére nagyon jól sikerült, talán mert mindenki óriási figyelemmel volt jelen, nem rutinból zenélt. Nem először voltam New Yorkban, mert kinn tanultam a Juilliardon. Én akkor éreztem azt, hogy nem tudom, mit keresek ott, a világ leghíresebb komolyzenei intézményében, ahol mindenki zseni. Aztán kis idő múlva rájöttem, hogy ők is csak emberek, közöttük is van középszerű és kimagaslóan jó is, semmiben nem különbözik az intézmény a Zeneakadémiától.

K. G.: Ehhez az érzésvilághoz közvetlenül kapcsolódva azt kell hogy mondjam, nekem szemléletváltást hozott ez az út. Bár egyre többet halljuk, mégsem dolgozunk rajta igazán, hogy mi, magyarok nem bízunk eléggé magunkban, nem gondoljuk azt, hogy ha itt jók vagyunk, akkor New Yorkban is jók leszünk mint zenekar, mint karmester, mint operaház, mint énekes. Pedig ez után a turné után a zenészeknek egyesével is, zenekarként is büszkéknek kell lenniük magukra, de az egész Operaház is büszke lehet, csakúgy, mint Magyarország a saját kultúrájára. Ez nem protokollszöveg vagy országimázsmaszlag, hanem az igazság. Odamentünk, és egyszer csak a Fifth Avenue-n is mi voltunk a „special guestek” (kiemelt meghívott vendégek).

Igen, van mit eltanulnunk az amerikaiaktól.

R. B.: Ők abban mindenképp előrébb tartanak nálunk, hogy nagyon magabiztosan képviselik azt, amiben jók, és tudják, mi az, amiben nem azok. A két hét alatt voltunk a New York-i Filharmonikusok két koncertjén is, és azt éreztük, hogy a zenekar tagjai egyesével nem biztos, hogy jobbak, mint mi, de a csapatjáték nagyon erős náluk. Ösztönösen működtetik, hogy amiben jók, azt nagyon megmutatják, amiben gyengébbek, az fel sem tűnik, mert rábízzák a másikra. Ők olyan képzésben nőnek fel általános iskolától kezdve, amely azt hangsúlyozza, hogy együtt kell dolgozniuk majd másokkal. Nálunk ez inkább úgy zajlik, hogy a sok szólista egyszer csak zenekarrá finomodik össze.

K. G.: Sokszor elmondtuk már, hogy zenekari képzés nem kap elég hangsúlyt Magyarországon, nálunk inkább sok hegedűművészt képeznek. Az indokoltnál többen érzik úgy, hogy nekik szólistának kellett volna lenniük, de szerencsére most tendencia, egyre több fiatal életre szóló vágya, hogy jó zenekari zenész váljon belőle egy nívós zenekarban. Ez meghallatszik a zenekarok növekvő színvonalán is. Amikor közel harminc évvel ezelőtt elkezdtem a pályámat, még tele voltak a budapesti komolyzenei együttesek olyan zenészekkel, akik szomorúak és csalódottak voltak.

Először mutatták be Amerikában a Bánk bán t. Emlékezetes este volt?

R. B.: Különleges hangulata volt az előadásnak, segített, hogy nagyon jó volt a színház akusztikája a zenekari árokban. Olvastam viszont a New York Times-ban az első néhány előadás után megjelent kritikát, és sajnos nem is annyira a produkcióinkat értékelték, inkább politikai felhangú cikk lett belőle.

K. G.: Még mielőtt elindultunk volna, megjelent egy cikk a New York Times-ban, ami azt részletezte, hogy mennyi támogatást kap mostanában a kultúra Magyarországon a jobboldali kormányzattól.

R. B.: A kritikus a művel kapcsolatban azt írta, hogy azzal a fajta patriotizmussal és azzal a kelet-európai életérzéssel, ami a Bánk bánban megszólal, az amerikaiak nem nagyon tudnak mit kezdeni. A zenét kicsit méltatta, a Verdi-operák világához hasonlította Erkel művét.

Érdekes, hogy ez zavarta, hiszen az amerikaiakat nagy hazafiaknak hinnénk a sok nemzetiszín zászlóval mindenfelé.

R. B.: Ahogy mi sem tudunk azonosulni teljes mértékben az ő hazafias érzéseikkel, ők sem tudnak a miénkkel. De ezt sajnáltam, mert gyönyörű zenének tartom ezt az Erkel-partitúrát, és a szerző kicsit elvitte az értékelést a zenéről a politika irányába.

K. G.: Beszéltem kint olyanokkal, akik egyáltalán értettek egyet a New York Times szerzőjének ezen nézeteivel. A megértéshez azt fontos tisztázni, hogy Amerikában nem elsősorban közpénzekből gazdálkodik a kultúra, leginkább mecenatúrából működik az összes intézmény, és nyilván minden olyan politika, amely közpénzeket oszt kulturális célokra, kicsit veszélyesnek tűnik számukra. Nyilván ott is sok ember nagyon örülne, ha a kormány anyagilag is támogatná a kultúrát.

R. B.: Van egy személyes történetem arról, hogy működik Amerikában a mecenatúra. A Juilliardon voltam ösztöndíjas: az intézmény számára magánemberek felajánlják a pénzt, az iskola pedig szétosztja a diákok között. Többnyire anonimok az adományozók, de az engem támogató idős házaspár épp meg szeretett volna ismerkedni azzal, akinek segítik a karrierjét. Míg kinn tanultam, az összes koncertemre eljöttek, és mindegyik után elvittek ebédelni vagy vacsorázni. Most is eljöttek a Koch Theatre-be, és megnézték A hattyúk tavát.

K. G.: Az amerikaiak nemcsak azért adakoznak, mert jószívűek, hanem megértettek valamit a pénz természetéből, amit mi eddig nem értettünk meg. Ha van felesleges pénzed, vagyis többet keresel, mint amennyire szükséged van, akkor dönthetsz úgy, hogy elkezdesz spórolgatni, de akkor valahogy mindig ugyanannyi pénzed lesz egy adott idő után, beáll egyfajta egyensúly. Ha azonban mersz költeni, akkor ez elindít egy olyan pénzmozgást, hogy végül több pénzed lesz összességében. Itt nem arra biztatnék senkit, hogy vegyen meg minden felesleges kacatot, csak arra, hogy fontolja meg: lehet, hogy nem mindig úgy jár a legjobban, ha ül a millióin. Az amerikaiak adakozásának a filozófiája, hogy ha nekik van pénzük, és adnak, akkor működni fog „a huzat-effektus”, és ahogy a huzattal a friss levegő is beáramlik a szobába, úgy adja vissza az élet azt a pénzt, amit odaadtak valakinek.

Olvastam, hogy vannak tervek a Bánk bán olasz előadására . Szerintetek hogy fog hangzani?

K. G.: Biztos, hogy jó lesz a zene és a szöveg összhangja, az igazi kérdés inkább az, hogy ennek mely országban van értelme, igazi nyeresége. Az énekesek nagy részének szinte a DNS-ébe van kódolva a Bánk bán, és ha kirobbantjuk őket a magabiztos előadói gyakorlatukból, akkor meg kell nézni, hogy mit nyerünk cserébe. Talán egy teljes színháznyi olasz közönségért megéri, de Amerikában vagy Kínában, ahol a többség az olaszt sem érti, jobb, ha maradunk a magyar szövegnél.

A turné során az Opera előadta Goldmark Károly Sába királynője című operáját. Az operatörténetből tudjuk, hogy a bemutatója idején hatalmas siker volt a mű, azóta mégsem hallottunk sokat róla. Mi lehet ennek az oka?

R. B.: Nagyon szép zenének találom, tele van érdekesebbnél érdekesebb fordulatokkal. Egy kicsit talán túl sűrű a szövete, legalábbis időt kell rá szánni, és ma az egy nagy hiánycikk.

K. G.: Én ezt eddig nem vezényeltem, így nem ismerem annyira, ezért szubjektíven tudok csak reagálni. A piaristákhoz jártam gimnáziumba, és az ottani osztályfőnököm operarajongó volt. Két kedvenc operája volt: a Turandot és a Sába királynője. Elképzelhetőnek tartom, hogy Goldmarknak lesz reneszánsza. Az ő zenéje a modernistáknak nem elég szerkesztett és modern, a dallamos zenére vágyó embereknek pedig túl nehéz, nem olyan könnyen befogadható, mint egy Verdi- vagy egy Donizetti-opera. Aki nem szeretne elmélyülni az operarajongásban, annak ez túl sűrű, aki nagyon gourmet, annak nem elég szofisztikált.

Tehát ezért nem került bele a kánonba?

K. G.: Igen, vagy nem volt egy olyan felfedezője, mint Mahlernek Bernstein. Természetesen nem Goldmark az egyetlen olyan szerző, aki megérdemelné, hogy szélesebb körben ismert legyen. Sosztakovics életműve sem lett olyan gyorsan közkincs, mint a már említett Mahleré, de az orosz lassan az lesz, mert az ő zenéjét nem lehet eltitkolni, akkora ereje van.

R. B.: Én Veress Sándor klarinétversenyével foglalkoztam a disszertációmban, ő egy zseniális szerző, aki mégsincs a köztudatban.

K. G.: Ez Dohnányiról is elmondható.

R. B.: Igen, de őt azért most már gyakrabban játsszuk. Veress Sándort inkább Svájcban ismerik, mondjuk, élete második felében ott élt. Valóban érdekes kérdés, hogy ki és hogyan kerül be a zenei kánonba. Veress Sándort korban éppen Kodály és Bartók előzi meg, majd Kurtág és Ligeti követi – pont két olyan páros közé ékelődött, ahol mindegyik elég jelentős. Így nehezebb kitűnni.

Leadfotó: Nagy Attila

Megosztás:

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs decemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben