×

Meg lehet érteni egy terroristát?
Paul Greengrass: July 22
Soós Tamás
2018 // 11. 23

Nemrég a norvégok forgattak megrázó mesterművet az Utoya szigetén történt tömegmészárlásról. De mit tud hozzáfűzni a skandináv Saul fiához a nemzeti tragédiák filmspecialistája, Paul Greengrass?

Hogyan lehet etikusan ábrázolni egy tömegmészárlást? Szabad egyáltalán filmre vinni egy megtörtént terrortámadást? Kegyeletet sért, ha izgulunk az elkövető tette alatt, vagy a trauma feldolgozását segíti, ha újraéljük az eseményeket? Jogos kérdések ezek, amelyekre most egyszerre két filmnek is választ kellett adnia a 2011-es norvég terrortámadás kapcsán. A hazai mozikban bemutatott Utoya, július 22. és a Netflixen megtekinthető July 22 nem is oldhatta volna fel ennél eltérőbben a dilemmát.

Míg Erik Poppe, a norvég sztárrendező (Hawaii, Oslo) valós időben rekonstruálta a terrortámadást, addig Paul Greengrass inkább a tragédia utóhatását részletezi. Poppe filmje egy formai bravúr, amit egyetlen, megszakítatlan hosszú snittben rögzítettek: úgy rohantak az Utoya szigetén rekedt fiatalokkal, lapultak velük a fűben, és rettegtek a fejük fölött suhogó lövésektől, mint Nemes Jeles Lászlóék Saul mellett a haláltáborban. Bezártak minket 72 percre (eddig tartott a támadás) a pokolba, de nem az öncélú hatáskeltés, hanem a terror etikus ábrázolásának érdekében – azért, hogy mindvégig az áldozatokkal tartsunk, velük empatizáljunk, az ő történetüknek állítsunk emléket. A gyilkos csupán fenyegető árnyként bukkan fel a láthatáron, aki levadássza az ifjúsági politikai táborban nyaraló kamaszokat. Se a neve nem hangzik el, se a motivációit nem fejtegetik, hogy az ügy minden egyes részletéről beszámoló sajtóval ellentétben ne biztosítsanak neki ingyen reklámot.

Greengrass ezzel szemben három etapra osztja, és három szálon futtatja filmjét. A mészárlást túlélő politikuspalánta, Viljar mellett a norvég miniszterelnököt és a tömeggyilkost, valamint az őt védő ügyvéd kettősét is követi. Amikor végignézzük a terrortámadást a profi akciófilm-rendező találásában, aki sikerre vitte a Bourne -szériát, megérthetjük, miért olyan hatékony Poppe látomása. Greengrassnál a hollywoodias megoldások dominálnak, a hagyományos plánozás és vágás hagyja elszivárogni a feszültséget. Az Utoya, július 22.-ben a megszakítatlan beállítás elképesztő erővel kommunikálja, milyen volt ottragadni a szigeten, átélni a kiszolgáltatottságot és azt a kétségbeesést, hogy nincs hova menekülni. Ez hiányzik Greengrass mozijából.

Pedig az angol rendező hitelesen és drámaian rekonstruált már terrortámadást A United 93-asban és a Véres vasárnapban egyaránt, az utoyai mészárlás az ő tálalásában mégis banális újrajátszásnak tűnik. Olyan banálisnak, mint az elkövető, aki a July 22-ben nem különbözik Hollywood szokásos antagonistájától, a terrortámadásra kapható neonácitól. „Úgysem értheted meg” – mondja a kamerába nézve a főszereplő Erik Poppe filmjének elején, és hogy mennyire nem érthetjük meg azt, ami 2011. július 22-én Utoyán történt, azt Greengrass filmje bizonyítja igazán, amely megpróbálkozik a lehetetlennel – és csúfos kudarcot vall.

Félreértés ne essék: ha csak egyszerű filmdrámaként néznénk, a July 22 megállna a lábán. Kicsit lassú, kicsit giccses, de összerakták úgy, ahogy egy hollywoodi filmet össze kell. A hatásmechanizmusa nagyközönség előtt működik, és a tanulságot szépen levonják végén. Csak közben a norvég tragédia magjához, az elkövető szellemiségéhez, netán a társadalom megrendüléséhez nem jutunk egy milliméternyit sem közelebb. Részben azért sem, mert Greengrass túl nagyot vállal, amikor átfogó tablót akar rajzolni az eseményekről, és két és fél órában is csupán elnagyolt skiccre futja tőle.

Időt, jelenetet szánna a tömeggyilkost védő ügyvéd társadalmi kirekesztésére, lelkiismereti válságára, de csak odáig jut, hogy a gyerekét fél perc alatt kivetetik az óvodából. Felhánytorgatja a sajtót is bejárt történeteket az elkövető börtönbeli luxusellátásáról, abszurdnak tűnő követeléseiről, de mindebből semmiféle következtetésre nem jut a norvég jogrendet vagy a jóléti demokráciák helyzetét illetően. Azt jól teszi, hogy nem kommentálja a terrorista nézeteit, mert már a puszta tény is mindent elmond a mai európai helyzetről, amelyben a szélsőjobboldali nézetek bevándorlásról és rasszizmusról átlagosnak, elfogadottnak tűnnek, de eközben rengeteg kérdést megválaszolatlanul hagy.

Fontos tudnunk, hogy a terrorista elvált szülők gyermekeként, érzelmi magárahagyottságban nőtt fel? Érthetőbbé válik ettől a tette? Szabad a bíróságnak szembemennie a jogi precedenssel, és megágyazni egy bizonyos ítéletnek azért, hogy egy nemzet traumáját enyhítse? Csupa olyan kérdés, amely felmerül ugyan a filmben, de aztán észrevétlenül elhal. A July 22 végkövetkeztetése az, hogy gyengeségében is lehet erős az ember, ha vállalja azt – és persze az elkövetővel való szembenézést. Tálalástól függ, hogy revelatív dráma vagy könnyfacsaró közhely kerekedik a gondolatból, amit az eseményeket túlélő Viljar mond ki a tárgyalóteremben.

Nem kétséges, Greengrassnál melyik opció érvényesül: Viljar a sebzett szimbólumává nemesedik ahelyett, hogy megmaradna hús-vér fiúnak, akinek a tárgyalótermi szónoklatánál sokkal érdekesebb az otthoni drámája, mert a támadást sérülés nélkül túlélő testvére irigyelni kezdi a majdnem agyonlőtt bátyját, amiért vele többet foglalkoznak a szülei. A July 22-ben ezek a szívsajdítóan emberi pillanatok szorulnak háttérbe, mert Greengrass ragaszkodott hozzá, hogy minden részletre kiterjedő dokumentumdrámaként dolgozza fel az eseményeket, és a puszta rekonstrukció elvonta a játékidőt attól, hogy eggyel mélyebb szinten fejtse fel az áldozatok traumáját és a hatalmon lévők felelősségét.

Azon ritka esettel állunk tehát szemben, amikor a magyar moziforgalmazás nem tévedett: a kiemelkedően fontos filmet hozta el nekünk, nem a drága és híres, de kevésbé sikerült változatot.

Pontszám: 5/10

July 22
Színes, amerikai-norvég-izlandi dráma, 143 perc, 2018
Rendező és író: Peter Greengrass
Operatőr: Pål Ulvik Rokseth
Szereplők: Jonas Strand Gravli (Viljar Hanssen), Anders Danielsen Lie (Anders Behring Breivik), Jon Øigarden (Geir Lippestad), Seda Witt (Lara Rachid)
Bemutató dátuma: 2018. október 10. (Forgalmazó: Netflix)
Korhatár: 16 éven aluliak számára nem ajánlott!

Megosztás:

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs decemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben