Kezdődhetett volna ezzel

A vékony kötet sötétkék borítóján egy fiatal férfialak körvonalazódik, keskeny fénysávban lépkedő apró árny, mellette betonfalak nyílnak, a kötet szárnyai a fehér lapra. Kezdődjön ezzel – ezzel a címmel nyílik és ezzel a verssel zárul Lázár Bence András harmadik könyve, amely megjelenése előtt az Árva péntek munkacímet viselte. A végleges cím ígéretes választásnak tűnt a biblikus hangütésű, apokalipszis- és messiásváró szereplírát képviselő kötetnél. A huszonhat éves szegedi szerző ízlésével is könnyű azonosulni, hiszen Pilinszky János és Kemény István mellett Kosztolányi Dezső, Kassák Lajos, József Attila, Radnóti Miklós, Petri György, Szijj Ferenc, Borbély Szilárd útján jár.

Megkapóak hasonlatai: „mint erdősorok a lenyugvó napban” (Csak úgy, egyszer csak); jelzői: „szikrázó almaszínekkel” (Jelenések); megszemélyesítései paradoxonszerűek: „A csendnek dobhártyája van” (Ultima ratio). Egyszerű, rövid szekvenciákból építkezik, hiányos mondatainak erős az atmoszférája. Gondolatpárhuzamai, ismétlései a zsoltárok archaikus ritmusát idézik. Furcsa szórendcseréi néha kibillentenek, de a kötet kétharmadáig nem veszem zokon az indokolatlannak tűnő gondolatváltásokat sem. Néha a vers elejti a fonalát, de vannak visszatérő sorok és motívumok: tél, hideg, halál, fekete madarak vagy a bőr alól felsejlő csigolyák, amelyek pókhálószerűen kapcsolódnak.

A kötet kétharmadánál, talán az Ódánál megtörik a varázs, és hiába jönnek az erősebb versek, a Bőréhez a szervek és a Hatvannyolcadik zsoltár, amelyek egy téma variánsai, unatkozni kezdek. Töprengek a számmisztikán, a római számmal jelölt három ciklus – 13, 10, 13 – darabjai közötti összetartó erőn, hogy miféle köldökzsinórra fűzhetők fel a szövegek. Így jutok el a mindenhez és a semmihez, ugyanis ezek a kötet kulcsszavai: „Hogy már megint elkövettem, / hogy el fogom, hogy most követem el. / Még a semmit. Még a mindent. Ez most utoljára van. Ez a gondos készülődés” (Advent). Olyan gyakran süti el a szerző a minden és a semmi fogalmait, hogy üres keretekként lógnak – hogy kusza igeidőkezeléséről ne is beszéljek.

Persze felfedezni vélem, hogy adventtől jutunk el a második messiásvárásig, de nem túl célirányosan, ahogy a lírai én sem nyer határozott alakot. Távolságtartó megfigyelő marad, önmagát is tárgyiasítja: „Te meg az vagy…” (Az estéktől szép). Ebből adódóan nincsenek húsba és pszichébe vájó versek vagy fiatalos játékok. Kivéve a Grádicsok éneke, amely a hétköznapi bűntelen bűnösök kísértéséről szól; vagy a Bőréhez a szervek, amely egy kreol nő megerőszakolását és megölését bujtatja akácmetaforákba; és a Nyolcan a négyesen, amely az ifjúsággal és a végtelennel flörtöl.

Lázár Bence András egy magányos kálvinista („és közös a tudat, hogy egyedül vagy”), aki a kötet meghatározó verseiben egyszerre három – zsidó, katolikus, református – vallás ablakaiból tekint a világra, anélkül, hogy megragadná azt. Számára a megfigyelés is tett-értékű: „Az öregek hideg kabátjait / figyeled. Ez minden, amiben tett van.” Könnyű és hétköznapi, szép imitáció marad nála az, ami Pilinszkynél súlyos és tragikus, szenvedélyes, egzisztenciális vívódás. Messiásvárásának, ha tétje nincs is, de újdonsága van: „A golgotán végig, a golgotán, ha volna, / ha kétezer évről szólna, messiásról, / mert eljött, mert eljön, mert el fog jönni, / a kálvinisták templománál várni foglak” (Árva péntek).

Jézus nála behelyettesíthető, mintha mindegy volna, hogy Őt vagy egy nőt hívna találkára (Huszonharmadik zsoltár). A messiás- vagy szerelemvárás közepette nincs más valóság, mint az idő múlása, az évszakok rendje, amely az Ódában is a halálra figyelmeztet: „és nem az istent tanultad te szeretni / csak a testet, mert elvész / de fogadd el, vénasszony leszel te egyszer / nem ér semmit az a sok vegyszer / (lágy és hűvös ez a nyári este most)”. A könyv utolsó, egyben címadó verse, a Kezdődjön ezzel nosztalgikus családtematikájával pedig inkább az előző válogatások visszacsatolásaként vagy egy újabb nyitányaként értelmezhető.

Lázár Bence András: Kezdődjön ezzel, Prae.hu + Palimpszeszt, 2015.