×

Noir Berlin romjain
Christian Petzold: Phoenix bár
Bobák Zsombor
2015 // 08. 10

Christian Petzold több műfaj mezs­gyéjén egyen­sú­lyozva, elegáns precizi­tással visz vá­szonra egy olyan témát, amiről hetven év távla­tában is nehéz be­szélni. A film sikerét merész módon állandó szí­nész­nője ke­zébe adja – bátor­sága kifize­tődő, a Phoenix bár ugyanis kiváló mozi.
A Phoenix bár különleges filmélmény. Lassú folyású, kimért és elegáns mozi, mégis izgalmas, feszült és szenvedélyes. Christian Petzold, a kortárs német film méltán leg(el)ismertebb rendezője remekül játszik több zsáner elemeivel: a történet a film noir baljós hangulatát idézi, de megvan benne a melodráma érzékenysége is. Mindez nem zavaros egyvelegként, hanem egy kiforrott direktor precíz víziójaként áll össze gyönyörű mozgóképpé. A technikai bravúrokon túl a film képes érthető és átélhető módon, a didaktikusság csapdáit elkerülve beszélni a világtörténelem egy tragédiákkal terhelt korszakáról. Petzold merész módon állandó színésznője, Nina Hoss alakítását teszi meg a film kulcsának, a katalizátornak, ami az alkotás egészének működéséért felelős. Az eredmény pedig elsöprő siker: a Phoenix bár nem pusztán működik, hanem egyenesen letaglóz.



Véget ért a második világháború. Berlinben járunk, pontosabban annak romjain. Ide tér vissza Nelly (Nina Hoss), az egykori bárénekesnő, akit zsidó származása miatt koncentrációs táborba hurcoltak. A lágerben lövés érte, ami a felismerhetetlenségig szétroncsolta az arcát. A meggyötört nőnek Lene (Nina Kunzendorf), egyetlen életben maradt barátnője viseli gondját. A fojtogatóan feszült nyitó jelenet azonnal berántja a nézőt a film nyomasztó világába. Lene igyekszik eljuttatni Nellyt egy klinikára, hogy arcrekonstrukciós műtétet hajtsanak végre rajta. Az ellenőrző állomásnál strázsáló amerikai katona azonban akadékoskodik, látni akarja Nelly kötések labirintusába rejtett arcát. Hiába mondja Lene, hogy a nő „a táborokból” érkezett, a férfi hajthatatlan. Végül lekerül a kötés – de a néző csak a katona reakcióin keresztül érzékelheti Nelly arcát. Petzold nem akar sokkolni, és nem akar mindent megmutatni. Lírai finomsággal ábrázolja Nelly drámáját, sokkal erőteljesebben és hátborzongatóbban, mintha egy elnyújtott közeliben szembesülnénk a szétroncsolt arccal. A jelenet továbbá kíváncsiságot és várakozást ültet el a nézőben Nelly kilétével kapcsolatban. A hatást ügyesen fokozza, hogy sokáig nem láthatjuk még a főszereplő arcát, csak egy különös, megtört nőalakot. De Hoss minden mozdulata mond annyit, amennyit arcjátéka elmondhatna: az első pillanattól kezdve uralja a vásznat.



Petzold előző filmjéhez, a Barbarához hasonlóan ezúttal is személyes sorsokon keresztül reflektál a 20. századi német történelem társadalmi és politikai komplexitására. Középpontban Nelly, aki régi élete törmelékeiből építkezve keresi jövőjét a hamvaiból éledező Berlinben. A nő nem kér új arcot, és Palesztinába sem emigrálna. Újjászületésének zálogát férje, Johnny (Ronald Zehrfeld) felkutatásában látja. Rövid keresgélést követően rábukkan a férfira a Phoenix bárban, de az nem ismeri őt fel, csupán futó hasonlóságot lát a nő és felesége között. Ezen a ponton a film zárt, már-már kamaradrámaszerű színezetet kap, de a noiros jegyeket megőrizi. A nő és a férfi nyomasztó kapcsolata szigorúan zárt terekben bontakozik ki, fokozva a fullasztó feszültséget és alátámasztva Nelly helyzetének lehetetlenségét. A nő finom fény-árnyék játék közepette kutatja önmagát egy a keserű színdarabban, amelyben Johnny keze alatt önmagát alakítja. És amíg ő saját identitását keresi, melytől a történelem viharai megfosztották, a háttérben kibomlik a német nép kétségbeesett és szégyentől terhes kutatása egy új nemzeti identitás után. Rendkívül hatásos a jelenet, amelyben Nelly felkeresi azt a fogadót, melynek taván egy hajóban rejtőzködött a nácik elől: amikor megjelenik, a fogadósnő zokogva, öleléssel fogadja, a fogadós azonban képtelen a szemébe nézni és egy asztalhoz ülni vele. „Tudja, milyenek a férfiak manapság…”, mondja pironkodva a fogadósnő, amiben minden benne van a második világháborút követő német zavarodottságról. Azonban Nelly ugyanilyen zavarodott: lehetséges-e az újjászületés, a megbocsátás? Hogyan találhat rá valaki ismét önmagára, amikor mindent elveszített, még a saját arcát is? Ezeket a kérdéseket feszegeti finom eleganciával és kellő józansággal a Phoenix bár. Válaszok helyett pedig inkább sejtet, bevonva a nézőt is az alkotói folyamatba.



Petzold remek érzékkel fokozza a feszültséget és időzíti a váratlan fordulatokat, majd egy katartikus zárójelenetben teljesíti ki Nelly történetét. A szcéna nemcsak Petzold rendezői nagyságát mutatja, amely egyébként főként visszafogottságában nyilvánul meg, hanem Nina Hoss elsöprő tehetségét is. Hogy ebben az okos, rendkívül precízen elkészített moziban nem hideg, távolságtartó történelmi tablót látunk, hanem érzelmes, torokszorító neo-noirt, az elsősorban Hoss magával ragadó, hibátlan játékának köszönhető. Összességében a Phoenix bár nagyszerű film és bátor szembenézés a múlttal.



Pont: 9/10

Phoenix bár

Színes, feliratos, német dráma, 98 perc, 2014

Rendező: Christian Petzold

Forgatókönyvíró: Christian Petzold és Harun Forecki, Hubert Monteilhet

Operatőr: Hans Fromm

Zeneszerző: Stefan Will

Szereplők: Nina Hoss (Nelly), Ronald Zehrfeld (Johnny), Nina Kunzendorf (Lene)

Bemutató: 2015. augusztus 6. (Forgalmazó: Cirko Film)

Megosztás:

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben