×

„a fájdalom nem nemesít”
Beszélgetés Potozky Lászlóval
Szarka Károly
2015 // 08. 11

Nem könnyű ma fiatalnak lenni, de egyik gene­ráció­nak sem volt az. Sehol a vilá­gon, Kelet-Közép-Euró­pában meg pláne nem. Itt játszó­dik Potozky László regénye, a Mag­vető­nél meg­jelent Éles, amellyel két no­vel­lás­kötet után jelent­kezett. Név­telen város, név­telen fő­sze­replő, mere­dek törté­net – de csak azok szá­mára, akik nem me­rül­tek meg elég­gé a mo­csok­ban.
Nem könnyű ma fiatalnak lenni, de egyik generációnak sem volt az. Sehol a világon, Kelet-Közép-Európában meg pláne nem. Itt játszódik Potozky László regénye, a Magvetőnél megjelent Éles, amellyel két novelláskötet után jelentkezett. Névtelen város, névtelen főszereplő, meredek történet – de csak azok számára, akik nem merültek meg eléggé a mocsokban.



Volt olyan kritikus, aki azt írta, hogy az Éles durvább, mint a valóság, amivel én személy szerint nem értek egyet, és valószínűleg te sem. Mennyire táplálkoztál saját élményekből, és mennyire a körülötted élők történeteiből?

Minden, amit ebben a könyvben leírtam, vagy velem történt meg, vagy valakitől hallottam, esetleg olvastam. Ezeket próbáltam összesűríteni. Úgy gondolom, a művészeteknek és az irodalomnak is fontos feladata az élmények sűrítése. Ügyeltem arra, hogy ne legyen túl meredek a történet, de tudtam, hogy egyeseknek az lesz. Hogy realisztikusnak gondolja-e valaki, az attól függ, mennyit látott a világból, milyen tapasztalatokkal rendelkezik. Ha olyan alkat, mint én, aki megtapasztalt már ezt-azt, akár még magára is ismerhet, de ha elzárkózik a saját kis világába, ha nem merült meg eléggé a mocsokban, akkor hihetetlennek érezheti ezt a szöveget. Szerencsére a visszajelzések többsége olyan fiataloktól érkezett, akik át tudták érezni az olvasottakat, és hasonló élményeik vannak, mint nekem.

Mennyire speciálisak, mennyire szélsőségesek a könyvben szereplő figurák?

Szerintem nem szélsőségesek, az ismerőseim között is vannak ezekhez a karakterekhez hasonló személyiségek.

Dragomán György szerint legalább az író fejében léteznie kell a főszereplő nevének, még ha nem is nevezi meg. Te nem nevezed meg a könyvben a narrátort. Magadban sem adtál neki nevet?

Hogy miért nincs neve, az nálam nem írói, hanem olvasói fixáció, mert ha egyes szám első személyű elbeszélést olvasok, nem szeretem tudni az elbeszélő nevét. Úgy tudom magam a legjobban beleélni a szövegbe, ha nincs megnevezve a narrátor, mert akkor el tudom képzelni, hogy a sztori velem történik. Egyetlen (amúgy teljesen komolytalan) utalás van csak arra, hogy az elbeszélőnek is lengyeles a családneve, de nem tudom a nevét ennek a fickónak. Nem volt szükségem rá.

Koncepció volt, hogy a többi szereplőnek beceneve legyen? Katje, Mézga, Basszer, Sapesz, Rojál

Igen. Ha igazi neveket használok, lokalizálható lesz a történet. De nem is becenevek ezek, csak egyszerűen megnevezések. Nagyon jó kérdés… Te ezeket beceneveknek érezted?

Igen, állandósult beceneveknek.

Én nem éreztem becenévnek őket. Ott volt egy karakter, és egyszerűen így hívták.

Ahogy a főszereplőt, úgy a városokat sem nevezed meg. Miért?

Az már a regény előtt mániám volt, hogy nem szeretem lokalizálni a történetet. Azért, mert így akként mozgathatom a díszleteket, ahogy akarom. Ha úgy gondolom, hogy Kolozsváron játszódik a történet, akkor nem következhet a vasútállomás után egy ócskapiac. Ha felütöd a könyvet bárhol, el tudom mondani, mit és hol láttam, mi alapján írtam. Egy kelet-közép-európai nagyvárosban játszódik ez a történet, és amikor írtam, helyszínek tűntek fel a fejemben Budapestről, Kolozsvárról, Marosvásárhelyről és Csíkszeredából.

A vidék posványként jelenik meg a regényben. Úgy érzed, egy tehetséges fiatal csak egy nagyvárosban érezheti jól magát?

Ez az elbeszélő véleménye, és nem teljesen az enyém. De örülök, hogy észrevetted! Talán te is ilyesmit érzel. Ez privát elbeszélői világlátás, nem gondolom, hogy mindenki így van vele. Egyszerűen úgy látom, ha az ember elér egy jobb létállapotot, később nem szeretné azt lebutítani. Számomra a jó létállapot a nagyváros. Nagyon szerettem Kolozsvárt, és még jobban szeretem Budapestet. Amikor Kolozsvárra kerültem, egy ideig forgattam a fejemben, hogy egyetem után hazamegyek Csíkszeredába, de ez nagyon gyorsan elmúlt. Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy kisvárosban éljek. Bezártnak érezném magam. Lehet, hogy csak beleképzeltem, de tényleg elesettnek, szomorúnak láttam azokat az embereket, akik haza kellett költözzenek a szülővárosukba. Én sehol máshol nem tudom elképzelni az életemet, csak Budapesten, és ezt az érzést tettem át a könyvbe. Ez talán benne van a generációnkban, ahogy te is ráéreztél.

Külföldre sem költöznél? Vagy ha igen, csak nagyvárosba?

Soha nem költöznék külföldre, de ha mennem kéne, akkor sem vidéki városba mennék. Ha például Németországba jelentkeztem volna egyetemre, akkor Berlint vagy Münchent választottam volna. Amúgy ha van valami identitásom, ami meghatároz, az a kelet-közép-európai. Sokan nem szeretik a kommunizmus maradványait, ezek az országok még mindig nem álltak fel, de ha van bennem ragaszkodás földrajzi területhez, az Kelet-Közép-Európa és Budapest.

Neked nem jelentett akár pozitív kultúrsokkot Erdélyből Magyarországra költözni? Vagy ez csak az idősebb generációkra volt jellemző?

Gasztronómiai szempontból felüdülés volt, mert Budapest a streetfood fővárosa, bár hiányzik néhány román kaja. Sokk nem volt, mert sokat jártam ide azelőtt, terveztem, hogy ideköltözöm, nem egyik pillanatról a másikra döntöttem. Sokan mondják a határon túliak közül, hogy nem értik meg az itteni embereket, de nekem nincs ilyen gondom. Budapesten elég sok barátom, haverom, ismerősöm van.

Az Éles elbeszélője szerint segget törölt velünk az előző generáció, velük meg a szocializmus tette ugyanezt. Lehet mentsége a mi nemzedékünknek, hogy az előző sok mindent elrontott?

Inkább úgy tenném fel a kérdést, hogy melyik generációra nem igaz ugyanez. Száz évvel ezelőtt Hemingwayék amerikaiként jó sok pénzből dőzsöltek, ittak, nőztek Párizsban, mégis elveszett nemzedéknek nevezték őket. Kikérem magunknak, hogy ők lettek volna az elveszett nemzedék! Amíg ma az írók irodákban meg call centerekben dolgoznak, és nem abból élnek, hogy írnak pár cikket, amiért tisztességes pénzt kapnak, addig ne Hemingway generációját hívjuk elveszett nemzedéknek! Nekik is megvolt a maguk keresztje, meg tudom érteni, visszatekintve minden generáció el van cseszve. Az Éles elbeszélője dühös, és ezért általánosít. Én igyekszem ezt megkerülni. Rengeteg mindent köszönhetek az előző generációnak, de olykor pofonokat is kaptam tőlük. Számtalanszor hallottam, hogy nyugodtan utazhatok külföldre, nem vagyok elnyomva egy diktatórikus rendszer által, szóval ne sírjak! De mit kezdjek a rám szakad szabadsággal? Sokan nem nőtték ki a szocializmust, ezért mondja az elbeszélő, hogy örökre szarosak maradtak tőle.

Szabadságban nehezebb élni vagy szigorú szabályok között?

A halál kívánja vissza a totalitárius rendszereket, ahol mindenkinek megmondják, mi a helyes – de a teljes szabadság nálam bizonytalanságot is jelent. Jó, hogy ha van az ember mellett valaki, aki tud segíteni a döntésekben, aki nagyobb és okosabb nála.

Az, hogy nem tudunk mit kezdeni a szabadsággal, kimondottan csak ránk, magyarokra vagy közép-kelet-európaiakra jellemző? Hasonlították a regényedet Bret Easton Ellis könyveihez is, amelyek alapján Amerikában is elég bizonytalan a fiatalok élete.

Szerintem országtól és politikai helyzettől független, hogy nem tudnak mit kezdeni magukkal a fiatalok.

Mégis azt mondod, az Éles nem játszódhatna máshol.

Ez így van, csak Kelet-Közép-Európában, egy posztkommunista országban, ehhez ragaszkodom. Vannak olyan díszletek és kiszólások, amik arra utalnak, hogy nem játszódhatna máshol.

A következő generáció számára van remény?

Nem tudom. Lehet, hogy drasztikusan megváltozik a világ, de ha így marad, ha tőlünk kapják a habitusukat, nem hiszem, hogy van remény.

Milyen lenne egy harminc évvel későbbi Éles?

Ha valaki megírná, szívesen elolvasnám. De azt kívánom, hogy ne legyen szükség harminc év múlva ilyen jellegű könyvekre.

Érdekel, hogy generációs regényt írtál-e?

Én nem mondhatom azt a könyvemről, hogy generációs regény-e vagy sem, és nem is lehet ilyen szándéka egy írónak. Megírtam, van egy elkorcsosult love storyja ennek a két embernek, mellette pedig megmutatok egy generációs látleletet. Az én feladatom itt véget ér. Jólesik, hogy másfél hónap telt el a megjelenés óta, és a kritikák foglalkoznak ezzel a generációs regény kérdéssel. Nem írtam még soha regényt, nemhogy potenciálisan generációs regényt. Úgy képzeltem, hogy idő telik el, mire erről elkezdenek beszélni. Jó lenne, ha megkapná ezt a minősítést, örülnék neki, de ez nem rajtam múlik, hanem az olvasókon és a szakmán.

A főszereplő kifordítja Tamási Áron szavait: azért vagyok a világon, hogy tévelyegjek benne. Mondtad valahol, hogy Kerouac nagy hatással volt rád. Az út lenne az élet?

Őszintén remélem, hogy nem. Az út nem az élet, az útnak csak akkor van értelme, ha a végén megérkezel valahová. Az Útont azért tudtam szeretni, mert végig reménykedtem, hogy Sal Paradise meg fog érkezni egyszer. Nem érkezett meg, de örömmel tettem le a könyvet, mert neki erre a létállapotra volt szüksége. Én viszont nem akarok örökké úton lenni, én is azt vallom, amit Tamási, de az Éles elbeszélője mást érez. Ez az ő mondata. Az ő fájdalma. Az útnak mindig kellene valahová vezetnie szerintem.

Mely írók és könyvek hatottak még rád?

Ha arra kell feleljek, hogy melyik könyv nélkül nem tudtam volna elképzelni az Élest, akkor az az Úton mellett Bartistól a Nyugalom, ezt többen észre is vették, aminek nagyon örültem. Emellett Hajnóczy világa is rendkívül fontos, ez annyira nincs benne a regényben, mégis érzem a levegőjét.

A kortársak közül Totth Benedek Holtversenyének brutalitása rokonítható az Élessel. Közös vonás lehet ez a könyörtelenség a most induló írókban?

Bencét nem is ismertem, amikor befejeztem a regényt, csak a fordításait olvastam. Viszont nagyon szeretem a Holtversenyt, elsőrangú könyvnek tartom. Azért is szeretem, mert más nyelvet használ, mint én, az amerikai irodalom felől közelít, nála nincsen következménye minden történésnek, nincs mélylélektani feltárás, és teljesen máshogy ábrázolja azt a világot, ami engem is érdekel. Kitágította a horizontomat mindenképp. Miért ne írhatnánk ugyanarról a világról teljesen mást?

Szükségszerű ennyi fájdalmat megélnünk?

Nem szükségszerű, de ezt dobja a gép. A fájdalom adott és szörnyű, nem leszünk tőle jobbak vagy különlegesebbek. Viszont más fájdalmát tisztelni kell.

Tehát te sem hiszel abban, hogy ami nem öl meg, az erősebbé tesz?

Meg lehet nézni, hogy az emberek szakmai kudarcaik, szerelmi bánatuk vagy egyéb frusztrációik miatt milyen gyengék és szomorúak lesznek. Egyáltalán nem erősödnek meg tőle, maximum elfásulnak, érzéketlenné válnak. A fájdalom nem nemesít, nem tisztít meg. Egyszerűen csak lerombol valamit, és utána már nem érzed sem a fájdalmat, sem az örömöt, mert romok közt bukdácsolva nem lehet egyébre figyelni, csak hogy lehetőleg ne zuhanjunk még nagyobbat.

Az elbeszélő az eseményekre visszatekintve tudja, hogy mit csinált rosszul. A lezárásnál aztán nem derül ki, hogy mi történik vele. Ha valaki ki tud mászni a gödörből, mutathat példát másoknak, vagy mindenkinek a saját hibáiból kell tanulnia?

Mindenkinek saját magának kell kimásznia a gödörből, már ha tud. Vannak erősebb emberek, akik jobban bírják ezeket a dolgokat. Ez a karakter egyáltalán nem erős, nem mászik ki a gödörből. Odadobtam neki egy barátot, aki így újraolvasva olyan, mintha csak a fejében létezne. Nem jobb, mint ő, de legalább van társasága, még ha csak a saját tükörképét nézi, akkor is. Nagyokat hülyülnek, ennyi. Én jól éreztem magam az ilyen hülyülésekben, és azt gondoltam, ő is jól érzi majd magát. Az utolsó jelenetet, az utolsó bekezdést, az utolsó pár mondatot úgy akartam megírni, hogy legalább egy kicsit jobb legyen neki. Legyen remény. De nem lett, mert úgy van vége a könyvnek, hogy történni fog valami, ami valószínűleg még rosszabb lesz.

Sokat kellett dolgozni a szöveg megírása után? Fájdalmas volt a szerkesztés?

Szerkeszteni iparosmunka. Kőfejtő, szénbánya, mészégetés. Megterhelő, fárasztó, végeérhetetlen. Az viszont nem fáj, ha ki kell dobnom valamit. Leírtam, szar, viszlát. Nem az a lényeg, hogy megőrizzek minden mondatot, hanem hogy jó legyen a végeredmény. Legyen feszes. Végigírni a regényt ötszáz szavas penzumokkal nem volt nehéz, viszont ami utána jött… Nem gondoltam, hogy strukturális változtatásokon és motívumokon leszek képes gondolkodni, ezt ide helyezni, azt oda. De szerencsére önmagamat tanítottam, máshogy ez nálam nem megy.

Korábban két novellásköteted jelent meg. Esetleg ez a regény is egy novellából indult?

Összetett kérdés. Amikor megjelent a második novelláskötetem, megígértem mindenkinek és magamnak is, hogy a következő könyvem regény lesz. Mindig is regényt akartam írni. Különböző impulzusok értek, volt egy ötletem, elkezdtem írni, és néhány nap után hozzájött minden. Otthon voltam Csíkszeredában, másztam fel Somlyó dombjára, és jöttek vissza azok a dolgok, amikről tudtam, hogy meg kell őket írnom. Nem mertem kijelenteni, hogy regény lesz, mert féltem, hogy belesülök, csak a harmadánál-negyedénél szögeztem le, hogy igen, nagypróza. Most ha nekiállnék egy könyvnek, már tudnám, hogy regény lesz-e vagy novelláskötet.

A korábbi novelláknál éreztél olyat, hogy regény is kerekedhetne belőlük? Önmegtartóztatás volt nem regényt írni?

Nem önmegtartóztatás volt, egyszerűen csak ennyi volt azokban a történetekben. A Csendélet a bányatónál című novellában is, pedig abból jó lett volna regényt írni.

Vannak az íráshoz kapcsolódó szertartásaid, kényelmi szempontjaid?

A csend jó, és legyen viszonylagos rend az íróasztalon. Amikor a regényt javítottam, mindig az asztalon tartottam egy körömvágót. Nem körömollót, mint a regény főszereplője, hanem körömvágó csipeszt. Nem volt jelentősége, hülyeség.

A regény sikeresnek mondható, sok helyre hívnak felolvasni, beszélgetni. Élvezed az utazást és a fellépéseket?

Életem legjobb írótábora volt a véneki, családias, sok jó emberrel, és voltam Sopronban a VOLT-on is meg Debrecenben a Campuson. Nem is az utazást élvezem, hanem azt, hogy van érdeklődés.

Azt mondják, a nagy társasági élet nem kedvez az írásnak, az éjszakázás meg pláne nem. Ugyanakkor lehetnek pozitív hatásai is: sok embert megismersz, kinyílik a világ, megtanulsz elfogadni másokat vagy beleképzelni magadat a helyzetükbe. Meg tudod találni a helyes arányt az alkotói magány és a szórakozás között?

A társaság mindenképpen inspirációt nyújt, de azt az ember szépen becsomagolja, és hazaviszi magával. Nem szükséges társasági életet élnie annak, aki fantasztikus dolgokat álmodik, és meg tudja írni ezeket. Társasági élet azért van, hogy baráti kapcsolatokat létesítsünk. Hogy érezzük, hogy számítunk valakiknek, hogy kedvelnek, szeretnek. Az íráshoz nem járul hozzá, csak a személyiségfejlődéshez. De várj! Lehet, hogy mégis igazad van, mert ha találkozol egy csomó emberrel, akik átadják neked a világlátásukat, akkor az a szövegeidben is visszaköszönhet.

Megosztás:

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben